[nam00n]

bennem nem irodalmi érdeklődés van, hanem magam vagyok az irodalom, nem vagyok semmi más, és más nem is lehetek

— franz kafka, 1913.08.14.

[nam00n]

megvetlek, én: igaz Ember, megvetlek, én: igaz Állat,

torzonborz, fekete állat, ki éhes fogakkal, iszonyú, fekete medvekarokkal

hempergek a porban, a fényben, s szeretem a földet, az isteni testet:

millió villám csatázza értem s velem a Szent Csatát,

millió mennydörgés ujjong szavaimból: Győzelem!

— föld, erdő, isten, torzonborz, fekete állat, szabó lőrinc

[nam00n]

nem maradok veled. patás kentaurokhoz

indulok a vadonba s a mezei nők közt

este sörényes cimboráimmal a tűznél

leheveredve telt tömlők és duda mellett

telekurjongatom az állatszagu erdőt

— föld, erdő, isten, a barbár tanítvány, szabó lőrinc

[nam00n]

hogy irtsam ki vágyamat, — jaj, hová

meneküljek a nők és a tavasz

megfoghatatlan szépsége elől?!

— föld, erdő, isten, a vágy szégyene, szabó lőrinc

[nam00n]

pillám alatt összetört ezer álom

s – szeretlek? nem szeretlek? – nem tudom már.

túlságosan ragyogsz, eleven álom,

s szerelmedet elbirni nem tudom már.

gyűlölködve kiáltom: – idegen kéz,

eressz! ne vezesd utam! megtagadlak! –

mégis te formálsz ujjá, idegen kéz,

és csak nő az erőd, ha megtagadlak.

nem tudom, mi történt… talán az Isten

játszik velem s te vagy a fény szemében.

ha eldoblak, megjelenik az Isten

s nehéz harag hömpölyög nap-szemében

— föld, erdő, isten, hasztalan lázadás, szabó lőrinc

[nam00n]

érzed az esti virágok izgató simogatását?

(most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek)

kezünkben a szerelem édessége csókolózik,

mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek

s minden tagom külön megrészegűl,

ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok

— föld, erdő, isten, erdei szerelem, szabó lőrinc

[nam00n]

sötét szavak csontvázán mámoros

életként lüktet ez a szerelem:

szivemben és agyamban muzsikál,

önző húsomat csöndesíti

és testvéreddé aláz és fölemel.

kedvedért minden jót és igazat

érezni kezdek, hang-visszhang-zene

kapcsol egymáshoz, s a dac és a vád

fekete céltalansága után

a megértés napfénye homlokom

— föld, erdő, isten, gyógyulás, szabó lőrinc

[nam00n]

boldog tenyészés,

ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész;

a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:

erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten?

mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti

harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal?

– óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott

mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!

mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok;

a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve

nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag

éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:

mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas

szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!

a föld! nem ember! erdő! – az én szemeimből csókolod szemedbe

a napot, a csöndet, a vért s a vídám mogyoróbokrokat

— föld, erdő, isten, hajnali himnusz, szabó lőrinc

[nam00n]

és nem tudják, hogy tegnap engem csókolt,

és hogyha hallgat, nem tudják, hogy ő most

arra gondol, hogy tegnap hullt a harmat

s ránk hullt a harmat, őreá meg énrám,

s hogy tegnap, látva boldog heverésünk,

még a rigók is mind megrészegűltek

s közel röpűlve a májusi lomb közt

eszeveszett szerelmi dalba kezdtek

— föld, erdő, isten, mondják, hogy szép, szabó lőrinc

[nam00n]

virágok közt hevertünk… nemcsak arcod,

egész tested oly idegen varázzsal

kezdett ragyogni, mintha tűnt korok

titkai keltek volna ujra benned,

s az esti rét minden füve-virága

lassan feléd fordult: uj fény felé.

először szótlanul csodáltuk az

isten homlokán szálló fellegek

szenvedélyes vörösét, majd, mikor

elhallgattak a lombok énekes

lakosai, melled fölé hajoltam

s átcsapott rajtam a rémült, a boldog

felismerés, hogy míg az alkonyat

lobogása koszorúzta fejed:

a szűzi Hold szállt le benned az égről

s a buja Flóra csókol csókjaidban

— föld, erdő, isten, titkok, szabó lőrinc

[nam00n]

tudod, hogy

a Nap barátja voltam? ő édesítette

agyamat hajnali rétek szagával; aztán

minden csigát és kavicsot külön megmutatva

látni, szeretni és csodálkozni tanított...

— föld, erdő, isten, a vándor elindul, szabó lőrinc

[pollen]

Mary Oliver, from "Such Singing in the Wild Branches"

[nam00n]

lorinc megpuszilt almomban :(

[nam00n]

azota meg ignoral a vadallat

[nam00n]

ki voltam en elozo eletemben, hogy ennyi szovevenyes kotelek fuz engem lorinchez

[nam00n]

a ram vigyazo egi gyam

[nam00n]

ha majd (óh, hány sóhaj kezdődik igy!),

ha egykor (óh, hogy ijeszt a halál!),

ha nem leszel, vagy ha leszel, de már

nem birod titkunk nehéz láncait

s vezeklő lelked tőlem elszakit

s ahhoz, kit el sem hagyott, visszaszáll,

vagy még különbet keres, be sivár

lesz mind, ami akkor következik:

én igazán egyedül maradok,

igazi magány itt csak én vagyok,

ahogy árvák a zsufolt csillagok.

el ne hagyj, kedves, végső menedék:

jobban érdekelsz, mint az örök ég,

jobban, mint az egész emberiség!

— káprázat, végső menedék, szabó lőrinc

[nam00n]

pici lőrincem

[nam00n]

[nam00n]

lorinc, lorinc, vedd el tolem ezt a nagy szerelmet, ami igy hozzam kialt a tulvilagrol

[nam00n]

pokolian hianyzik nekem ez a vadallat