Egy csendes, nyugodt nap margójára
Ez a ma este valami igazán különleges. Igazából, fogalmam sincs hol kezdődött, és merre tart.
Ma nincs stressz, nincs kábult fáradtság. Csak néhány tesze-tosza feladat van. Nem kínoz semmilyen gonosz szellem, nincs tébolyultság. Kicsit mintha tényleg meghittebbé válna a világ egy része karácsony közeledtével.
Igazából én sem tudom, hogy miért.
Már nem sietek sehova, el tudok engedni mindent. Elengedés és felejtés.
Jó vacsorák, kényelmes meleg ágy, ennyi az élet, nem kell több.
Egy kis munkahely, egy kis szórakozás.
Mintha ez lenne az élet alapállapota. Nem azt érzem, hogy most gond nincs, hanem, hogy máskor gond van. Mintha máskor ott ülne egy majom a hátadon, amit nem tudsz lerázni, és folyton ütne-vágna, harapdálna, rosszra sarkallna.
De miért történik ez? És máskor miért olyan jó minden?
A nyár is, valami csodás álom lehetett csupán, fikarcnyi nehézségekkel tűzdelve, amik persze ott és akkor óriási, ledönthetetlen falaknak tűntek. Persze azóta eltűntek azok is.
De hogyan tovább akkor? Merre tovább innen?
Valami tétova rendszerességet visz az életébe az ember. Egyik lépésről a másikra megszervezi az életét. Egyszer ezt kell étkezni, egyszer azt, egyszer ezt kell érezni, egyszer azt.
És mégis, mintha egy varázsütésre most kicsit jobb lenne a világ. Pedig annyi történt, hogy megszűnt a benzin lakossági hatósági ára, mely 480 Forintra volt rögzítve a piaci ár helyett, amely most kb. 675 Forintnál jár átlagosan. Ez több 180 Forint különbség literenként. De mit számít?
Mintha véget ért volna egy óriási önámítás, és végre fellélegezhetnénk: végre tényleg van igazi kihívás az életünkben, most már felnőhetünk.
Aztán, hogy jövőre merre tovább? Azt tényleg nem tudjuk.
Az élet megy tovább arra, amerre úttalan útjai viszik messze.
Most épp ott tart, hogy rendszeresen edzek. És miért ne? Egészségemből kitelik, erőmből kitelik, pénzemből, időmből kitelik. Miért ne?
Mitől jobb megtagadni magamtól az edzést mondvacsinált, képzelt okoknál fogva?
De talán ez sem annyira fontos.
Végre eljutottam arra a végső meggyőződésre, arra a helyes gondolatra, hogy egyetlen célja és oka van annak, hogy edzek: hogy önmagam legyőzzem.
Újra és újra, hétről hétre megküzdök a saját lustaságommal, önzőségemmel, gyávaságommal, gyengeségemmel. Szembenézek önmagammal és nehéz súlyokat emelek.
Nem azért, hogy erős legyek, nem azért, hogy izmos legyek, nem azért, hogy megverjek másokat, nem azért, hogy bántsak másokat, nem azért, hogy lenyűgözzek másokat, nem azért, hogy meghódítsak másokat.
Csakis önmagam legyőzése céljából edzek.
Ez egy háború önmagam ellen.
Hogy mi az igaz szerelem nyitja? Nem tudom.
Ez a mostani igazabb az életnél. Csodásabb a valóságnál. Szebb az álmoknál.
Fontos ezt is elmondani egyszer. Az emberrel mindig történik valami észveszejtő őrület, valami soha véget nem érő pörgés, meg sem tudja jegyezni, melyik nap mi történik, és hogy miért.
Mintha soha semmire nem lenne idő.
Aztán egy kósza pillanattal később rászakad a világ összes ideje. Vagy legalábbis pár perc abból.
Megállunk egy csendes pillanatra, és átgondoljuk, hogy merre tovább.
Amit mindig fontos megjegyezni: amit most teszünk, annak öt év múlva lesz hatása. Amit most elrontunk, az a hiba öt évvel ezelőtt kezdődött. Ezért fontos a pillanat uralása, a jelenlét. És ez így is van jól. Aztán egy előre meg nem mondott pillanatban úgyis véget ér minden, és már ez a földi lét nem fog semmit számítani. Talán igen, talán nem, egy másik lét, valahol máshol, számítani fog valamit.
De addig még van egy kis időnk.
baratheonpilled
ellievsbear
discoholicmusic
kianamaiart
andulkaphoto
jbbartram-illu
turnnoffyourmind