Nem tudok úgy ránézni egy papra
Hogy ne az jusson eszembe, kit szopott le utoljára, és azóta mosott-e fogat.
Vagy hogy kinek a gyerekét molesztálhatta vajon?
Vagy ha ő nem is, mégis fedez valakit vagy valakiket a klérusból, akikről viszont pontosan tudja, hogy de.
Az eszembe se nagyon tud jutni, ha meglátok egy papot, hogy a krisztusi szeretet mozgatja, és az elhivatottsága.
Pedig biztos vannak ilyenek is. Őket nagyon sajnálom.
És még átfedés is van. Nekik a legrosszabb, - pedók, azokkal tűzre.
Ti is csak tévében láttatok papot
Pont nem, de nincs jelentősége
Hívő katolikusként most egy kicsit mocskosnak érzem magam. Szeretem Jézust, örülök a hitemnek, és még mindig úgy gondolom, hogy a Római Katolikus Anyaszentegyház az egyik legjobb dolog, ami történt a nyugati civiliziációval. (Nyílván rengeteg dologban tévedhetek, Isten hibátlan, én hülye vagyok).
Sajnos most (igazából nem most, már sok éve, de) sikerült ezt a 2000 éves intézményt is összenerezni. Borzasztó bűnöket követtünk el eddig is, de eddig valahogy meg tudtam magyarázni (még egyszer mondom: ebben én is hibás, bűnös vagyok).
Ettől az aktuális botránytól viszont kimondottan szennyesnek érzem a (figyelem! Nagy szavak!) lelkem.
Kilómétereket írhatnék még a témáról, de megkímélem a tumlit a lelkiismereti válságomtól.
Nekem ez a konkrét ügy nem okoz ugyan hitbéli válságot, és nem érzem úgy, hogy nekem kellene Bese vagy a püspöke helyett szégyellnem magam, de engem is hasonló önvizsgálatra késztet. Annak, hogy Besétől a papi pedofiliáig ma is ugyanúgy ott van számos súlyos bűn az egyház soraiban is, mint kétezer éve mindig, még nem kell következménye legyen a saját hitemre. Még arra se, hogy az egyház mint intézmény szerepét hogyan látom, mert arról sosem gondoltam, hogy bűntelen és kritikák felett álló lenne, vagy hogy a szentségek kiszolgáltatásán és az intézményi folytonosság alapértékén túl sokkal többet érne, mint amit az egyház tagjai maguk összességükben mindenkor érnek. Ezek viszont egyéni bűnök, amelyek - úgy hiszem - végül mind elnyerik a büntetésüket, és megvan bennük a lehetőség a bűnbánatra és az önvizsgálatra. Nyilván nem elsősorban Bese bűnbánatának az eredménye érdekel, mert őt már eddig se láttam őszinte önreflexióra képesnek, hanem az, hogy milyen tanulságot von le ebből a döbbenetes blamázsból a püspöki kar, meg általában a papság. Ha esetleg semmilyet, akkor azért viszont valamennyire biztosan fogom magam szégyellni, mert az viszont már nem magyarázható azzal, hogy egy kivételesen gyenge ember férkőzött be a sorok közé.
