Reggel 4-kor keltem. Hétvégén. Nem, nem kényszerített senki. Illetve én magamat. De ez is csak valami volt, amit meg kellett tennem.
Szóval pár nappal ezelőtt, miközben görgettem a fészbúkot, megláttam egy programot, amit a kedvenc pécsi jógastúdióm hirdetett meg, Közösségi Vízöntő Sadhana címmel. Elolvastam a leírást és arra gondoltam, hogy dejó, végre egy Kundalini jóga-szerűség amit már régóta ki szerettem volna próbálni.
Előző nap beállítottam reggel 4-re az ébresztőmet és közben egy őrültnek neveztem magam, mert ki más csinál ilyet az egyetemi évei alatt önszántából? Viszont nagy meglepődésemre reggel hatalmas vigyorral az arcomon keltem. Miután kinyomtam az ébresztőt, megkérdeztem magamtól, hogy miért volt ez a nagy vidámság hirtelenjében és furcsálltam, hogy nagyon könnyen sikerült felkelnem. Nem én erőltettem magamra a mosolyt, konkrétan hitetlenkedtem is rajta. Amikor kiléptem az utcára, hihetetlen nagy nyugalom fogadott. A nap már felkelőben volt, a levegő friss, még enyhén hűvös volt és én arra gondoltam, hogy többször kéne ilyen korán kelni, mert megéri emiatt a hangulat miatt, amit a hajnal árasztott magából. A világ még nyugodt volt, csendes, szinte szűzies, ahol még nem történt semmi rossz, amikor még eldöntheti mindenki, hogy milyen lesz a napja, amikor a lehetőségek csak csírázni kezdenek és a világ temérdek mocska még nem zavarja össze az embert. Sokkal könnyebb meditatív állapotba is kerülni ilyenkor, tudhatnak valamit a jógik (és a nagyszülők!) amiért ilyen korán kelnek.
Bocsássatok meg nekem, amiért ezt hosszúra veszem, de egyik gondolat követi a másikat és nehéz leállni. :D Szóval annak, ha pl reggel 10kor kelek –és tegyük hozzá: általában nagyon jól esik a lustizás és imádok aludni- az a hátulütője, hogy olyankor már be kell csatlakoznom a történésekbe, máris temérdek információval csap agyon az élet és olyankor már nehezebb irányítani is a dolgokat. Hajnalban megelőzöl mindenkit, megelőzöd a feleslegest. Az elmém teljesen nyugodt volt, sőt, lassú és esküszöm, alig-alig bukkantak fel benne (negatív) gondolatok.
Azon gondolkoztam, hogy az este/éjszaka mennyiben különbözik a hajnaltól. A különbség az, hogy naplemente után már egyfajta beletörődés uralkodik el az emberen. Ugyanúgy nyugodt minden, mert ilyenkor már lecsillapodtak a kedélyek, mindenki kihozta a napból a legtöbbet –vagy éppen azt amit tudott. Tudom, tudom..kérdezitek, hogy akkor mi van az éjszakai élettel? Szerintem azért az éjszaka közepén indulunk neki bulizni, és azért akkor történnek a legparább dolgok, mert ilyenkor a levegőben még benne van a napi fejlemények hangulata, amiktől mindenki más érzésekkel indul neki az éjszakának –azért hogy kidühöngje magát, azért hogy megünnepeljen valamit, azért hogy eljátssza, hogy leszar mindent vagy azért hogy a nappal csődöt mondott reményei miatt megvigasztalódjon, stb. Szerintem ezek nem lennének lehetségesek hajnalban. Meg amúgy is…az éjszaka dolgait nagyon nehéz megmagyarázni nappal, mert akkor nem is léteznek.
Ez a dal pont ilyesmiről szól számomra (a spanyol felirat fölött ott van az angol, csak így találtam meg) https://www.youtube.com/watch?v=eBcN2D_9wI4
"Mi a sadhana? Ez egy elköteleződött ima. A sadhana saját magad gazdagítása. Ezt nem azért végezzük, hogy valakivel jót tegyünk, vagy valamit megszerezzünk általa. A sadhana egy személyes folyamat, amiben a legjobbat hozod ki magadból."- Yogi Bhajan
Habár ilyen korán kellett kelni, mégis annyian eljöttek hogy betöltöttük az egész termet. Gurmukhi nyelvű szent szövegek recitálásával kezdtük, majd áttértünk egy 60 perces gyakorlatsorra. Már egy ideje jógázom, mégis, számomra teljesen új ászanákat végeztünk, főképp földön ülve, nagy hangsúlyt fektetve a légzésre és figyelve a fizikai testet. Szerintem ezeknek az ászanáknak mind volt egy szimbolikus jelentése, volt, hogy ezt ki is mondtuk, például kardot képzelve a kezünkbe elvágtuk azokat a karmákat, amikből már elég volt és amiknek véget szerettünk volna vetni. Aztán jött a szintén egy órás mantrázás. Bevallom, voltak már olyan élményeim, amikor sírni kezdtem egy mantra után, itt most nem volt ilyen, de voltak pillanatok amikor valahogy megrendültem. Furcsa dolog ez a mantrázás..:) Tisztító, de alapvetően nehezemre esik becsatlakozni az éneklésbe -mindig nagyon bénának érzem ahogy kiejtem a hangokat vagy „Ohm-okat”- szóval van hogy csak ledőlök, behunyom a szemem és élvezem, ill. befogadom a többiek energiáit. Vagy csak simán chillelek. Egyébként azt mondták az elején, hogy nyugodtan lehet csak pihenni is, mert ígyis-úgyis részesül az áldásból és hatással lesz rá az, hogyha már egy valaki a teremben pozitív gondolatokkal és meditatív elmével van jelen.
Egy kis csúszással vége lett fél 9kor a programnak és mentem tovább a következőre egy Orfű melletti kis faluba, ahova kocsival felvittek a jógaoktatók, akiknek ott van egy (önellátásra törekvő!) családi nyaralója. Nap elején AcroJógáztunk, ami nagy szerelmem, mert szórakoztató, vicces, megtanít kapcsolódni és bátorság kell hozzá. Akrobata mutatványok kb. :D Legalább kettő személy szükséges hozzá, de jobb esetben három vagy több. Van a Base (az Alap), a Flyer és a Spot-ok (akik figyelnek és vigyáznak a másik kettőre). Általában a férfiak baselnek, a nők meg flyerkednek, de ki lehet próbálni fordítva is, mivel érdekes lehet megtapasztalni mindkét szerepet.
Aztán vegán kaját ebédeltünk, chilleltünk a kertben és játszottunk a két kutyával, majd elindultunk az erdőbe túrázni. Visszatérvén Yin Jógáztunk egy körben, középen egy gyertyával. Lényege, hogy egy ászanát kitartasz több hosszú percig. Majd meditáltunk.
Ezután jött a meglepi program számomra…ugyanis jógaoktatóimmal tarthattam, amikor meglátogatták mesterüket. Szóval a nap zárásaként egy guruval is találkozhattam. :D Elég spiri nap, mit ne mondjak. Nagyon szimpi volt az ember, mosolygott, mint egy kisgyerek, csillogott a szeme és nem meglepő módon nagyon jó érzés a szemébe nézni. Magyar egyébként és 30 évet töltött kint Indiában, ahol guruvá szentelték. Most itthon épít egy asramot, de minden évben visszalátogat Indiába.
Egész nap csodálatos emberekkel voltam körülvéve, békés környezetben.
Tehát ennek az élménynek a története nem csak szombaton reggel 6tól este 7ig zajlott, amíg haza nem értem. Nem. Akkor kezdődött, amikor először hallottam pár hónappal ezelőtt a Kundalini Jógáról és ki akartam próbálni. És csak most fejeződött be. Illetve ezt sem tudhatom biztosan. De jelenleg ez a vége. Az egyik vége. Mert kiadtam magamból, levéstem a papírra. És ehhez az kellett, hogy vasárnap este, amikor szörföztem a netem, valahogy semmi jót nem találtam, semmi nem kötött le, majd rátaláltam egy videóra, amiben pont azt mondta valaki, hogy a lényeg, hogy kiadjam magamból, a rendszeremből, hogy létrehozzam. Még akkor is, ha senki más nem látja. Nem kell publikusan csinálnod. Ha egyedül te látod az eredményét, még akkor is volt értelme. Az biztos, hogy több értelme volt, mintha bent tartottad volna. Akkor miért történt meg az egész? Ki tanulhat belőle? Ki érezhet újra bármit tőle?
Rájöttem, hogy valaminek abban a pillanatban lesz vége, hogy kézzel foghatóvá tetted. Hát nem ezért vagyunk itt? Mint most az írásnál. L e í r o m a m i t ö r t é n t. Mást is írhatnék, akár hazugságot. Vagy lényegtelenséget. De talán követni fogja valami. Amikor gyártasz valamit, elénekelsz, leírsz, elmesélsz, lefested, eltáncolsz, előadást tartasz róla, akkor az időben és térben megszületik egy pont. Az idő és a tér síkjára lép. Utána, ha azt meglátja valaki ugyanabban a térben és időben, talán hatással lesz rá. És elkezdődhetnek újabb pontok. Újabb síkok. Folytatódhat a sík, amit teremtettünk. Képzeld el, ha senki nem adna tovább semmit. Akkor megakadnánk, majd hanyatlanánk.
Van értelme a teremtésnek. (Érthető, mivel a Teremtő teremtései mihez máshoz értenének, mint a teremtéshez? :D)
Szóval nyugodtan, alkoss, amit csak akarsz. Faszom, ha akarod, dobd ki utána. Csak add ki magadból és jobban fogod érezni magad.
És miért fogod jobban érezni magad? Azért, mert ilyenkor közelebb kerülsz Valamihez. Lélek vagy, aki valahonnét jött és valahova tart, mindazért, hogy rájöjjön, nem is tart sehova. Ha az alkotás örömet okoz és a pusztítás fájdalmat, akkor vajon melyik az igazi? Ember vagy, akinek az Egója imádja a fájdalmat. És ember vagy, akinek a lelke mindörökké törekszik a közelebb jutáshoz Istenhez.
