Pókok
Olyan volt a kapcsolatom veletek, mint a pókokkal.
Féltem tőletek, rátok nézni sem mertem, mert azt hittem, árthattok nekem, miközben ti pontosan tudtátok, hogy bármikor eltaposhatnálak benneteket. Megvolt bennem az erő hozzá, csak még én sem tudtam róla. Ez a gondolat azóta motoszkál bennem, mióta végre belenéztem a szemetekbe azon a bizonyos napon. Féltetek és egyszerre talán még csodáltatok is. Nem engem, hanem a helyzetet, hogy ekkora tudással mégis hogyan lehet valaki ennyire vak.
Évek teltek el. Ti még mindig filterekkel feditek el a valóságot és sminkelitek a hegeket. Mintha léggömbökben próbálnátok megtartani a levegőt, vagy madzaggal egy tollpihét. Nem néztek rám. Nem nézek rátok.
Ma már a pókoktól sem rettegek, csak irtózom. Poharat borítok rájuk, néha még integetek is nekik kívülről, hogy tudják; én nem bántom őket. Aztán elengedek minden egyes nyolclábút az udvaron, hogy ők is és én is élhessünk szabadon. Pedig el is taposhatnám őket.
Rátok is borítottam egy üvegpoharat. Onnan nem jöhettek ki, nem ugorhattok rám, csak ha hagyom. Nektek nem integettem, mert nem tudom, bántalak-e titeket. Elengedni nem tudok senkit, amíg a csípéseitek rajtam ékeskednek. Bár néha úgy érzem, azok örökre maradnak. Azt még nem tudom, mi lesz veletek. Csak azt tudom, hogy talán meg kellene tanulnom együtt élni a pókokkal.
