[nam00n]

bennem nem irodalmi érdeklődés van, hanem magam vagyok az irodalom, nem vagyok semmi más, és más nem is lehetek

— franz kafka, 1913.08.14.

[nam00n]

te se halsz meg egészen! kétezer

évig mindig lesz, aki rád figyel:

férfi sóváran, asszony irigyen -

örök vágy őriz...

a huszonhatodik év, úgy legyen!, szabó lőrinc

[nam00n]

rám-rámnéz a Nem-Lett-Volna-Szabad

s öreg lelkemben megborzong a gyermek:

önzése nem bírta a másikét

a huszonhatodik év, ködök, szabó lőrinc

[nam00n]

szélbe csókoltam, napba, ajkaidba,

húsodba írtam a verseimet,

húszévi csöndbe, hogy leplezzelek

s ne derűljön ki szivünk drága titka,

április édes illatába, mintha

tündér lett volna (s nem te), fényjelek

játéka csak, mely jön, hogy friss, meleg

arcát szomorú arcomhoz szorítsa:

hallgattam rólad! de mind megmaradt

a néma csók s az elszállt gondolat,

hiába vagy oly rég a föld alatt:

karod fonja nyakam köré a szél,

a napban csókod messzi tüze él,

közelebb vagy hozzám mindenkinél

a huszonhatodik év, mintha tündér!, szabó lőrinc

[nam00n]

te, társam, halott útitárs:

tárt szivemben mindig itthon találsz,

és akárhogy fáj, vígasz, hogy te fájsz

a huszonhatodik év, a huszonhatodik év, szabó lőrinc

[nam00n]

nem pótolja, de

az egész világ tele van vele

s most tudom csak igazán, mennyire;

ég s föld s minden őhozzá kapcsolat:

szeretnem kell gondolataimat,

minthogy belőle egyéb nem maradt

a huszonhatodik év, egyéb nem, szabó lőrinc

[nam00n]

jó volt, míg éltél: most, bárhogy szeretlek,

nagyon hiányzik testi meleged,

hozzámbújásod, a tekinteted

és hangod selyme, s az állati selymek,

a bőrödéi, s mozgásod, a melled,

s mind, ami voltál, kéz, láb, szív, szemek,

agy, száj, fül: ha csak vártam jöttödet,

érzékeim már veled töltekeztek,

s ha csókoltál, ettelek-ittalak,

hús, csont, ideg, száz szájjal szívtalak

s huszonöt évig meg nem untalak;

most csak lélekben tudunk keveredni

s meztelenséged is csak képzeletnyi:

nem bírod inged, a halált, levetni!

a huszonhatodik év, most csak lélekben, szabó lőrinc

[nam00n]

itt voltál? dehogy,

dehogy voltál! vagy talán –? micsoda

gúny a percnyi hit is, hogy valaha

szived – mint most – a szivemig dobog!

az én lelkem az egész túlvilág,

velem süllyedsz

a huszonhatodik év, velem süllyedsz, szabó lőrinc

[nam00n]

mi tudott

– mi tud? – úgy kápráztatni, mily titok

benned s bennetek, hogy oly hidegen

nézek rátok, és mégis részegen?!

a huszonhatodik év, más nők, szabó lőrinc

[nam00n]

boldog vagyok, hogy így szeretlek, így

ilyen forrón és fájdalmasan: élek,

hogy őrizzelek: már meg sem idézlek,

mégis itt vagy: sorsomat figyelik

gyötrelmesen-szép álomszemeid

a huszonhatodik év, akkor is, hogyha...?, szabó lőrinc

[nam00n]

soha egyedűl, mindig egyedűl!

kereslek, várlak, reménytelenűl,

de a vágy az emléknek is örűl

s körém fest, rácsnak, édes árnyalak:

minden a régi!… de hogy mégse vagy,

s hogy mindenütt, a szív beleszakad

a huszonhatodik év, szárszó, szabó lőrinc

[nam00n]

vannak helyek, ahol élőbb a föld,

útak, melyek lángolnak, vagy sajognak

s akárhol leszel, mindig visszahoznak,

tájak, melyek már túlvilági kört

zárnak körénk, itt a kék, ott a zöld:

a gyöngyös Tejút könnyeiddel oktat

s annál a fánál erősebben ott vagy,

mint bárki bárhol: delet és gyönyört

őrzöl, s az téged. igy szövődsz bele

a Mindenségbe, élet és mese:

nem is hiányzol sehol sohase.

mindez sok, s kevés: ez ébreszt, ez altat:

örök jelenlét, noha képzelet csak…

hogy szerezhet szív szíven ily hatalmat?!

a huszonhatodik év, ahol élőbb a föld, szabó lőrind

[nam00n]

agyam belseje lett egész világod,

mint rab csillagra, figyelek reád:

gondolatom tükrös csövein át

kilátsz, szikra, s vissza magadba: látod

amit én, őröd, fürkész csillagászod,

és ami voltál: óh, de mennyi rács

– nem a tieid! – szűkíti tovább

lángod, mely tőlem menekűlni vágyott!

itt vagy, bennem, anyagtalan kisértet,

s legalább félig ma is csak teérted

történik mindaz, amit teszek, érzek:

itt vagy a két halántékom között

– s messzebb, mint fényévtengerek mögött

a Véga s a Nagy Andromeda-Köd

a huszonhatodik év, két halántékom között, szabó lőrinc

[nam00n]

noha tiportan,

mint soha még, volt kedvem élni, voltam,

mert voltál te is, vigasz, fogyhatatlan

a huszonhatodik év, tavaly még, szabó lőrinc

[nam00n]

drágám, de jó volt milliárd ideg

lázhálójában zsongó szerveid

gyönyörét, az élet ős titkait

benned és érted, általad s veled

érezni-kapni, mikor megeredt

lélek és test és csordúlt és telibb

és zengőbb volt, mint a mestereik

keze alatt szárnyrakelt hangszerek!

be jó voltál, Mindenség burka, rajtam,

s be fájt elhagyni húsodat, viharban

és napfényben; bár amikor akartam,

mindig rám csukódhattál… de mi vagy,

mi vagy most? szó, név, semmi, gondolat.

legédesebb, és legborzalmasabb!

a huszonhatodik év, szárnyrakelt hangszerek, szabó lőrinc

[nam00n]

erősebben vagy, amióta nem vagy,

tűnt gyönyör, te, Megközelíthetetlen,

erősebben, te, Elveszíthetetlen,

ki elveszítesz, nemlét, te, hiszen csak

agyrém vagy, bármily drága: folyton elkap

a valóság: öngyilkos küzdelemben

vádollak, és néha már keserűbben,

mint ha ellenség volnál!… végtelen vagy,

végtelen hiány, hívó, üldöző,

megvont erőddel percenkint ölő,

Halottam, egykor éppily éltető:

szégyellek így fájni, de semmi dolgom

a földön: csak tenálad vagyok otthon:

kell énnekem még sírodba csukódnom?!

a huszonhatodik év, üldöző hiány, szabó lőrinc

[nam00n]

folyton átlengsz gondolataimon,

mint könnyű szél, vagy mint az ibolya

ég váratlan villanó mosolya,

s néha már, mint egy édes hatalom

érintésétől, szivem s homlokom

nyugodni simúl: ha sajog is a

„nem vagy” sebén a „voltál” vigasza,

szeretnék élni. mért? majd megtudom.

meg kell ismernem minden emberit,

ha üdvözít, ha pokolra taszít;

és rád gondolnom olyan jól esik!

igy is együtt vagyunk mi, kedvesem.

míg élek, élsz: éltetlek. s te nekem

segítesz, ugye, szív a szivemen?!

a huszonhatodik év, folyton átlengsz..., szabó lőrinc