Ahogy becsapta maga mögött az üzem üvegajtaját, látta, ahogy a kék repeszek és a sárga csillagformájú törmelék a hozzácsapódás után lepereg a csukott bejáratról. Már megszokta, hogy a Brüsszelből lőtt gránátok elől ugráljon, amikor reggel a munkába siet. Nagyon hevesen támadtak, amióta nem sikerült őket megállítani és Soros György tervét hajtották végre. Az egész harc pedig olyan rutinná vált, mint a lyukasztás a héven.
Sietett a gyár folyosóin, hogy odaérjen a rezsipréshez. Nem azért mert késésben volt, hanem mert szerette a munkáját, hogy visszaerőszakolja a közüzemi árakat a pokolba, ahonnan ezek a démonok feljöttek. Tudta, hogy mindenki így van ezzel az üzem presszionáló részlegén: minden nap fellelkesült, ahogy meghallotta a visszahívott nyugdíjas dolgozók vidám dalait. Örültek, hogy végre újra munkába állhattak, nem érezték magukat feleslegesnek, akiket direkt unatkozásra kárhoztattak, hogy a fiatalok is dolgozhassanak.
Amint odaállt a préshez, érezte, hogy ez egy nehéz nap lesz. Sok ilyen volt mostanában. Ahogy a Brüsszel elleni harc fokozódott, és a várost is körbe vették a Soros-katonák, a rezsi is egyre hevesebben próbált feltörni a földből. A déli pihenőig sokkal jobban elkészült az erejével.
Ezeken a reménytelen napokon kettő dologból tudott erőt meríteni: tudta, hogy délután háromkor Hollik István sajtótájékoztató tart, és fellelkesíti a magyarokat; ilyenkor beszámol arról, hogyan nem hagyták teljesíteni a Soros által megvásárolt Európai Parlament tervét. Az eseményre mindig átterelték őket a Kövér László-csarnokba, amelyet nagyon szeretett a körben lévő oszlopok bajuszornamentikái miatt. Megnyugodott, ha ide beléphetett, mert a házszabályt mindig betartatták az őrök, nem fordulhatott elő, hogy üres papírlapokat lóbálva az elcsüggedt kollégák tiltott demonstrációs eszközöket használjanak.
De már a csarnokba vezetett utat is imádta. Mindig megállt egy pár percre az Extraprofit elleni harc szobránál. Annyit bámulta, hogy már csukott szemmel is megformázta volna a plasztikát, ahogy a gáz- és villanyórák kábelkötegeit széttépi a narancs páncélos Németh Szilárd.
Utóbbi volt a kemény napokon a másik nyugodalma: néha elsétált arra a fő harcos. Főként azóta, hogy az üzem környéki fákon a baglyok élték szokásos nászukat.
Ahogy a nyugdíjas kollégák éneke elhallgatott, vette észre, hogy már megjöttek az Erzsébet-utalványok, ez pedig egyet jelentett azzal, hogy jön az ebédszünet. Lassan vonultak a közétkeztetésből hozott répás szendvicsek felé. Szerette ezt a kosztot. Tudta, hogy a zsemle a zöldségszeletekkel annyira egészséges, hogy a kórházakban is ezt adják a betegeknek. Még egy dolog, amit elvenne a magyaroktól Brüsszel.
Az ebéd közben általában a kollégáival beszélgetett, de az előző napi nemzeti konzultációs fórumra szinte mindegyikük elment, ha tehette. Kimerültek, biztos éjszakai műszakot kértek - gondolta.
Neki megtiltották, mert a múltkor annyira felhergelte magát, hogy helyben elégetett egy CEU-s diplomát, amit bár a közönség tapssal díjazott, de a tűz átterjedt a hármas metróra is. Így most két hónapig nélkülöznie kell a mulatást.
Néma csend fogadta: Kovács Zoltán hangját hallotta az üzemi rádióból, arról beszélt, hogy egyre szorosabb az ostromgyűrű a város körül. A brüsszeliták nem tűrik az unortodox gazdasági sikereket. Matolcsy György pedig már teljesen kimerült, nem tudja ennél magasabbra tornászni a GDP-t.
Kovács sem tudott vígasztaló szavakat mondani. Soros György mindent bevetett, hogy legyőzze Magyarországot. A migráns zsoldosok allahu akbar kiáltásait is bejátszotta a rádió, ami még a gépből is velőtrázó volt. Sajnálta a fronton harcoló katonákat, testközelből hallva ettől ő teljesen ledermedne.
Mikor átmentek a folyosón, néma csend volt. A Kövér László-csarnokba mindenki némán ült le, a székek is alig csikorogtak a padlón. Hollik mosolygott a kivetítőn. “Ez jó előjel, jó hír lesz” - gondolta magában. Aztán csak figyelte a szavakat: megindult az ellentámadás.
Semjén Zsolt lóháton vezeti a hegyivadászok rohamát. Le is győzte a hazaárulót, a kormány Brutuszát, a Soros-tervet végrehajtó Navracsics Tibort. Lassan de biztosan halad a város felszabadítása. Szerencsére, nem kell visszatérnie Lázár Jánosnak, aki harci sérüléseit piheni ki Hódmezővásárhelyen. Beszélték róla, hogy az elmúlt napok hírei már annyira nyomasztották, hogy egy sört is megivott. De ő tudta, hogy ez kizárt: Lázár soha nem írna sört. Nem bírja elfelejteni, hogy van olyan, amit vörös csillagos csomagolással palackoznak.
A csarnokban szinte lehetett hallani, ahogy a Semjén-féle lovasroham hallatán egyszerre szökött ki a tüdőkből a bennakadt lélegzet. “Nem kell visszatérnie az országos politikába Lázár Jánosnak” - gondolta magában - “Akkor lenne csak igazán nagy baj”.
Ahogy visszatértek dolgozni, a rezsi még mindig megpróbált extraprofitot termelni a külföldi multiknak. Reménytelennek tűnt a harcuk, bármennyire jól helyt álltak a presszionálóknál. Azt hitte, hogy az esti műszak érkezésekor még ugyanott tartanak, mint reggel: 13,84 forintos kilowattóránkénti árnál lejjebb nem jutottak. Látta, hogy a nyugdíjasok is így szenvednek a benzinárral.
De ők erősítést kaptak: szerencséjükre átadtak egy új térkővel körülvett Hungarikum-szobrot az üzem parkjában, ezért itt volt Tállai András. Az adóhatóság elnöke zakóját ledobva, az ingén meredező gulyás-szaftos foltot sem szégyelve állt be az üzemanyagáras préshez. Erőlködés nélkül nyomta le 8 forinttal az árat, 352 forint lett a 95-ös, Mezőkövesden literenként 348.
