Eszembe jutott, hogy réges-régen vettünk egy lakást nekem, de már teljesen kiment a fejemből. Elmentem, hogy megkeressem. Kívülről egy új, modern épületben volt, de amikor bementem a lakásba egy teljesen lepukkant, de lélegzetelállítóan gyönyörű helyen találtam magamat, ami régi szocreál bútorokkal volt berendezve, de üvegkupola fedte a tetejét, ami szakadozott, fehér ponyvával volt leborítva, hogy nyáron ne legyen elviselhetetlen bent a klíma. A falak kőből voltak faragva, mint az Árpád kori templomokban, de volt olyan része is a lakásnak, ahol a padló teljesen be volt szakadva, életveszélyes volt keresztülmenni rajta, derékig süllyedtem el benne, de végül sikerült átevickélnem rajta. Egész végig szerettem volna eljutni a hálószobába és megmutatni Tamásnak, de az álom végéig nem sikerült. A lakáshoz tartozott kert is, úgy nézett ki, mint egy elegáns hotel parkolója. Számomra egyértelműen szerelem-lakás volt. Próbáltam magamat, meg Tamást meggyőzni, hogy adjuk el a lakásunkat, újítsuk fel a pénzből ezt a másikat és költözzünk ide, de igazából én magam sem voltam meggyőződve róla, hogy képesek leszünk felújítani. Ez a szerelem-lakás az életem. Nem tudom, hogy a klasszikus depresszióban hogy zajlik, de a bipoláris hangulatzavarban, legalábbis nálam, az a legnehezebb, hogy élek egy életet, amivel objektíven és szubjektíven is meg vagyok elégedve, rengeteget dolgoztam azon, hogy idáig eljussak. Azt gondoltam, ha idáig eljutok, többé nem kell kötélen egyensúlyozva átsétálni a völgy felett olyan ködben, hogy hónapokig nem látom a másik oldalt, de nem így lett. A legnehezebb az, hogy kiszámíthatatlan, hogy mikor jön, mikor megy. Mint egy szégyellt vidéki rokon, aki képtelen civilizáltan viselkedni és hívatlanul állít be hozzád évről-évre. Most különösen is hosszan időzik nálam és hihetetlenül, elmondhatatlanul fáradt vagyok. Egy-egy nap 10%-ban tudok elmerülni a jelen pillanatban, a többiben erősen koncentrálok, hogy el tudjam végezni azokat a feladatokat, amiket amúgy, ha épp nincsenek beszűkülve a kognitív képességeim örömmel és könnyedén megcsinálok. Ha ennek vége lesz, akkor felkeresem Dr. Juditot, kipróbálom a kognitív terápiát és a mindfullnesst, füzettel és tollal a kezemben stratégiát dolgozunk ki közösen, hétről-hétre. Ha működik a kémia maradok, ha nem, megyek tovább egy ajtóval. Ha kialakul a bizalom, engedem, hogy ránézzen a gyógyszereimre, hogy próbálkozzunk variálni. Mindezt lehetőleg egy év alatt, ha újra megjelenik Pirike az ajtóban, akkor már automatikusan jöjjenek elő belőlem a készségszintre fejlesztett gyakorlatok, amivel minimumra tudom redukálni az itt tartózkodását. Ha még egyszer azt gondolom, hogy megy nekem ez egyedül is és/vagy saját magamon kívül senki sem képes segíteni rajtam, akkor majd újra olvasom a Tumblrt és ha ez nem elég, megkérek pár közeli barátot, hogy ha látják rajtam az indokolatlan magabiztosságot, hogy majd önállóan megoldom az életem, teljese erőből b*sszanak pofán, adják a kezembe a mobilom és tárcsázzák Dr. Judit számát. A többi meg már megy magától. Minden nagy változás egy hangyaf*sznyi kis lépéssel kezdődik. Aki tiszteletben tart, nem reblogol. Csak a sajátjaimnak írok.
andulkaphoto
gummygunk
dededos
janainaart
turnnoffyourmind
