Az elfogadó örökbefogadásért

Történetek egyedülállóktól és élettársi kapcsolatban élőktől, akiket 2020. november 9-én éjjel a magyar országgyűlés megfosztott attól, hogy örökbe fogadhassanak gyermeket Magyarországon. Azt reméljük, hogy a történetek megosztásával minél több ember számára átláthatóbbá tehetjük, legyen az törvényhozó, vagy civil, kiket súlyt ez a törvénymódosítás. És a történetek hatására a döntéshozók visszavonják a súlyosan kirekesztő törvényt.

[orokreboldog]

8. Történet

46 éves vagyok és anya akartam lenni egyszer.

Egy összetartó, szerető, fantasztikus nagy családban nevelkedtem, és kislány koromtól fogva tudtam, hogy anya leszek egyszer. Sőt, már akkor tudtam, hogy jó anya leszek. Egyértelmű volt, valahogy mindig is magától értetődő.

Aztán felnőttem, és jó sokáig nem akart megérkezni a kis- vagy nagy Ő, de nem igazán aggódtam, mert tudtam, hogy majd ha itt lesz az ideje, eljön, és én anya leszek egyszer. Egyértelmű volt, és magától értetődő.

Pedagógusként mások gyerekeire figyelek 25 éve. Igyekszem jól csinálni. Szeretem a szakmám és kiteljesedem benne, sose akartam mást csinálni. Négyszeres nagynéni vagyok, nem az évente kétszer megjelenő fajta. Szeretem a tanítványaimat, odavagyok az unokaöcséimért és –húgaimért, de mindig vágytam arra is, hogy egyszer anya legyek.

33 évesen robbant be az életembe az én nagy Ő-m. És minden természetes volt és magától értetődő, nagyon hamar jutottunk el oda, hogy együtt a végtelenbe és tovább. Gyűrűt vett nekem, arról álmodoztunk, hogy az első közös Karácsonyunkon talán már Uh-képeket nézegetünk a fa alatt. És nagyon vártam, hogy anya legyek, vele, mellette. Olyan egyértelmű volt és magától értetődő.

Aztán egy éjjel valaki úgy gondolta, hogy jó ötlet lenne a volánnál kialudnia magát, és az én nagy Ő-m nem ért haza. Hat évig tartott a gyászév. Elsirattam őt, a szerelmünket, a jelenünket, jövőnket, az álmainkat, a közös gyerekeink ígéretét. De a legnagyobb vákuum közepén is pislákolt bennem a tudat, hogy majd egyszer anya leszek. Egyértelmű volt, és még mindig magától értetődő.

A baleset után egy évig egy gyerekotthonban voltam önkéntes nevelője 10 kamaszfiúnak Erdélyben. Csodálatos és iszonyú nehéz év volt. Egyszerre felemelő és ledarálós, újraépítettem magam, talpra álltam, rengeteget tanultam. Pokoli nehéz volt otthagyni őket, mikor elfogyott minden anyagi tartalékom, és haza kellett jönnöm igaziból dolgozni. Sokáig latolgattam, hogy feladok itthon mindent, és maradok, de ott nem a saját életemet éltem. Hiányzott a család, barátok, a tanítás, az otthonom, a szellemi kikapcsolódás. És vágytam arra, hogy egyszer anya legyek. 

Múlt az idő, kapcsolatocskák is alakultak, csak épp egyik sem volt olyan… De nem voltam igazán kétségbe esve, mert egyszer már megtapasztaltam, hogy egyetlen szempillantás alatt nagyot fordulhat a világ körülöttem, történhetnek csodák. Hittem, hogy majd jön egy kapcsolat, én meg anya leszek egyszer. Már nem volt teljesen magától értetődő, de makacs dolog ez a hit…

Aztán ahogy múlt az idő, ketyegett az óra, rá kellett jönnöm, hogy ez a hajó elment, de nem vagyok könnyen feladós fajta. És hát, valamiért még mindig hittem, hogy anya leszek egyszer. 

Rajzoltam magamnak új jövőt, bejelentkeztem örökbefogadásra, és tudtam, hogy igen, anya leszek egyszer. Úgy tűnt, nem is nagyon sokára, mert nem állnak sokan sorba 4-6,5 éves gyerkőcökért (mindenféle kikötés nélkül). És én nagyon vágytam, hogy az anyukája legyek egy kis feketeszemű kópénak vagy fruskának. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de egyedül is meg fogok birkózni a hétfejű sárkánnyal is. Tudtam, hogy jó anya leszek. Hittem, hogy jó család leszünk. Egyértelmű volt, teljesen magától értetődő.

Aztán jött egy törvénymódosítás…

És összeomlott hit, jövő, minden, ami egyértelmű és magától értetődő. Életemben először nem tudom, hogy anya leszek-e egyszer?

[orokreboldog]

7. Történet

A gyerekvállalás mindig is az életem természetes velejárójaként volt a fejemben, sosem gondoltam rá úgy, hogy bármi nehézséggel járhatna. Alig 21évesen az akkori szerelmemmel pár hónapja voltunk együtt, amikor egy rutin vizsgálaton a nőgyógyász közölte, gyereket várok. Míg az ultrahang vizsgálatot egy kollégája elvégezte, éveket öregedtem, egyáltalán nem voltam erre még felkészülve és a kapcsolat is nagyon friss volt még hozzá. Persze gyorsan kiderült, hogy ilyesmiről szó sincs, azért gondolta csupán, mert a méhemet nagyobbnak találta az átlagosnál, azt mondta nagyon könnyen esem teherbe majd. Nem ő volt az egyetlen, aki az évenkénti rákszűrések során azt erősítette meg bennem, hogy egyszerű dolgom lesz, ha egyszer eljön az ideje.

33 éves voltam, mikor a férjemmel összejöttünk. 2 évvel korábban egy nyaraláson ismertem meg őt, aztán a szülinapi bulimon egy szórakozóhelyen futottunk össze, ekkor már ő is egyedül volt, szinte észrevétlenül gabalyodtunk egymásba. Az első pillanattól fogva együtt éltünk, kb 1 hónap múlva felmondta az albérletét és hozzám költözött. Már az első nyaralásunkon, amikor alig egy hónapja voltunk együtt, felmerült, hogy lehet, hogy terhes vagyok. Nagyon jól reagált, bár utóbb kiderült, vaklárma volt. Mindenesetre akkor megbeszéltük, hogy nincs akadálya, mindketten nagyon szeretnénk gyereket, szóval részünkről jöhet. Nem jött. 2éve voltunk együtt, amikor elkezdtük kivizsgáltatni magunkat és 2014-ben belevágtunk az első lombik kezelésbe. Igazából szervi akadályát egyikünknél sem találták annak, miért nem tudok teherbe esni, bár azt kezdték pedzegetni, hogy hormonális problémák lehetnek a háttérben. Pajzsmirigy alulműködés, korai petefészek kimerülés és az endometriózis gyanúja is felmerült. A magánklinikán rábeszéltek minket arra, hogy az ikertestvéremmel petesejt donációval vállaljuk inkább a következő kezelést, mert nagyobb sikere lehet. Belevágtunk. Nem sikerült. Egy évvel később tudtunk egy harmadikra vállalkozni, mind lelkileg, mind anyagilag nagyon nehéz időszak volt, az életünk kezdett két kezelés között is csak erről szólni, ezért a harmadik kezelés sikertelensége után megállapodtunk abban, hogy szünetet tartunk. 2016. februárban megkérte a kezem és nyáron összeházasodtunk, ősszel pedig sor került az endometriózis műtétemre is, akkor már IV. stádiumú volt, többek között az egyik petefészkemet érintően is. Alig egy éve voltunk házasok, amikor meg akart csalni, utólag már azt mondom, ő már akkor elfáradt a gyerekvállalásunk nehézségeiben. Eközben a környezetünkben és a baráti körben sorra születtek a gyerekek, kezdtünk kívülállók lenni mindenhol és egyre kevésbé kerestük a gyerekes barátok társaságát, hiszen csak a kudarcainkra emlékeztettek. Elkezdtünk párterápiára járni, ami úgy tűnt segít, új lendületet ad a kapcsolatunknak. Mégis, a részemről a bizalom megtört, elveszett. Csak még magamnak sem vallottam be. A szervezetem viszont reagált, fél évvel a megcsalási kísérlete után megszűntek a ciklusaim. És ezzel együtt persze kellett idő ahhoz is, hogy újra el tudjam képzelni vele a jövőt és közös gyereket akarjak. 2018-ban két petesejt donációs lombikot vállaltunk Brunoban, egyet nyáron és egyet ősszel. A második körben, ami az 5. lombik kezelésünk volt, teherbe estem. Leírhatatlan boldogságot éreztünk, csak sajnos nagyon rövid ideig volt részünk benne. 7 hetesen elvesztettük. Rá két hétre itthon elájultam, kiestem a kádból és összetörtem magam. Ez volt az i-re a pont, egy roncs lett belőlem, úgy éreztem. Mint utóbb kiderült, a vetélésem után egy héttel viszonyt kezdett a kolléganőjével, akivel egy évvel korábban akart megcsalni. Ez olyan jól sikerült, hogy tavaly januárban megfogant a gyerekük. Ő februárban szerzett tudomást a terhességről, elmondása szerint azt mondta a lánynak, hogy nem szeretné a gyereket, velem szeretne maradni. Gyakorlatilag 7hónapot csinált végig velem és minden egyes nap hazudott, miközben tudta, neki lesz gyereke, csak nem én vagyok az anyja. Tavasszal felvetettem újra az örökbefogadást, amiről már beszéltünk korábban és akkor nyitott is volt rá, most viszont már teljesen elutasító, nem tudtam mire vélni. Nyáron volt a 40. szülinapom, pár nappal később pedig a 7. évfordulónk, elmentünk nyaralni, illetve egy meglepetés utazásra is elvitt, majd augusztus elsején bejelentette, hogy a megcsalt és 1 hónap múlva megszületik a gyereke, aztán összepakolt és pár nap múlva elköltözött. Idén nyáron, 1 nappal a születésnapom után elvette feleségül a lányt, a kisfia nemrég volt 1éves. 15 hónapja nincs nap, hogy ne jutna eszembe, amint felébredek, fogalmam nincs mennyi idő lesz, mire teljesen el tudom engedni őt.

Amikor elment, azt mondtam neki, örökbefogadok egy gyereket és egyedül fogom felnevelni. Azóta egyedül élek és amint úgy éreztem, hogy szakemberek segítségével fel tudtam állni ebből a rémálomból, beadtam a kérelmet, végigcsináltam a tanfolyamot és megszereztem a határozatot. Egyedül élni nyilván nem szeretnék, teljes családban nőttem fel és hiszek abban is, hogy talán minden azért történt, mert nekünk valóban nem lett volna közös jövőnk, csak én nem akartam ezt észrevenni, túlságosan szerettem őt. Volt egy olyan verzió is, hogy együtt maradunk és a lánnyal megosztva mi közösen neveljük a kisfiát. Nem így lett.

Semmi kétségem abban, hogy nagyon jó anya lennék, mégis tudom, reális esélye annak, hogy van olyan férfi, aki azzal együtt szeretne egy 41éves nőt, hogy meglehet, nem lehet saját gyerekük, minimális. Mindent megadnék érte, hogy egy kisgyereknek én jelentsem a mindent és még annál is többet. Hogy láthassam felnőni és a boldogságának részese lehessek.

[orokreboldog]

6. Történet

49 éves, egyedülálló, gyermektelen nô vagyok. Háromgyerekes családban nôttem fel, s mióta az eszemet tudom én is három gyereket szerettem volna. Szüleim mélységesen boldogtalan házassága nehéz súlyként telepedett mindnyájunkra, a "gyerekek miatt" maradtak együtt. Ennek tudom be, hogy egész életemet végigkísérte a nôiesség megélésének nehézsége, elviselhetetlen fájdalom s hatalmas vérveszteség minden hónapban, s a terméketlenség. 

Alig múltam 20 éves és endometriózis miatt kivették az egyik petefészkem és a betegség hamarosan megtámadta a másikat is. Az orvosok sürgettek, hogy szüljek, de nem akartam egyetem közben, kényszerbôl. Harminc éves koromig átlagosan két évente megmûtöttek, hogy mentsék a menthetôt . A párommal megegyeztünk, hogy amint elérem a 29 éves kort családot alapítunk, de 6 év múlva, mire 29 lettem ô már nem így gondolta. A harmincas és negyvenes éveimet párkereséssel töltöttem. Párjaimnak nem volt vonzó a sok éves lombikozás gondolata és komoly kapcsolataim e miatt sorra zátonyra futottak.  Rengeteg orvos látott, s kísérleti nyúlként mindenféle kezelésen részt vettem. Közben folytak a mûtétek, hogy méhem és maradék petefészkem tipp- topp formában legyen, mire jön az a baba.   

Körülbelül a tizedik nôgyôgyászati mûtét során komplikáció lépett fel, ezért újabb három, mostmár  életmentô mûtétre volt szükség, s sztómát kaptam, amit 8 hónap múlva újabb mûtéttel zártak be. Egy évig munkaképtelen voltam, s ez komoly anyagi problémákat okozott. Külföldön vállaltam munkát és tovább kerestem. 

Végül eldöntöttem, hogy nem várok tovább, adoptálni fogok, s az elsô itthoni munkalehetőségen kapva hazaköltöztem és azonnal beadtam a kérvényt . 

2.5 éve várok, várom a  kislányom! Mostmár nem lesz három... 

Mélységesen felháborodva állok a tervezett törvényi változtatások elôtt. Életem, lelkem és otthonom rendezett. Egész életemben a gyereknevelésre készültem - aztán szakmai és társadalmi konzultáció nélkül egy éjszakai akcióval, egy tollvonással értelmetlenné válik minden áldozat? Hol van itt a gyerekek szeretete?  Mi lesz a sok rendszerbe ragadt túlkoros és roma gyermekkel? "  Hol az egyéni szabadságjogok tisztelete ? Hol a szakma megbecsülése? 

A politikai vezetés, mely hatalmával visszaél méltatlan az emberek bizalmára! Az enyémre biztosan!

[orokreboldog]

5. Történet

"43 éves vagyok, 3.5 éves várakozás után találtunk egymásra a kislányommal, aki az örökbefogadás pillanatában 6 éves volt. 10 hónapja vagyunk együtt. Míg eljutottam az örökbefogadásig, hosszú évekig kísértett a dilemma, hogy kockáztassam-e az életemet azzal, hogy gyermeket vállalok? Vesebetegségemmel együttjáró magasvérnyomás problémám miatt, több szakértő orvos véleménye alapján döntöttem úgy, hogy nem vállalok egy terhességet, hiszen lehet, hogy a gyerköc anya nélkül nőne fel. Valószínűleg tudat alatt mindig is éreztem, hogy nem a klasszikus módon lesz gyermekem, így az örökbefogadás nem mint utolsó lehetőség merült fel bennem, hanem mint első megoldás. Mindig is azt vallottam, hogy nem attól lesz valaki anya, hogy ő szülte meg a babát, hanem attól, hogy szeretetben, békességben alakít ki egy elvághatatlan köteléket valakivel, akinek addigi élete során ez nem adatott meg. Amikor meghoztam a döntést, végig kellett menni egy szigorú folyamaton. Voltam pszichológusnál (többször is, hiszen ha az ember az eredeti terveihez képest bármiben is változtat, már szükség van rá), voltak nálam háztűznézőben és a tanfolyamot is el kellett végezni (utóbbinak nagyon nagy haszna volt a felkészítésre nézve). A családom mindig viccesen emlegette, hogy én vagyok az egyetlen a rokonságban, akinek papírja van arról, hogy alkalmas a gyereknevelésre. Az örökbefogadás elindításánál párkapcsolatban éltem, de fontosnak éreztem, hogy a mellettem lévő, nálam fiatalabb férfinak lehessen vérszerinti gyermeke, nem szerettem volna semmit sem ráerőltetni. Azt gondoltam, hogy amennyiben majd megtalálják egymással a közös hangot, kialakul a kötődés, idővel akár a nevére is veheti a gyermeket. A kapcsolat közben tönkrement, de én magam nem adtam fel, annak ellenére, hogy tudtam, egyedül gyereket nevelni hatalmas kihívás lesz, hiszen az én esetemben ez azt jelenti, hogy tényleg minden feladat rám hárul majd (a családomnak hatalmas köszönet a támogatásért). Sokéves várakozás után megszólalt a telefon, engem pedig megszállt az izgalom. Kislányomat aznap hoztam el a nevelőszülőktől, amikor kijárási korlátozást rendeltek el márciusban. Itt maradtunk bezárva egyedül úgy, hogy mellette a megszokott módon dolgoztam itthonról és mellette elláttam a háztartást és a gyerköcöt. Nem mondom, hogy könnyű volt, ugyanakkor egyáltalán nem érzem úgy, hogy hátrányt szenvedne bármiben is a kislányom, mert egyedülálló vagyok. Kiegyensúlyozott, mosolygós, cserfes, okos leányzó, aki a negyedéves iskolai értékelésnél csupa elismerést kapott. Nagyon szomorúan és ugyanakkor felháborodottan olvastam a mostani változásokról, amik ellehetetlenítik az egyedülállók és a meleg párok örökbefogadását. Elfogadhatatlan számomra az a szűklátókörűség, hogy bárki is azt gondolja, hogy gyermeket csak házaspárok tudnak jól nevelni...és elfogadják/támogatják azt, hogy inkább egy bántalmazó házasságba szülessen a sokadik gyerek, mint, hogy egy egyedülálló, ugyanakkor stabil családi háttérrel rendelkező, anyagilag független nő/férfi neveljen fel egy olyan gyermeket, akit a vér szerinti szülei nem tudtak. Érthetetlen, hogy azt feltételezzük meleg párokról, hogy alkalmatlanok a gyermeknevelésre, holott a legjobb szülők válhatnak belőlük, hiszen a szeretetet nem az határozza meg, hogy milyen nemű a párom, hanem az, hogy egymással milyen a kapcsolatunk. Nagyon bízom benne, hogy a döntéshozók belátják, hogy elhamarkodott és a mai normákkal, szokásokkal teljesen szembemenő döntést hoztak. "

[orokreboldog]

4. Történet

45 éves, lassan 46, egyedülálló nő vagyok. 7 éves koromban döntöttem el, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Már akkor a szomszéd gyerekekre vigyáztam. Nem volt kérdés, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Óvónőnek tanultam, majd dolgozni kezdtem Pest megye egy piciny falujában. Mindegy volt, hogy autista, állami gondozott, roma vagy a polgármester gyermeke, egyformán szerettem őket.

Sajnálatos családi tragédia miatt Budapesten kezdtem új életet. ’95 elején egy 5 hónapos terhesség szakadt meg ciszta miatt, az év végén pedig édesanyámat veszítettem el. Pestre menekültem a fájdalom elől, ahol már nem tudtam óvóként dolgozni. Kezdetben szabadúszóként tevékenykedtem főleg pénzügyi vonalon, majd egy multinál kezdtem el dolgozni, ahol a mai napig vagyok 14 éve.

Tartós kapcsolatokban éltem, nem voltam az a csapodárfajta. A kapcsolataim vagy a gyermek léte vagy annak hiánya miatt fáradtak ki. Volt kapcsolatom, ahol a páromnak volt már gyermeke. Évekig nevelgettük, majd amikor a közös gyerek téma került szóba, kifarolt a kapcsolatból.

Volt kapcsolatom, hogy minden szuper volt.. rózsaszín köd, love story, összejött a gyermek is, de hamar elvetéltem…ismét. E miatt szétmentünk. Aztán jöttek a sikertelen kísérletek, mindenféle terápiák, természetgyógyász, inszemináció, lombik.Elfáradtam testileg-lelkileg, az idő ment és nem lettem fiatalabb. Ugyanakkor nem akartam feladni reményt, a gyermek iránti vágyamat. 45 évesen…most jutottam el odáig, hogy lassan feladjam a harcot, hogy vérszerinti gyermekem legyen. Így sok vívódás után úgy döntöttem, hogy neki vágok és elindítom az örökbefogadást.

Felvettem a kapcsolatot a TEGYESZ munkatársával. Nagyon korrekt tájékoztatást kaptam a folyamatról. A hölgy nagyon tárgyilagos volt mégis mérhetetlenül őszinte és szimpatikus. Az első találkozás időpontjakor kezdődött a törvénymódosítás körüli mizéria. Olvastam mindent, hogy minél többet megtudjak erről az egészről. És, ahogy jöttek az információk estek le bennem a tantuszok, hogy ennyi volt…. lehet, hogy itt a vége. Hamarosan meglesz a környezettanulmány és a pszichológusi vizsgálat is. Most abban reménykedek, hogy előbb lesz HATÁROZATOM, mint ahogy jogerőre emelkedik a törvénymódosítás, mert akkor még van esélyem.

[orokreboldog]

3. Történet

45 éves vagyok és szerencsésnek mondhatom magam. Azon egyedülállók közé tartozom, akiknek sikerült és  most már több mint 4 éve egy gyönyörű kisfiú boldog anyukája vagyok. Elég hosszú út vezetett idáig. A testvéreimmel ellentétben én sose vágytam, férjre, családra, de leginkább a gyerekszülés gondolatától irtóztam, épp ezért már elég korán megfogalmazódott bennem hogy örökbe akarok fogadni.Nem volt ez tudatos elgondolás inkább csak egy megérzés. Szociális munkásnak tanultam és a gyermekvédelemben kezdtem el dolgozni. Testközelből tapasztaltam meg a gyermekotthonban élő gyermekek körülményeit és napról napra erősebb lett bennem ez az elhatározás. Aztán megismerkedtem életem szerelmével és akkor éreztem először hogy mégiscsak szeretnék saját gyermeket. Az együtt töltött 10 év alatt mindent megpróbáltunk, de a rengeteg vetélés és négy sikertelen lombik után feladtam. Addigra annyi megaláztatás, elutasítás és kudarc ért, hogy képtelen voltam folytatni a procedúrákat. A kapcsolatunk  is megromlott, és bár látszólag benne volt az örökbefogadásba de valójában szépen lassan kihátrált belőle és aztán az életemből is. Teljesen magamra maradtam a fájdalmaimmal, a kétségbeeséssel és persze az elvesztett anyaság gondolatával, miközben szociális munkásként elhanyagolt, bántalmazott, "családban" élő gyermekekkel foglalkoztam. Végül úgy döntöttem belevágok egyedül. Nem sok jóval kecsegtettek, de nem adtam fel. Végigcsináltam a tanfolyamot, pszichológiai vizsgálatot, mindent ami kellett. Aztán teltek az évek. Már majdnem lejárt a határozatom, amikor csörgött az a bizonyos telefon. Egy 3 éves kisfiút ajánlottak, aki testi-lelki-értelmi fejlődésben messze elmaradt kortársaitól, gondozatlan, alkohol és drogfüggő terhességből született, élete első évét kórházban töltötte és aki előttem se a megyei, se az országos listán nem kellett egyetlen házaspárnak sem. Nálam szerelem volt első látásra. Mára mindenbe utolérte kortársait és szinte kitűnő tanuló az iskolában. Aztán egy évvel ezelőtt elkezdte mondogatni, hogy szeretne kistestvért mert egyedül nem a legjobb, így végül úgy döntöttem hogy újból belevágok  reménykedve egy újabb csodába. Ezt a csodát azonban most elvették tőlünk. Számtalan kérdés kavarog most bennem. Eddig is saját bőrömön éreztem, hogy mennyire diszkriminálja a kormány az egyedülálló szülőket. Se kedvezmények, se támogatások, csak a folyamatos megaláztatás, demagógia. Amikor a gyermekem úgy jön haza az iskolából, hogy akkor most mi nem vagyunk család mert neki nincs apukája? Amikor egy "szakember" közli az emberrel, hogy nem kell annyit válogatni és akkor nem lennék egyedülálló és lenne lehetőségem egy második gyermek örökbe fogadására.  De a legnehezebb, hogyan is magyarázzam meg a fiamnak, hogy azért nem lesz kistestvére, mert egyedülállóként hirtelen alkalmatlanná váltam a gyermekvállalásra?

[orokreboldog]

2. Történet

43 éves vagyok, elvált. És anya szeretnék lenni.

A férjemmel nem lett gyerekünk, ennek elsősorban nem biológiai oka volt, sokkal inkább lelki. Ő valójában nem akart gyermeket és én is rájöttem, hogy nem tőle szeretnék. Mire ezt valóban meg tudtuk fogalmazni egymásnak, jó pár év eltelt. És közben megjártam rengeteg nőgyógyászt és azt biztosan elmondhatom, hogy több nőgyógyásznál jártam, mint ahány férfi volt az életemben, és soha nem tapasztaltam kedvességet. A maximum a semlegesség volt, és legtöbbször lebecsmérlő megjegyzéseket kaptam a méhemről, miszerint “magának aztán nem lesz könnyű teherbe esnie”, azon keresztül, “ha nem is meddő, de valószínű” egészen addig, hogy “a maga petesejtjei nem sokat érnek már”. Általában vizsgálat előtt kaptam ezeket a nagyon “mély” diagnózisokat.

Őszintén mondhatom, hogy közel 30 évnyi nőgyógyászhoz járás után, hogy nem igazán vágyom több megalázásra. Ezért is döntöttem az örökbefogadás mellett.

Már az első alkalom és beszélgetés a TEGYESZ munkatársával reménykeltő volt, mert kedves volt velem. És az egész folyamat mentén nekem nagyon sok pozitív visszajelzés, gesztus övezte a határozatig az utamat. Azt hittem, igen, ezek szerint az örökbefogadás az én utam.

Egyedülállóként, 40 felett csak két civil szervezethez jelentkezhettem, amit meg is tettem.

Aztán jött a mesekönyv .

ÉS kiderült, hogy az egyik szervezet súlyosan kirekesztő, bevándorló és LMBTQ ellenes tevékenységet is folytat, ami miatt muszáj voltam visszavonni a jelentkezésemet. Napokig zokogtam.

Aztán jöttek a súlyosbító rendelkezések és végül a 2020. november 9-e. Már annyit sírtam az utóbbi hónapokban, hogy csak magam elé nézve ültem és azt kérdeztem, hogy lehet ennyi gyűlölet egy kormányban, hogy lehet ennyi gyűlölet családos emberekben? 

A választ ma sem tudom, viszont azt igen, hogy nem szabad csöndben maradnunk. Ezért is írtam le én is a történetemet.

[orokreboldog]

1. Történet

Anna vagyok, 28 éves, 3 év boldog párkapcsolatban élek, a városunk önkormányzatánál dolgozom. Mondhatnék nagyon sok meghatározó dolgot magamról, de ebben a történetben most egy játssza a főszerepet: leszbikus vagyok.     A párommal mi is elgondolkodtunk már az örökbefogadáson, de most, hogy az örökbefogadást el akarják lehetetleníteni az egyedülállóknak, elvetettük ezt a tervet és valószínűleg más módon vállalunk gyereket. Mert mi megtehetjük. A meleg férfiak is megtehetik. Mindenki tudja, hogy az egyedülállók örökbefogadásának tiltását nem a gyerekek védelmében hozták, nem is az egyedülállók ellen. Mindez arra megy ki, hogy meleg és leszbikus párok ne jussanak gyerekhez. Valami nagyon fontosról elfeledkezett a kormányunk: a melegek és a leszbikusok nem meddők. Egy meleg pár és egy leszbikus pár társszülőséggel bármikor annyi gyereket vállal, amennyit csak akar. Házilag is megoldható a mesterséges megtermékenyítés. Az a meleg/leszbikus pár, aki gyereket akar, ezután is meg tudja oldani, mi is megoldjuk majd. Szóval az LMBT közösségbe tartozó magyarok gyermekvállalását nem lehetetlenítették el. Másét viszont igen.     

Számtalan egyedülálló azért áll sorban az örökbefogadásnál, mert ketyeg a biológiai órája de még nem sikerült olyan párt találniuk, aki mellett le tudnák élni az életüket. És még több egyedülálló azért várakozik gyerek örökbefogadására, mert meddő. Személyesen ismerek olyan nőt, akit több férfi utasított már el azért, mert nem tud gyermeket szülni neki. Miközben egy csodálatos nő, aki anyagilag is jó körülményeket tudna biztosítani a leendő gyermekének, nem beszélve a rengeteg szeretetről. Heteroszexuális, hívő keresztény, művelt nő. Szerencsés lenne az a gyerek, aki hozzá kerülne.     

Persze, lehet mondani, hogy a gyereknek joga van anyához és apához, de legyünk őszinték: a házasságok fele válással végződik. Mennyivel jobb egy viharos válás, egymást utáló apával és anyával, mint egy szerető biztonságot adó egyedülálló anya? És a gyermekotthonokról még szót sem ejtettünk. Van ismerősöm, aki nevelő egy ilyen helyen, ezért sokat tudok róla. Nem ritka, hogy kiskamasz lányokat zaklatják a csoportjukban élő nagyobb fiúk. Hiába kéne 12 év alatti gyereket nevelőszülőnél elhelyezni, bőven vannak ott 7, 9, 10 évesek is. A nevelők fizetése és a bürokrácia borzalmas, emiatt a nevelők gyors egymásutánban hagyják ott a helyet, ezzel is csökken a biztonság és az állandóság az ott nevelkedő gyerekek számára. Hiába az adományok és a sok program, amit ott szerveznek, nem fogják pótolni a szeretetet és a biztonságot. Nem beszélve arról, hogy 18 évesen kirakják őket a semmibe úgy hogy az utógondozói ellátás éhen halni is kevés. Hiába örökbeadható több ezek közül a gyerekek közül, túl idősek a legtöbb várakozó számára. Őket általában csak az egyedülállók fogadnák el., akiknek amúgy is kevés esélyük van örökbefogadni.      

Ez a törvény csak a heteroszexuális, meddő egyedülállókkal szúr ki. Meg azokkal a gyerekekkel, akik a rendszerben vannak de mondjuk már betöltötték a hetedik évüket, vagy sötétebb bőrrel rendelkeznek. A házaspárok, akik mindig is elsőbbséget élveztek az örökbefogadásnál, nyilván inkább a 3 év alatti, hófehér babákért állnak sorba, a nagyobb/beteg/cigány származású gyerekek kerültek eddig egyedülállókhoz. Ők azok, akik ezután a rendszerben ragadnak.     Gratulálok a törvénymódosításhoz, nagyon sikeres lett: a melegekbe akartatok belerúgni, de a heteroszexuális meddő egyedülállókba és az örökbefogadásra kevésbé esélyes gyerekekbe sikerült. Ha tényleg a melegeket és leszbikusokat akarjátok kitiltani a rendszerből, tegyétek. De mondjátok ki nyíltan, járjatok utána a dolgoknak. Ne olyanokat büntessetek helyettünk, akikben amúgy semmi hibát sem találnátok.