bennem nem irodalmi érdeklődés van, hanem magam vagyok az irodalom, nem vagyok semmi más, és más nem is lehetek
— franz kafka, 1913.08.14.
taylor price
Show & Tell

PR's Tumblrdome

Origami Around

Product Placement
No title available

blake kathryn
YOU ARE THE REASON

No title available

★

No title available
Keni
Claire Keane
RMH

祝日 / Permanent Vacation
Sade Olutola

#extradirty
will byers stan first human second
No title available
Three Goblin Art
seen from United States

seen from United States
seen from United States

seen from Syria
seen from United Kingdom
seen from United States

seen from Malaysia

seen from Türkiye

seen from United States

seen from Türkiye

seen from France

seen from India
seen from United States

seen from Brazil

seen from France
seen from United States
seen from United States

seen from South Africa

seen from Honduras
seen from China
@nam00n
bennem nem irodalmi érdeklődés van, hanem magam vagyok az irodalom, nem vagyok semmi más, és más nem is lehetek
— franz kafka, 1913.08.14.
megvetlek, én: igaz Ember, megvetlek, én: igaz Állat,
torzonborz, fekete állat, ki éhes fogakkal, iszonyú, fekete medvekarokkal
hempergek a porban, a fényben, s szeretem a földet, az isteni testet:
millió villám csatázza értem s velem a Szent Csatát,
millió mennydörgés ujjong szavaimból: Győzelem!
— föld, erdő, isten, torzonborz, fekete állat, szabó lőrinc
nem maradok veled. patás kentaurokhoz
indulok a vadonba s a mezei nők közt
este sörényes cimboráimmal a tűznél
leheveredve telt tömlők és duda mellett
telekurjongatom az állatszagu erdőt
— föld, erdő, isten, a barbár tanítvány, szabó lőrinc
hogy irtsam ki vágyamat, — jaj, hová
meneküljek a nők és a tavasz
megfoghatatlan szépsége elől?!
— föld, erdő, isten, a vágy szégyene, szabó lőrinc
pillám alatt összetört ezer álom
s – szeretlek? nem szeretlek? – nem tudom már.
túlságosan ragyogsz, eleven álom,
s szerelmedet elbirni nem tudom már.
gyűlölködve kiáltom: – idegen kéz,
eressz! ne vezesd utam! megtagadlak! –
mégis te formálsz ujjá, idegen kéz,
és csak nő az erőd, ha megtagadlak.
nem tudom, mi történt… talán az Isten
játszik velem s te vagy a fény szemében.
ha eldoblak, megjelenik az Isten
s nehéz harag hömpölyög nap-szemében
— föld, erdő, isten, hasztalan lázadás, szabó lőrinc
érzed az esti virágok izgató simogatását?
(most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek)
kezünkben a szerelem édessége csókolózik,
mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek
s minden tagom külön megrészegűl,
ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok
— föld, erdő, isten, erdei szerelem, szabó lőrinc
sötét szavak csontvázán mámoros
életként lüktet ez a szerelem:
szivemben és agyamban muzsikál,
önző húsomat csöndesíti
és testvéreddé aláz és fölemel.
kedvedért minden jót és igazat
érezni kezdek, hang-visszhang-zene
kapcsol egymáshoz, s a dac és a vád
fekete céltalansága után
a megértés napfénye homlokom
— föld, erdő, isten, gyógyulás, szabó lőrinc
boldog tenyészés,
ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész;
a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:
erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten?
mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti
harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal?
– óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott
mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!
mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok;
a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve
nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag
éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:
mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas
szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!
a föld! nem ember! erdő! – az én szemeimből csókolod szemedbe
a napot, a csöndet, a vért s a vídám mogyoróbokrokat
— föld, erdő, isten, hajnali himnusz, szabó lőrinc
és nem tudják, hogy tegnap engem csókolt,
és hogyha hallgat, nem tudják, hogy ő most
arra gondol, hogy tegnap hullt a harmat
s ránk hullt a harmat, őreá meg énrám,
s hogy tegnap, látva boldog heverésünk,
még a rigók is mind megrészegűltek
s közel röpűlve a májusi lomb közt
eszeveszett szerelmi dalba kezdtek
— föld, erdő, isten, mondják, hogy szép, szabó lőrinc
virágok közt hevertünk… nemcsak arcod,
egész tested oly idegen varázzsal
kezdett ragyogni, mintha tűnt korok
titkai keltek volna ujra benned,
s az esti rét minden füve-virága
lassan feléd fordult: uj fény felé.
először szótlanul csodáltuk az
isten homlokán szálló fellegek
szenvedélyes vörösét, majd, mikor
elhallgattak a lombok énekes
lakosai, melled fölé hajoltam
s átcsapott rajtam a rémült, a boldog
felismerés, hogy míg az alkonyat
lobogása koszorúzta fejed:
a szűzi Hold szállt le benned az égről
s a buja Flóra csókol csókjaidban
— föld, erdő, isten, titkok, szabó lőrinc
tudod, hogy
a Nap barátja voltam? ő édesítette
agyamat hajnali rétek szagával; aztán
minden csigát és kavicsot külön megmutatva
látni, szeretni és csodálkozni tanított...
— föld, erdő, isten, a vándor elindul, szabó lőrinc
Mary Oliver, from "Such Singing in the Wild Branches"
lorinc megpuszilt almomban :(
azota meg ignoral a vadallat
ki voltam en elozo eletemben, hogy ennyi szovevenyes kotelek fuz engem lorinchez
a ram vigyazo egi gyam
ha majd (óh, hány sóhaj kezdődik igy!),
ha egykor (óh, hogy ijeszt a halál!),
ha nem leszel, vagy ha leszel, de már
nem birod titkunk nehéz láncait
s vezeklő lelked tőlem elszakit
s ahhoz, kit el sem hagyott, visszaszáll,
vagy még különbet keres, be sivár
lesz mind, ami akkor következik:
én igazán egyedül maradok,
igazi magány itt csak én vagyok,
ahogy árvák a zsufolt csillagok.
el ne hagyj, kedves, végső menedék:
jobban érdekelsz, mint az örök ég,
jobban, mint az egész emberiség!
— káprázat, végső menedék, szabó lőrinc
pici lőrincem
lorinc, lorinc, vedd el tolem ezt a nagy szerelmet, ami igy hozzam kialt a tulvilagrol
pokolian hianyzik nekem ez a vadallat