Szeretnék újra levegőt venni. Tudom hogy a levegő amít beszívok sosem lesz már olyan kristály tiszta mint régen volt, mégis szertném ha az a súly csak egy pillanatra leszakadna a mellkasomrol es vehetnek egy nagy levegőt. Ha nem veszulne az állkapcsom, ha a körmöm nem hagyna vörös nyomot a tenyeremen, ha nem csipnenek a sebek a számon es meg állna a remegés. Szeretném ha nem csalna minden reggel könnyeket a szemembe ahogy minden amit felejtenek olom súllyal zuhan a vállamra. Ha csak egy kis időre nem cikazna ezer gondolat a fejemben. Talán velem van a baj. Ahogy minden rosszat be csomagolók es megorzok, talán elfogyott a hely, de nem tudom hogy kell szortirozni. Bárcsak tudnám mások hogy csinálják. Hogy kell felejteni, elfogadni, megbocsatani, elengedni. És akárhogy keresem nincs közös nevező magammal. Se a legrosszabb sem a legjobb onmagammal. Lehet e valaki akiben ennyi ellentét van valaha boldog? Fogok meg valaha boldog lenni? Képes leszek valaha egy lépésnel többet tenni? Lehet hogy egy vesztes csatát vívok? Azt hiszem mint minden csataban ezt csak a végén tudom meg, de rohadt jol jönne egy kis fegyver szünet.