☠☠☠☠

☠️21.01.03☠️

[9to10lives]

[therhodestohappiness]

[im-leaving-soon-s2]

Minden alkalommal mikor megnyílok és elmondom az érzéseimet úgy érzem hiba volt.

[im-leaving-soon-s2]

"Az egyik dolog, amit a legjobban utálok magamban, az az, hogy ennyire érzékeny vagyok. Annyira kínos tud lenni, hogy a dolgok milyen mélyen érintenek.

Néha valami apróságtól is összeszorul a mellkasod, és az első gondolatod nem is az, ami megbántott, hanem az a csendes szégyen: „Miért vagyok ilyen? Miért visel meg minden ennyire könnyen?”

És ezt a részedet annyira gyűlölöd, mert a fejedben az érzékenység egyenlő a gyengeséggel. Mintha olyan ember lennél, aki nem tud megbirkózni a dolgokkal. És az utolsó dolog, amit szeretnél, hogy mások így lássanak.

Ezért megtanulod elrejteni.

Lenyeled a reakcióidat. Erőlteted, hogy az arcodon semmi ne látszódjon. Úgy teszel, mintha egyáltalán nem érintett volna, még akkor is, amikor órákkal később is ott ül a mellkasodban az a fájdalom.

És talán ez benne a legrosszabb: beragadsz egy olyan helyre, ahol semmi sem érződik helyesnek. Mert megmutatni, hogy fáj valami, megalázónak tűnik. De úgy tenni, mintha nem fájna, egy másfajta fájdalmat okoz. Mert így egyedül cipeled az érzéseidet, miközben még azt is eljátszod, hogy nem is léteznek.

Néha még magadra is haragszol azért, hogy egyáltalán érzel.

Azt kívánod, bárcsak olyan ember lennél, aki könnyedén túllép a dolgokon. Aki nem játszik le újra és újra apró pillanatokat a fejében. Aki nem érzi összeszorulni a gyomrát olyan szavaktól, amelyeket mindenki más már rég elfelejtett.

De nem így vagy összerakva.

És bár mélyen belül tudod ezt, mégis továbbra is úgy viselkedsz, mint aki semmit sem érez. Mert valamiért kevésbé tűnik kínosnak csendben viselni a fájdalmat, mint hagyni, hogy bárki meglássa, mennyire mélyen érintenek a dolgok."

[xszerelmes-lelekx]

Furcsa, hogy vannak emberek, akikkel már nem beszélünk, mégis velünk maradnak egy-egy szokásban, kedvenc dalban vagy mondatban, amit észrevétlenül átvettünk tőlük.

Talán ezért olyan nehéz igazán elengedni valakit. Mert nem egyszerűen eltűnnek az életünkből – apró darabokban tovább élnek bennünk.

És néha, a legváratlanabb pillanatokban jutnak újra eszünkbe.

[egy-lany-blogja]

Mostanában egyre nehezebb meggyőznöm magam arról, hogy minden rendben lesz.

Régen legalább próbáltam hinni benne.

Most már inkább csak végigcsinálom a napokat.

Mosolygok, amikor kell.

Válaszolok az embereknek.

Úgy teszek, mintha nem lenne semmi baj.

Pedig közben belül teljesen elfáradtam.

Elfáradtam a saját gondolataimtól.

Attól, hogy állandóan harcolok valamivel magamban, amit senki más nem lát.

Attól, hogy minden este megígérem magamnak, holnap erősebb leszek, aztán ugyanazzal a súllyal ébredek fel újra.

... vannak pillanatok, amikor legszívesebben végre kimondanám valakinek, hogy mennyire egyedül érzem magam ebben az egészben.

Mert a magány nem mindig azt jelenti, hogy nincs körülötted senki.Néha azt jelenti, hogy senki sem tudja, mi történik benned igazán.

A legrosszabb napokon még a legegyszerűbb dolgok is túl nehéznek érződnek.

Felkelni.

Válaszolni.

Továbbcsinálni.

s ilyenkor nem dramatikusnak érzem magam.

Csak végtelenül fáradtnak.

Mintha túl régóta próbálnék túlélni valamit, ami lassan teljesen felemészt belül.

[mateodonovan]

Dolgok, amiket valószínűleg soha nem fogsz megtudni:

Hogy hányszor írta le valaki az üzenetet neked... majd törölte ki inkább elküldés előtt.

Hogy valaki néha még mindig rákeres a nevedre, csak hogy lássa jól vagy-e.

Hogy hányszor jutottál eszébe valakinek egy dal, illat, vagy utcán elsétáló ember miatt.

Hogy valaki mennyiszer játszotta le fejben újra az utolsó beszélgetéseteket, azon gondolkodva, mit kellett volna máshogy mondania.

Hogy volt olyan ember, aki túl büszke volt ahhoz, hogy maradásra kérjen, pedig legbelül könyörgött volna érte.

Hogy valaki azért lett hideg, mert túl sokat érzett... és az volt az egyetlen módja, hogy megvédje magát.

[azalmodozoangyal-818]

Akármennyire próbálsz új életet kezdeni, a hegek akkor is ott lesznek a testeden amiket akkor öltöztettél magadra, mikor a lelked darabokban volt..

@almodozoangyal-818

[kishudee]

Ránézel, és nem is gondolnád, hogy tönkre ment a lelke.

Ránézel, és azt hiszed, vele biztos minden rendbe.

Ránézel, és nem látszik, hogy a könnyeit fogja.

S ha nem néz rá majd senki sem, csendben kizokogja.

Ránézel, és a mosolyt kapod, álarca gyanánt.

Ránézel, s ha bántod őt, ő akkor se bánt.

Ránézel, és csendben van, mert a túl sok szó között.

Elveszett, és bent maradt, míg a szív kiköltözött.

Ránézel, és meg se mondod milyen sebek érték.

Ránézel, s ha tényleg látod, meglátod mi az érték.

Ránézel, és azt hiszed, hogy de jó dolga lehet.

Mert ott van hogyha kell, melletted, és veled.

Ránézel, és visszanéz, a világ nyugalmával.

Miközben harcol legbelül, a múlttal, és a mával.

Ránézel, szemében magány, és a végtelen semmi.

Ránéznek, és látják őt, de mégse látja senki.

/Bene L. Krisztián - Nem látja senki/

[erosnekszulettem]

Úgy érzem hogy a végén mindig ugyan az a kör fut végig... voltam én már a jó a kapcsolatban voltam én már áldozat vagy éppen az aki a fájdalmat okozta jó és rossz az utolsó pillanatig lojális és hűséges még akkor is mikor évek teltek el... voltam én is áruló mikor nehézzé vált szeretni... vagy csak mert kicsinyes bosszút éreztem azért mert velem is ezt tették és kapja más is azt amit nekem kellett... voltam én már minden...

Kicsit olyan érzés ez mint égig érő fának lenni... amit folyton vihar tépáz és törnek szakadnak le ágak arról a fáról... próbál nőni próbál szebb lenni és jobb lenni attól ami volt de... de egy viharvert fa az akkor is viharvert fa fog maradni ha éppen szépen süt rá a nap vagy éppen ha hull a hó...

A végén mindig minden ugyan az marad talán én sem vagyok több csak egy süllyedő hajó...

[zb]

[lanndscape]

[hide-hug-me]

Valami most nem akar működni bennem.

Nem törött el, csak nem kapcsol be.

Mintha a belső fény pislákolna, majd feladná, és én ott maradok félúton önmagam felé.

Gondolatok akadnak el, érzések csúsznak ki a kezeim közül.

Nem vagyok se rosszul, se jól — csak furcsán nem-vagyok.

Csendes meghibásodás ez, ami belül történik, és kívül senki nem veszi észre.

Hordom magam tovább, mint egy árnyékot,

amely már nem tudja, minek kellene követnie.

És várok.

Hátha egyszer újra elindul bennem valami.

[ikeaskuka]

Tanácsadói paradoxon

Másnak nagyon egyszerű megmondani mi a helyes, de te magad képtelen vagy helyes döntéseket hozni.

[behaviourizmus]

Eltelt négy hónap.

Nem hangosan, nem drámaian — inkább úgy, ahogy a por ülepszik le egy régen lakott szobában. Eleinte minden mozdulat fájt benne. A levegő sűrű volt a kimondatlan mondatoktól, a harag ott ült bennem, mint egy makacs vendég, aki nem akart távozni.

Sokáig azt hittem, a harag tart életben. Hogy szükségem van rá, mert legalább emlékeztet arra, hogy valami fontos történt. De a napok mentek tovább, és a harag lassan elfáradt. Már nem akart bizonyítani, nem követelt igazságot. Csak csendben háttérbe húzódott.

És akkor, szinte észrevétlenül, megérkezett a megbocsátás. Nem nagy gesztussal, nem könnyekkel — inkább egy halk belátással: nem azért engedlek el, mert nem számítottál, hanem mert számítottál annyira, hogy ne cipeljelek tovább fájdalomként. A megbékélés nem felejtés volt, hanem megértés. Annak elfogadása, hogy két ember egyszerre tud jót adni egymásnak és mégis eltévedni.

Most már másképp emlékezem. A szép pillanatok nem szúrnak, nem vágnak. Megmaradtak annak, amik voltak: valódiak, melegek, igazak. Néha egy illat, egy dal, egy félmondat hoz vissza mindent — és már nem roppanok össze tőle. Csak elmosolyodom. Mert ami szép volt, az ma is az.

Négy hónap telt el, és a szívem már nem csatatér. Inkább egy könyv utolsó fejezete, amelyet nem becsapok, hanem óvatosan becsukok. Tudva, hogy a történet része marad az életemnek — nem mint seb, hanem mint emlék. És az emlékek, ha megbékélünk velük, nem tartanak vissza. Csak csendesen elkísérnek.

[szivko-szilank]

Amikor túl sokáig hallgatsz. A csend olyan természetes lesz, hogy elfelejted, hogy tudod megtörni.

[ejszakaszuletettgondolatok]

Senki sem beszél arról, milyen nehéz távol maradni és nem beszélni valakivel, aki után a lelked és a szíved vágyakozik. Olyan ez, mint gyászolni valakit, aki még él.