Délután 5 óra van, szakad az eső és ha nem sietek elkések a húgom táncversenyéről. Az utolsó percekben érek ide a buszmegállóba, mikor velem szemben leül egy lány. Nem tulajdonítok neki különösebb figyelmet, tudjátok, szól a fülemben a magam kis zenéje miközben a fejemben éppen a világ leghelyesebb pasijával készülök romantikus vacsorára menni. Szokásos unalommal töltött percek egyike. A busz meg is jön, én felszállok, de milyen különös, a lányka is velem tart. Mondjuk kisvárosban élek, mire is számítottam?! Óránként egy busz maga az Isteni csoda. Az viszont már kezd érdekes lenni, hogy a buszon alig vannak, délután révén, ő mégis a velem szemközti ülésen foglal helyet, majd fejét hanyagul az ablak üvegéhez dönti. Nekem a jármű, vagy inkább a közút okozta rázkódásoktól mindig megfájdul, de neki biztos acél van a koponyája helyén, már csak abból a hatalmas, fekete bakkancsból kiindulva, amit ő természetesen cipőnek nevez. A kis ördög átveszi a fejemben az irányítást, és külsejére egyre cifrább gondolatokat gyárt. Félig fekete, félig zöld haj, a körme is hosszú, ráadásul fekete! Tetőtől talpig fekete, még a sminkje is, bár lehet a szeménél azt inkább véraláfutásnak nézném, de természetesen ez neki smink. Felkelti az érdeklődésem, úgy bámulom, hogy észre se veszem, csak mikor kérdő pillantásával felém tekint. Összerezzenek a lebukás kínos felismerésétől, azonban a figyelmem hamar másfele terelődik, ugyanis a csodás útnak köszönhetően kiugrik a kezemből a telefon. A lány hirtelen nyúl felé, már-már azt hinné az ember, hogy inkább tenné magáévá, mintsem szolgáltatná vissza, mikor meglátom a kezén, pontosabban a csuklóján mi is rajzolódik ki. Ha pontos akarnék lenni, márpedig az leszek, tisztán kiolvasható a csuklóján egy szó utolsó három betűje, ami nem lenne más mint a halál. Hirtelen fel sem fogom, hogy az amúgy már törött kijelzőjű telefonomat próbálná meg visszaadni. Követi megrendült tekintetem és hirtelen elkapja kezét, felismerve, hogy elárulta legféltettebb titkát. Szeretnéd tudni? Hallom a kérdést pár perc elteltével, ugyanakkor nem igazán fogom fel. Egy vadidegen, azok után, hogy végig bámulom elakarná mesélni, hogy mi kényszerítette erre a borzalmas tettre? Tessék? Hirtelen ennyit tudok mondani, de azonnal meg is bánom mégis, hogy lehetek ilyen figyelmetlen, csak bólintanom kéne és hagyni, hogy kiöntse szívét. Ő mit sem törődve azzal, hogy bár a testem az ülésen kíván mutatkozni, lélekben valahol teljesen máshol járok, csupán egy mondatot mond. A mama után akartam menni. Nem mond semmi többet, nem válaszolok semmit, mégis összefacsarja szívem ez a kijelentés. Habár éppen a legrosszabb pillanatban, de le kell szállnom, így csak egy mosolygást küldök neki bíztatásként. Percekig csak állok a csendesedni nem igyekvő esőben és hirtelen elerednek könnyeim. Ez a lány a 17.37-es buszról volt az, akit én is bántottam kisiskolás korunkban, mert őt délután az anyukája sosem várta csokival.
pixelskylines
amandla