Örkény István: Egyperces novellák

[orkenyegypercesek]

A szén

Szerda.

Vermes úr, a második emelet ötből, e napon hordja föl a szenet a pincéből.

Király úr, a házfelügyelő, szintén.

Ezt be kell osztani, mert csak két fonott kosara maradt a hatemeletes bérháznak. Vermeséké és Királyéké a szerda délután, hogy felhordják az egész hétre szóló szenet.

Némán lapátolnak, zihálva indulnak neki a lépcsőnek, mely még ma is, másfél évvel a háború után, romos. Ott, ahol foghíjas, hol az egyik, hol a másik keresi elbillenve, zihálva az egyensúlyt. Nem segítenek egymásnak. Nem is köszönnek. A gyűlölet a tetőfokára érve hangtalan.

Vermes úrnak hangszerüzlete volt a háború előtt, kiterjedt részleteladási hálózattal. Ő találta föl a „Minden házba zongorát” jelszót. A ház leggazdagabb lakójának számított, kapupénzt adni mégse szeretett. Ha csak tehette, kapuzárás előtt sietett haza.

Király úr zokon vette ezt. A háború kellős közepén följelentette Vermeséket. Meg kell adni: nem azért, mert hamisított papírokkal bizonyították kifogástalan származásukat, hanem mert tizenöt kiló zsírt rejtegettek.

A tizenötből másfél kilót Király úr kapott jutalom fejében. De Vermeséktől nemcsak a zsírt, hanem a szőnyegeiket és ékszereiket is elkobozták, s csak Vermesné magabiztos fellépésének köszönhették, hogy őket magukat el nem hurcolták.

Alighogy elmúlt a háború, ők jelentették föl a följelentőt. Király urat nyolc hónapra internálótáborba zárták, ahol fertőző szakállmérgezést (orvosi néven: impetigót) kapott, amitől ma is oly rücskös, keléses az arca, hogy rossz ránézni. Emiatt a felesége kapuzik.

Vermes úr, az egykori hangszerkirály, most házakhoz jár zongorát hangolni. Szűkösen, csendben élnek, nincs rajtuk semmi följelentenivaló. Királyék legföljebb úgy állnak rajtuk bosszút, hogy szemetesládájukat el-elfelejtik kiüríteni. És nem köszönnek. Vermes úr se köszön. Némán csetlik-botlik föl a nehéz kosárral a pincelépcsőn, aztán tovább a második emeletre. Király úr, akinek három csigolyája meszes, nem zihál, hanem nyög. Neki nem kell emeletre másznia, de az udvar túlsó végébe cipelheti a kosarakat. Négyszer fordulnak. A negyedik négyszerte nehezebb az elsőnél. Vermes urat hirtelen fáradtság fogja el, leteszi a kosarat egy lépcsőre, ráül a szénre, nézi Király urat, aki a magáét próbálja vállra venni, de nem megy.

Vermes úrnak most minden mindegy. Megszólal hát.

– No, Király úr – mormogja. – Most látja.

– Mit lássak, kérem?

– Hogy hová jutottunk.

– Azt látom – tűnődik a házfelügyelő. – De önök az oka.

– Hogy mondhat ilyet? Mi ezt nem akartuk.

– Hát akkor ki? – kérdezi a házfelügyelő.

– Hogy ki? – tűnődik Vermes úr. – Talán senki.

Még pihennek egy kicsit, aztán fogják a kosarat, és nekivágnak a lépcsőnek.

1948

[orkenyegypercesek]

In memoriam dr. K. H. G.

– Hölderlin ist Ihnen unbekannt? – kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.

– Ki volt az? – kérdezte a német őr.

– Aki a Hyperiont írta – magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. – A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?

– Kik ezek? – kérdezte az őr.

– Költők – mondta dr. K. H. G. – Schiller nevét sem ismeri?

– De ismerem – mondta a német őr.

– És Rilkét?

– Őt is – mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t.

[orkenyegypercesek]

Kertész Imre: Örkény és a túlélés kínos problémája

Gondolkodom, hogyan tetszene neki ez a cím. Valószínűleg sehogy. A „túlélés” szóhoz, különösen itt, Kelet-Európában, ahol egyik zsarnokság a másikat követte, szerfölött kétes képzetek tapadnak. Mindenekelőtt a túlbuzgóságé, a törtetésé, az árulásé. Egyszersmind azonban az életért folytatott küzdelemé is, a fennmaradás akarásáé, a tapasztalatok váratlan értékesítéséé, a csendes, makacs küzdelemé, amely végül szellemi erővé, alkotássá párlódik. Ha Örkényre és kortársaira gondolok: micsoda elveszett nemzedék az alkotó tehetség mészárszékén, ami a huszadik század volt, szörnyű újdonságaival, lélekpusztító terrorjával. Micsoda élősködők bukkannak elő az irodalom, egyáltalán, a szellemi termőföld táptalaján, férgekként kiszíva a nedveket és az életerőt mindenféle színpompás burjánzás, forró vallomás művészi megnyilatkozása elől. A savanyú kultúrfilozófus, a bukott irodalomtanár katonai rangot kap, teljes fölhatalmazást, hogy cenzoraival az árokba lőjön minden eredetit, minden valódi életet, amint megmoccan. „Der springt noch auf!” Tölti már vadászfegyverét egy Lukács György, egy Király István, egy Szabolcsi Miklós – érdemes-e itt neveket felsorolni?

Az Új Magyarország nevű folyóirat 1947-ben kezdi folytatásokban közölni Örkény regényét, a Lágerek népét, amelyet a szerző 1943-ban egy szovjet hadifogolytáborban írt. De már az első néhány közlés után fel kellett függeszteni a folytatást. Helyette egy úgynevezett „olvasói levél” jelent meg a lapban. Állítólagos írója kifogásolja Örkény stílusát, a szerző vakságát, hogy mindössze az orráig lát; a szemére veti, hogy csak a saját szenvedéseit veszi észre, az éhezést, a hadifogoly-sors keserűségét, a táborban uralkodó ősállapotot taglalja, ahelyett, hogy a szovjet emberek jóságáról, a magyar foglyokkal szemben tanúsított önfeláldozó segítőkészségéről írna. „Megkértük – írja – Szekfű Gyula moszkvai magyar nagykövetet, hogy nyilatkozzon erről a kérdésről. A következőket mondotta: »A táborban jól megszervezett élet folyik. Az ellátás megfelelő, az egészségügyi szolgálat minden tekintetben kielégítő.«”

Örkény válaszol: a hiba az olvasóban rejlik. Persze, meglehet, ő maga sem volt eléggé objektív. Nem tudott teljes egészében eltekinteni önmagától – de hiszen önmagáról ír, s ez megtéveszthette őt; talán, ha nem is teljesen, de befolyásolhatta a tisztánlátását. Hogy azonban érzéketlen volna az orosz hadifogolytáborok attraktivitása iránt, hogy ne vette volna észre az orosz fogság egyedülálló szépségeit, ez természetesen nem igaz.

Körülbelül ez idő tájt egy jó nevű, már arrivált magyar író, Márai Sándor emigrálni készül. „Ha itt maradok – írja a Föld, föld! című könyvében –, elkezdődik számomra is az agymosásnak az a titokzatos technikája, ami veszedelmesebb, mint a börtönökben, kínzókamrákban alkalmazott vegyi, fizikai eszközökkel végrehajtott tudatmegsemmisítés. Elkövetkezik a pillanat, amikor [az, akit így megcéloznak] már nem csak közönyös, halálosan fáradt, reménytelenül hitetlen – eljön a pillanat, amikor már hisz abban, hogy minden így van rendjén. Akkor megmagyarázza önmagának, hogy a »nép« érdekében mond le személyes szabadságáról… Számomra ez volt a pillanat, amikor megértettem, hogy el kell menni Magyarországról…”

Örkény maradt. Szívósan, türelmesen dolgozott tehetségén, s a hatvanas-hetvenes években, „Egyperces novelláiban” rátalált legsajátabb, az abszurd műfajában is egyedülálló kifejezésformájára. Alapvető, nagy világélményének azonban továbbra is a Lágerek népének „nyersanyagát”, a túlélés abszurditását tekintette. A Don-kanyarban elpusztult magyar hadseregben szolgált, hatvanezer ember fagyott meg ott, az aknatűzben, a jeges szélben. „Az, hogy én élek, a valószínűségnek kicsike töredéke csak – írja a Tóték című drámája előszavában. – A legtöbben ülve fagytak meg, s ahogy ott ültek, márványba fagyott arccal, még most is hátamban érzem a tekintetüket.”

[orkenyegypercesek]

1949

Rajk László külügyminisztert, a párt régi harcosát, saját kérésére halálra ítélték.

A kivégzés a kölcsönös egyetértés és bizalom jegyében folyt le, kisszámú meghívott előtt.

[orkenyegypercesek]

MINDEN KÜLÖN ÉRTESÍTÉS HELYETT

Fájdalommal megtört szívvel tudatjuk, hogy jóságos életének 89. évében elhunyt özv. Varga Domokosné, szül. Krása Johanna. Gyászolják leányai, vejei, unokái, dédunokája, úgymint Mrs. Jackie Kaye, Dorothy, Christopher, Allan és Jack jr., valamint Frau Magda Rüdiger, Horst, Annemarie, Walter, Joana Esculidos Perez és a dédunoka: Pepe.

[orkenyegypercesek]

NÉZZÜNK BIZAKODVA A JÖVŐBE!

Körülbelüli száztíz-száztizenöt év múlva, egy szép nyári napon, soron kívül megkondítják majd az ország összes harangjait. Sokan rá se hederítenek, pedig az a csengés-bongás nagy változások hírnöke lesz!

Addigra Visegrádon újjáépül az egykori királyi palota, sosem látott pompával, óriási termekkel, függőkertekkel. Az avatási ünnepségen - azt jelzi majd a harangkongás - néhány aggastyánnak könnybe lábad a szeme. Valóban, az lesz az a perc, az a nagy és régen esedékes perc, amikor véget ér az ezeréves pechszéria.

Visegrád akkor már nem ennek a csöpp kis országnak lesz a székhelye, hanem a Dunai Magyar Köztársaságnak, melynek négy vagy öt tenger mossa partjait. "Dunainak" azért fogják hívni a köztársaságot, nehogy összekeverjék egy másikkal, az Alsórajnai Magyar Köztársasággal. Ez utóbbit akkor se magyarok lakják majd, hanem kopott öltözékű, elnyűtt alsórajnaiak, akik csak kabalából vették föl a magyar nevet.

Le se lehet írni, milyen jó dolog lesz akkor magyarnak lenni! Elég talán annyit mondani, hogy a "magyar" szó - potom száztizenöt év alatt - igévé változik, mely addigra minden élő nyelvbe felszívódik, méghozzá kellemes jelentéstartalommal.

"Magyarni" franciául például annyit tesz majd: magamat jól leszopni. Spanyolul: utcán pénzt találni, érte lehajolni; katalán nyelvjárásban: "Könnyedén hajolgatok, amióta kínzó derékzsábámból kigyógyultam." És ha valaki Londonban így szól: I am going magyarni (vagyis szó szerint: megyek magyarni), ez azt jelenti: "Ahhoz az isteni nőhöz, akit ott látsz, most odamegyek, megszólítom, belekarolok, hazaviszem és..." (Itt egy csúnya szó következik.)

Más példa: "Én magyarok, te magyarsz, ő magyarik" (mert ikes lesz az ige) hét civilizált nyelven (norvégül, görögül, bolgárul, baszk nyelven stb.) azt jelenti majd: "Ropogós kacsasültet eszem (eszel, eszik), idei uborkasalátával, miközben Yehudi Menuhin a »Csak egy kislány«-t húzza a fülembe."

Továbbá: "Anyuka, mehetek magyarni? - Magyarhatsz!" - lettül azt jelenti, hogy egy kisfiú elkéredzkedik moziba, s az édesanyja, némi habozás után, elengedi, pedig a filmet csak tizennyolc éven felüliek látogathatják.

De hagyjuk a külföldet! Itthon is sok mindent másként hívnak majd. Például a "vanília" helyett, mely idegen szó, a "háború" megy át a köztudatba, minthogy régi jelentését amúgy is elvesztette. A visegrádi cukrászdában tehát a fagylaltospult fölött ez lesz kiírva:

Eper Puncs Háború Csokoládé

Így fogunk élni. Addig, ezt a pár évet, ki kell bírni.