ekkerjoz • 2009. február 16.
Egy éve talált rám a wiw-en, huszonöt év után, alig ismertem meg. Illetve nem is hasonlított egykori önmagához Olgi, csak a szeme, a derű, az a huncut fintor az orrán, eltartott egy ideig, míg beugrott. Abban az időben nem is tudtam a rendes nevét, megkaptam a parancsot, hoztam-vittem, néha a hátam közepére kívántam szegényt.
Első lépcsős ezrednél voltam sorkatona, második időszaktól riadósofőr, kiértesítő. Olgát a hadosztály könyvtárosként vezényelte az ezredhez, kedden és csütörtökön tartott felkészítőt orosz nyelvből azoknak a tiszteknek, akik jelentkeztek akadémiára a Szovjetúnióba. Olgi orosz- és énekzene tanár volt, apja valamilyen góré a hadosztálynál, ezt az állást csípte meg kicsi lányának, plusz egy kis lakást a tisztviselők új lakótelepén, ahol az ezredparancsnok is lakott.
Szerintem a fél ezred, plusz az orvos-század is Olgi után recskázott, volt egy jelenség, ahogy térd fölé szabott szűk szoknyában fellibegett a tiszti étterembe hetente kétszer, szinte kisütött a nap, ha láttuk. Azt már annyira nem szerettem, mikor szinte személyi sofőrje lettem. Mindenkit az ujjai köré csavart az ezrednél, elérte, hogy külön kocsi fuvarozza, mert elég szar volt a közlekedés a harkányi út és málom között, na. Egy ideig versenyeztünk, “kinek jut”, de aztán hamar kiderült, nem egy jó buli órákat várni, ha fodrásznál ül, vagy éppen táncórát tart nyolcadikos vizsgabálozóknak. Azt különösen útáltam, mikor a lövészezrednél kellett rá várnom, ott is előadott, a lövész tisztek meg halálra szívattak, míg várakoztam. A belem majd kifagyott a vászontetős Uaz-ban, persze a motort nem lehetett járatni órákig, mert nem tudtam volna elszámolni a benzinnel, egyébként is szerettük taxisoknak eladni a fölösleget.
Olga erre nem volt tekintettel, a többi sofőr egy idő után kibulizta, hogy a szolgálatvezető rámlőcsölje a nőt, mind helybéli srác volt, egyedül én kerültem véletlenül ebbe a beosztásba, a többiek mind protekciósok voltak. Mindegy, kibírtam, még mindig jobb szolgálat volt egy csinos nőt fuvarozni, mint arccal a sárban kúszni, vagy a hattonnás buffal (D20 ágyútarack) szórakozni, télen, fagyban. Olga persze komolyan rá is játszott, elvárta, hogy nyissam a kocsiajtót, ha véletlenül terepről szaladtam érte, biztos letöröltette velem a küszöböt, nehogy saras legyen a kabátja. Nem vagyok egy csicska alkat, amúgy sem szerettem soha a műarisztokratákat, egyre jobban útáltam a nőt, egy idő után azon filóztam, hogy áthelyeztetem magam a lövészekhez, de minimum kisírok egy hetes eltávot, addig sem látom.
Pedig igen csinos portéka volt, szerettem, ahogy mosolyog, bár rám nem pocsékolta, annál inkább a tisztekre, félórás macera volt kimenni (Olgát szállítva) a zsilipen, a kapustiszt, az üti mind körbeudvarolta. Pici nő volt, de nagyon formás, hiába, hatéves kora óta balettozott, amolyan klasszikus nevelést kapott, tudott zongorázni, hegedülni, beszélt az oroszon kívül még olaszul, latinul is. Mindig hátul ült, szemem lassanként kancsal lett, folyton stíröltem a tükörben, de ezt nem vette észre, legalábbis úgy tett. Beszállástól kiszállásig tudott hallgatni, még négyszázkilométeres, fővárosba és vissza vezető utakon is, jobban fárasztott, mintha egyfolytában csacsogott volna.
Kaposvárra vittem egyszer az apjához, visszafelé bepakoltattak velem egy komplett pohárszéket a kocsiba, poharastól, üvegkorsóstul, dekantáló ibrikestől. Visszaindultunk, de akkora hófúvásba kerültem, hogy félúton meg kellett állnunk, pedig az UAZ elég jó volt terepen. Akkoriban nem volt telefon, a kocsiban sem volt adóvevő, a szél tombolt, mikor kiszálltam körülnézni, hol is lehetek, telerakta hóval a műszerfalat. Sásd után voltunk már, mondtam visszamegyek, keresek valami traktort, ami bevonszol egy faluba. Olga nem akart velem jönni, szokás szerint kicsit alul volt öltözve, pláne hófúváshoz, de maradni is félt a kocsiban, jéghideg süvöltő szélben. Nem mertem a motort járatni, féltem, hogy visszaszivárog a füst.
Közben megállt mögöttünk egy Robur, bányászokat szállított, a busz sofőrje rendes volt, ideadta a rettenetes sofőrbundáját, a hátsó ülésen betakargattam a didergő lányt. A hó lassan betemette a kocsit, már az üvegig ért. Kimásztam hátul a pohárszéken által, és kiástam a kipufogót, aztán járattam a motort félórát, de amint leállítottam, azonnal kihűlt a kocsi. Nagyjából tizenkét óra fagyoskodás után ért oda a hómaró, el tudtunk mögötte ballagni Komlóig. Olga kékre volt fagyva, mégsem akart a komlói iskola tornatéremében éjszakázni, mindenáron haza akart menni. Nem hisztizett, csak halkan vacogott, olyan elesett volt, csak nézett azokkal a bársonykék szemeivel. Az áperes lövészek mentették a hóban rekedt autókat mindenféle péeszhával, egyik lasszóra vett, alapjáraton járattam a motort, úgy vészeltük át az utat hazáig. Nagy nehezen eljutottam Olgi lakásához, ölben vittem föl a méteres hóban. Mikor nagyjából kiolvadt, és tudott beszélni anélkül, hogy a foga összekoccanna, szabályosan elküldött, persze a pohárszéket előtte még kirakatta velem. A laktanyában már vártak, de mindenki megnyugodott, mikor jelentettem, Olga otthon van. Gondolom az apja tízpercenként érdeklődött utána, egy napig nem tudta senki, merre vagyunk.
Aztán sokáig nem láttam Olgát, biztosan jól megfázott, a tisztek is elindultak akadémiára, nem kellett fuvaroznom a lányt. Az élet ment tovább, ritkán jártam haza, mert rossz volt a közlekedés, inkább maradtam a városban. Szerettem járni a Nevelési Központba, úszni meg szaunázni, volt ott mozi is, pingpongoztunk, jó hely volt. Összejöttem egy instruktor kislánnyal, aki beszervezett statisztának a színházba, én bizony láttam Lang Györgyit Dulcineát játszani, gyönyörű mellei voltak. Elpofátlanodtam kissé, egyik cimborám megengedte, hogy nála tartsam a civil ruhát, egy Hunyadi úti ház belső udvarába levitt a lépcső alá egy régi szekrényt, kaptam a kapuhoz kulcsot, ott öltöztem át, télen izgalmas volt.
Már öreg katona voltam, mikor kivettem egyben féléves kimaradásomat, hat napot. Kibéreltem Harkányban egy fizetővendég szobát, ráment az összes kannázott pénzem, de megérte. Majd egy hétig úgy éltem, mint egy civil, áztattam magam a strandon, esténként borozgattam, jó volt, sőt szép. Utolsó nap reggel álltam sorban a strandon hekk halért, azon járt az agyam, hogy holnap már vissza kell mennem a laktanyába, meg már egy hete nem vágtam a centit, mi lesz így velem. Valaki mögém állt, megvárta, amíg fizetek, aztán néztünk össze: Olga volt, falatnyi bikiniben, tűsarkú papucsban, ragyogó mosollyal. Barátnőjével volt, együtt reggeliztünk, kikérdezett, mi újság az ezrednél, semmit nem tudtam neki mondani, alig ettem, annyira zavarban voltam. Láttunk a színházban, hát, én voltam a La Mancha Lovagjában a második részeg, jól állt, hiteles volt, nevettek össze. Egész nap együtt lógtunk a lányokkal, ha megfeszülök, sem jut eszembe a másik lány neve, csinoska volt pedig, sokat beszélt, de én csak Olgát láttam. Teljesen megdöbbentem, hogy amennyire nem vett fél éve emberszámba, annyira kedves, sőt, kimondottan kacér volt. Este együtt vacsoráztunk, szerencsére keveset ettek, már a végén jártam a zsebpénzemnek. Táncoltunk is, mindkét lánnyal, aztán hazakísértem őket, elköszöntem, kaptam tőlük egy-egy puszit.
Másnap este mentem a buszhoz, civilruhában persze, már majdnem indultunk, mikor Olga is felszállt. Egymás mellett ülve utaztunk vissza Pécsre, félúton megfogta a kezem, szájához emelte, nézett a szemembe, pont úgy, mint mikor büdös sofőrbundában nézett rám egy bádogbögre gőzőlgő tea fölött a komlói tornateremben. Bár tudnám, most mire vágysz, gondoltam. Hazavihetlek? kérdeztem. Csak bólintott, összebújtunk, végigcsókolóztuk az utat a buszpályaudvarig. Lakása előtt megint ölbe kaptam, úgy vittem az ágyig.
Nem aludtunk akkor éjjel, sokat beszélgettünk. Ittunk is valamit, Olga játszott a pianínón, de csak minimális hangerővel, nehogy a szomszédokat felzavarjuk. Gyönyörűen lebarnult a napon, a sötétben csak egy csík világított bőrén a bikini helyén, sokszor végigcsókoltam. Eszméletlen jó szerető volt, bátor, tapasztalt, önzetlen. Az első nő volt történelmemben, aki mindenütt borotválta magát, borzasztóan izgató volt a látványa, hagyta is nézni, szerette, ha bámulom. Nagyjából hét órája voltam már szökött katona, mikor elaludt, rohantam átöltözni a Hunyadi útra, onnan a laktanyába. Nem tudtam már beszökni, megfenyítettek, négy hétig nem mehettem ki a laktanyából.
Amikor letelt a fenyítés, rohantam Olgához, de nem találtam otthon. Leszerelésig még sokszor kerestem, soha nem nyitott ajtót, a színházban is meresztettem a szemem, hátha látom a nézőtéren. Bepofátlankodtam minden olyan helyre, ahol korábban órákat vártam rá, de nem tudtam találkozni vele. Végső lehetőségként írtam neki egy pársoros levelet, hogy tudja, agyonra keresem, és mennyire szeretem.
Nem válaszolt, lassan eljött a leszerelés napja, mindenki örült, csak én komorkodtam, szerettem volna legalább elköszönni a lánytól. Az alakulótéren sorakoztunk fel, a pk. laza beszédben megköszönte a szolgálatot, sok sikert kívánt a civil életünkhöz. Kiosztott még pár kitüntetést, dícsérő oklevelet, aztán mehettünk átöltözni civilbe.
Így szereltem le, nagyon hiányzott Olga, hiába kerültek lányok, mindet hozzá próbáltam hasonlítani. Már majdnem egy hónapja voltam civil, mikor kaptam egy levelet a színház gazdasági irodájából, azt hittem, valami pénzt küldtek. A borítékban egy másik boríték, abban egy odesszai képeslap volt, Olga küldte a színház címére. A lapon csak egy rúzsos ajak nyoma. Nem akart a laktanyába írni, az otthoni címem nem tudta. Kapott egy jó tolmács munkát, azon a héten költözött, mikor én még javában laktanyafogságot töltöttem.
Ma Olaszországban él, Nato tolmács, és gyönyörű.
