Egyszer egy állatmentő pasi mondta, hogy amikor a kutyát az öledbe veszed, akkor átadja neked az élete súlyát.
A hajszoltság érzés, amiben élek, leginkább abból áll, hogy sehol nincs menedék. Nincsenek azok a felelősségmentes pillanatok, amikor átadom valakinek az életem súlyát. Intézem a dolgaimat, elrendezek mindent egyedül, felszerelem-megcsinálom, megtervezem, beszerzem, kifizetem, megszervezem, nincs ezzel semmi baj. Mondhatom azt is, nem kell alkalmazkodnom senkihez. Lehetek kócos-pizsamás-szőröslábú, ha akarok, és akkor se szólna rám senki, ha otthagynám a morzsát a konyhapulton vagy kézzel ennék bele a tálba. Kibaszott kurvanagy szabadság.
De az egyedüllétben soha nincs benne az a pillanat, hogy most egy kicsit más figyel a világra körülöttem, és rám is, az én biztonságomra vagy kényelmemre, boldogságomra. Mindig feszült figyelem van és mindig ugrásra kész az ember. Akkor is, ha kimerült vagy beteg.
Ez nem tudatos dolog. Én is, más is tud laza lenni, elnylúni otthon a kanapén. Bezárkózunk, bebiztosítjuk a zavartalanságot, és majdnem olyan...
de nem, nem „olyan”. Semmi sem olyan, mint amikor belül rábízod magad valaki másra. Igen, pont mint gyerekkorodban.
És lehet mondani, hogy ez infantilis vágy, de a bizalom, a bizalmi viszony pihentető. Ez is olyan amit csak úgy lehet igazán érteni, ha megéli az ember. Valaki tud téged, számontart, az életed fontos neki, nem fárasztja az, ami téged frusztrál, és persze nem bánt, mert szeret.
Amúgy meg csak a hajszoltság érzés van.
A férfiak...
azon gondolkodtam, hogya férfiaknak nehezebb ez az egész. Mert a nők megtehetik, hogy odabújnak, rácsimpaszkodnak, az ölébe ülnek a pasinak, (kicsi vagyok, fáradt vagyok, tutujgass, védj meg, szeress, simogass), de a pasiknak erre a teljes önátadásra sokkal kevesebb lehetőségük van. Örülj, hogy adnak enni (esetleg), hogy emlékeznek helyetted dátumokra, hogy elfeledkezhetsz erről arról, hogy esetleg betartják, hogy nem szólnak hozzád amikor arra van szükséged, de amúgy... mikor? Miben? Légy már férfi!
Egyszer jártam egy pasival, aki azt szerette, ha elalváskor símogatják a hátát. Mert gyerekkorában úgy altatta az anyja. Én csak pislogtam, hogy mi a fasz? Az anyja? Altatás? Szexi fiatal nőként hogy jövök én ebbe a képbe? Egy felnőtt férfit fogok álombasimogatni?
Felfogni se tudtam az igényt, hogy ő most nem férfi, hanem „csak úgy lenni” szeretne és megpihenni.
A lényeg, hogy a pasiknak sokkal nehezebb megtalálni az önfeledt önátadási pontokat. Szerintem. A többségük csak hajszolódik és próbál FÉRFI maradni.
Megszokják, hogy úgy tesznek, mint akinek nincs is szüksége erre a fajta pihenésre. Aztán infarktust kapnak és meghalnak.
Persze, a szex. Igen, az egy erős önmegadás, kitárulkozás, de az elején azért tele van szorongással az ember. Vágy, teljesítmény, kommunikáció, ütközések, frusztráció. Persze, a filmekben úgy van, hogy szerelmesen ágybabújnak, mindketten pontosan ismerik a másik testét, reakcióit, vágyait, gátlásait, és csodálatosat kefélnek és persze egyszerre élveznek el egy egetvető orgazmust és közös csodát megélve. Aztán amikor az élet meg nem ilyen, akkor az ember befeszül, mert biztos vele van baj, esetleg minden partnerrel. Meg szerelemben biztos csodás lenne minden, ha nem csodás, nem elég nagy a szerelem.
Upsz, elkalandoztam.
Szóval szinglinek lenni, bármennyire is nem érzi az ember magányosnak magát, akkor is stressz.
A társas kapcsolatok, beszélgetések, programok oldják ezt, és feltöltik az embert. De ott is helyt kell állni. „Megjelenni” és résen lenni, dominálni és elkerülni, hogy ledomináljanak, stb, stb, az összes önsorsrontó faszság ott van velünk együtt.
A megpihenés valaki karjaiban, az más.
Ha hosszasan nem adatik meg, az megváltoztatja az embert. Valahogy kilúgozódik belőlünk valami. Mintha már nem is tudnánk hogyan kell együtt lenni és átadni magunkat a pillanatnak, meg valaki másnak.
Na mindegy, az van ami van.
Megyek, megfésülködöm és felveszek valami itthoni ruhát a pizsama helyett :D
yousharknotpass
romaincrisis
jbbartram-illu
areudirty
janainaart
germansingergirl
2087
annaxmalina
