Rákos Olivér @oliverrakos - Tumblr Blog

Veled, magammal

Késő este hűvös csontzene,

kormos az ég, koromfekete.

Sűrű az est, félve eltakar,

csend van, mégis minden megzavar.

Összenyom minket a fájdalom,

s nem csak önmagam sajnálhatom.

Nehéz az este, de igazi,

ezt még a csendben is hallani.

A csont és bőr közti űr remeg,

a szűk résben nem lelek helyet.

Összehúzom magam és veled

egy szebb jövőért reménykedem.

Késő este rideg alakok,

s én már csak a sötétben vagyok.

Sűrű az est, rideg a hajnal,

ebben vagyok veled, magammal.

oliverrakos

Görbe álmok

Dekoncentráltan ráncigál a hajnal,

megtépi egy-egy idegem,

megrángat valami keserű érzés,

valami halvány, valami idegen.

Mozdul a harmat furcsa cseppje,

csöpög a semmin nyugtalanul,

megnyúlik, elfogy és legördül,

a múltból sosem tanul.

Felver álmomból az ágyam,

izzadok, remegek szakadatlanul;

egy picit megrezzen bennem az élet,

aztán újra elavul.

oliverrakos

Változatlanság

Elmúlik a hiány,

s nem marad rám semmi,

csak az üresen kongó minden,

vagy valami itt benn,

de nem tudom már mi.

oliverrakos

Csendes vers

Körülvesz a csend

és fojtogat,

elhallgatok előle

valami fontosat;

szorít most valami

és nem értem,

hogy lehetek véges

ebben az egészben…

Néma nesz és néma nász

börtönébe zárva

szorongok a szerelemtől,

de hiába.

Már ittragadtam,

és én lenyelem

és csak kiáltok a csendbe-

kegyelem, kegyelem!

2018.11.29.

Az előhegyi agg

Okos csönd ült fején

a végső vész derekán

a lábtól fejtetőig tartó

szelíd életén

mint bölcs veterán

zengett torkában az élet

de belefullt egy vak dióba

próbált énekelni nekünk

de elnémult az ének

és elnémult a torka

okos csönd ült fején

halvány vonalain

végigcikázott sok év

világa hűlt helyén

feküdtek néma tagjai

te nagy és szép beteg

ránk hagytad a szót

magunkban parányi

szemcsés porszemeknek

kik beszélni nem tudók.

A szegény kisgyermek panasza

tömpe agyam szűk keresztmetszet tunkolnám bele mártanám magam ha kifordul belem akkor sem marad tere az agynak

Semmiben magamban

Elmúlt. Elmúlok.

Lyukas kezemmel

utoljára utánad nyúlok.

A levegőre markolok.

A semmire. Magamra.

Annyira egyedül vagyok:

a semmiben magamban.

A szívhez

Kiszakad a csend.

Titkos jelrendszerben fonnyad belém a szó.

Magamban tartom,

akkora bennem a lárma,

hogy a csend ebben már tisztán hallható.

Nem mondhatom el neked,

mit rejtegetek magam előtt is bezárva.

Félek hangomat arcodon látni,

így félős tudattal

tudatosan terelelődöm bele a magányba.

Rámüvölt egy néma, apró gondolat,

s konstans zajként súgja a fülbe:

-Beszélni kell.-Ha ajkam szétszakad,

akkor sem eshetek újra e bűnbe.

Szorong a csend,

zúg az eremben a vágy, hogy egyszer kimondjam,

túl nehéz vagy szívem,

engedd meg kérlek,

hogy önmagam lakatját végre kioldjam.

Dialóg

Érzed a semmit szűnni a térben?

érzed, ahogy mind semmivé leszünk?

érzed, hogy érted élek a télben

s nélküled az élet sokba kerül?

Érzem, hogy néha tágul az élet,

érzem, hogy lüktetek, én, idebent,

de csepeg még tavasz ebbe a télbe,

s ketten leszünk majd: én és a csend.

Üvegfigura

Dirib-darab

porszem

a gépezetben

kínlódva forog

az alkotó dobog

bennem

de porszememen

kevés fény jut át

törékeny az ember

s törékeny a világ

egy letörött-örök

jelentéktelen

hiány

Anti-edüllion

Már boldog vagyok.

Csak néha rándulnak össze bennem

az izmok, az idegek,

nyugtalanul fekszem,

nyugalmammal csal meg az álom

ágyamban, hol pihenek.

Mert bár boldog vagyok,

de néha számban még összeérnek

az édes-keserű ízek;

éhes vagyok, mindig korognak

gyomromban a magányt tápláló,

élni vágyó szívek.

Változatlanság

Elmúlik a hiány,

s nem marad rám semmi,

csak az üresen kongó minden,

vagy valami itt benn,

de nem tudom már mi.

Sóhajt tintám hatalmas gonddal,

míg a papírra földet érve

rájön, kurva unalmas versem

ha nem talál meg benne téged.

De verset kell, hogy írjak neked,

hisz addig jár korsó a kútra,

míg szerelemben -drága lélek-

bele nem törik újra.

Húsból-bőrből

Búbaszott bordáim között

néha nagyra nő a vágy;

hogy kitörhetek,

hogy engem is vár a nagyvilág,

csak csontjaim sajognak olykor,

mikor bordám kikandikál

húsból-bőrből,

és elvarrja minden porcikám.

Olyankor hevesen kaptat a mélyben,

ő se tudja merre tovább,

és két dobbanás között

egy kicsit kipréseli magát,

akkor fogy majd el a vágy,

mert hatalmas a világ,

s hogy bordám feszes, szűk metszet

nem az én hibám.

2019.01.02.

Megjátszott

Elnyúlt a díványon

minden vágy

s az ágy megreccsent,

bárhogy kívánom

nem mozdul el az ágy,

rajta csüngök-

minduntalan-

vár a jó kedv,

melytől függök,

mert már meguntalak.

Savanyú szájam

tömködöm,

s csak hazug, nyájas,

édes-fájdalmas

szavakat köpködök.

Elnyúltam a díványon,

éltem már s még élnék,

csak a kettő között

megpihenek a halálon,

pedig nem kérték.

Rólatok

Rátok gondolok

minden éjszakán, párnáim közé szorulva, szorongva, emlékeimbe borulva,

rátok tekintek,

egy-egy képet újra elővéve, forgatva, nézve,

félve, ahogy remegő kezembe van véve,

titeket szeretlek,

visszarévedek, emlékezem s nem tévedek,

néhányat elejtek, de megfogom, majd szétesek,

veletek élek,

magamban elbújva s bennetek halottan

kuporgok agyunkban, egy sötét sarokban,

együtt fázunk,

elfogyott már házunk, de várunk még egy házra,

hátha hontalanságunkban csókot ad a szájra

az idő, ki mindent begyógyít, mindenre megtanít,

de még nem látunk a könnytől, mert a könny elvakít.

Csendes vers

Körülvesz a csend

és fojtogat,

elhallgatok előle

valami fontosat;

szorít most valami

és nem értem,

hogy lehetek véges

ebben az egészben...

Néma nesz és néma nász

börtönébe zárva

szorongok a szerelemtől,

de hiába.

Már ittragadtam,

és én lenyelem

és csak kiáltok a csendbe-

kegyelem, kegyelem!

2018.11.29.

Trending Blogs

Recently Viewed Blogs

Rákos Olivér