Azt hiszem, valahol ott rontottam el, hogy mindig azt hittem, még egy kicsi belefér. Hogy a szívem olyan, mint egy végtelen pohár, ami elbírja a csendet, a bizonytalanságot, a kimondatlan szavakat. Hogy a szeretet majd kipárnáz mindent, amit a valóság megtépáz.
Sokáig hittem, hogy az a jó, ha mindent tűrök. Ha megtanulok elhallgatni dolgokat, amik bennem ordítanak. Ha nem szólok, amikor fáj, mert „úgyis elmúlik”, meg „nem akarok terhet rakni rád”.
De az a furcsa, hogy a pohár nem attól telik meg, amikor valami nagy tragédia történik. Hanem attól a sok apró, hétköznapi fájdalomtól, amit magyarázat nélkül lenyelt az ember.
Egy félmondattól, amit túl komolyan vett.
Egy mozdulattól, amit túl sokáig őriz.
Egy választól, ami nem jött meg időben.
Néha úgy érzem, nem akkor tört össze bennem valami, amikor elmentek az emberek. Hanem sokkal előbb, amikor még itt voltak, csak már nem nekem.
Mert lehet valaki fizikailag közel, mégis távol.Lehet valaki a szobában, de már nem az életedben. Lehet valaki rád néz, és mégsem lát.
Azt hiszem, azért fájt ennyire, mert sokáig hittem, hogy mindezt túl lehet szeretni.
Hogy elég lesz, ha jobban igyekszem.
Ha megmagyarázom magamnak, miért nem kapom meg, amit adok.
Aztán egy nap rájöttem: nem a szeretetem volt kevés. A pohár volt tele, csak én nem akartam észrevenni.
És talán most először nem úgy nézek erre a megtelt pohárra, mint valami veszteségre. Hanem mint egy jelre, hogy végre ideje letörölni az asztalról mindent, ami túlfolyt rajta. És megtanulni újra megtölteni — lassabban, tisztábban, valami mással, valaki mással, vagy talán csak önmagammal.
romaincrisis
kianamaiart
germansingergirl
pixelskylines
