#egyedulallo

[meetmylonelyway]

Szeretem azt hinni, hogy egy olyan énedet hozom elő, amelyiket senki más nem tudja

[meetmylonelyway]

Mert az évek és a távolság sem volt elég ahhoz, hogy elszakadjunk egymástól...

[orokreboldog]

7. Történet

A gyerekvállalás mindig is az életem természetes velejárójaként volt a fejemben, sosem gondoltam rá úgy, hogy bármi nehézséggel járhatna. Alig 21évesen az akkori szerelmemmel pár hónapja voltunk együtt, amikor egy rutin vizsgálaton a nőgyógyász közölte, gyereket várok. Míg az ultrahang vizsgálatot egy kollégája elvégezte, éveket öregedtem, egyáltalán nem voltam erre még felkészülve és a kapcsolat is nagyon friss volt még hozzá. Persze gyorsan kiderült, hogy ilyesmiről szó sincs, azért gondolta csupán, mert a méhemet nagyobbnak találta az átlagosnál, azt mondta nagyon könnyen esem teherbe majd. Nem ő volt az egyetlen, aki az évenkénti rákszűrések során azt erősítette meg bennem, hogy egyszerű dolgom lesz, ha egyszer eljön az ideje.

33 éves voltam, mikor a férjemmel összejöttünk. 2 évvel korábban egy nyaraláson ismertem meg őt, aztán a szülinapi bulimon egy szórakozóhelyen futottunk össze, ekkor már ő is egyedül volt, szinte észrevétlenül gabalyodtunk egymásba. Az első pillanattól fogva együtt éltünk, kb 1 hónap múlva felmondta az albérletét és hozzám költözött. Már az első nyaralásunkon, amikor alig egy hónapja voltunk együtt, felmerült, hogy lehet, hogy terhes vagyok. Nagyon jól reagált, bár utóbb kiderült, vaklárma volt. Mindenesetre akkor megbeszéltük, hogy nincs akadálya, mindketten nagyon szeretnénk gyereket, szóval részünkről jöhet. Nem jött. 2éve voltunk együtt, amikor elkezdtük kivizsgáltatni magunkat és 2014-ben belevágtunk az első lombik kezelésbe. Igazából szervi akadályát egyikünknél sem találták annak, miért nem tudok teherbe esni, bár azt kezdték pedzegetni, hogy hormonális problémák lehetnek a háttérben. Pajzsmirigy alulműködés, korai petefészek kimerülés és az endometriózis gyanúja is felmerült. A magánklinikán rábeszéltek minket arra, hogy az ikertestvéremmel petesejt donációval vállaljuk inkább a következő kezelést, mert nagyobb sikere lehet. Belevágtunk. Nem sikerült. Egy évvel később tudtunk egy harmadikra vállalkozni, mind lelkileg, mind anyagilag nagyon nehéz időszak volt, az életünk kezdett két kezelés között is csak erről szólni, ezért a harmadik kezelés sikertelensége után megállapodtunk abban, hogy szünetet tartunk. 2016. februárban megkérte a kezem és nyáron összeházasodtunk, ősszel pedig sor került az endometriózis műtétemre is, akkor már IV. stádiumú volt, többek között az egyik petefészkemet érintően is. Alig egy éve voltunk házasok, amikor meg akart csalni, utólag már azt mondom, ő már akkor elfáradt a gyerekvállalásunk nehézségeiben. Eközben a környezetünkben és a baráti körben sorra születtek a gyerekek, kezdtünk kívülállók lenni mindenhol és egyre kevésbé kerestük a gyerekes barátok társaságát, hiszen csak a kudarcainkra emlékeztettek. Elkezdtünk párterápiára járni, ami úgy tűnt segít, új lendületet ad a kapcsolatunknak. Mégis, a részemről a bizalom megtört, elveszett. Csak még magamnak sem vallottam be. A szervezetem viszont reagált, fél évvel a megcsalási kísérlete után megszűntek a ciklusaim. És ezzel együtt persze kellett idő ahhoz is, hogy újra el tudjam képzelni vele a jövőt és közös gyereket akarjak. 2018-ban két petesejt donációs lombikot vállaltunk Brunoban, egyet nyáron és egyet ősszel. A második körben, ami az 5. lombik kezelésünk volt, teherbe estem. Leírhatatlan boldogságot éreztünk, csak sajnos nagyon rövid ideig volt részünk benne. 7 hetesen elvesztettük. Rá két hétre itthon elájultam, kiestem a kádból és összetörtem magam. Ez volt az i-re a pont, egy roncs lett belőlem, úgy éreztem. Mint utóbb kiderült, a vetélésem után egy héttel viszonyt kezdett a kolléganőjével, akivel egy évvel korábban akart megcsalni. Ez olyan jól sikerült, hogy tavaly januárban megfogant a gyerekük. Ő februárban szerzett tudomást a terhességről, elmondása szerint azt mondta a lánynak, hogy nem szeretné a gyereket, velem szeretne maradni. Gyakorlatilag 7hónapot csinált végig velem és minden egyes nap hazudott, miközben tudta, neki lesz gyereke, csak nem én vagyok az anyja. Tavasszal felvetettem újra az örökbefogadást, amiről már beszéltünk korábban és akkor nyitott is volt rá, most viszont már teljesen elutasító, nem tudtam mire vélni. Nyáron volt a 40. szülinapom, pár nappal később pedig a 7. évfordulónk, elmentünk nyaralni, illetve egy meglepetés utazásra is elvitt, majd augusztus elsején bejelentette, hogy a megcsalt és 1 hónap múlva megszületik a gyereke, aztán összepakolt és pár nap múlva elköltözött. Idén nyáron, 1 nappal a születésnapom után elvette feleségül a lányt, a kisfia nemrég volt 1éves. 15 hónapja nincs nap, hogy ne jutna eszembe, amint felébredek, fogalmam nincs mennyi idő lesz, mire teljesen el tudom engedni őt.

Amikor elment, azt mondtam neki, örökbefogadok egy gyereket és egyedül fogom felnevelni. Azóta egyedül élek és amint úgy éreztem, hogy szakemberek segítségével fel tudtam állni ebből a rémálomból, beadtam a kérelmet, végigcsináltam a tanfolyamot és megszereztem a határozatot. Egyedül élni nyilván nem szeretnék, teljes családban nőttem fel és hiszek abban is, hogy talán minden azért történt, mert nekünk valóban nem lett volna közös jövőnk, csak én nem akartam ezt észrevenni, túlságosan szerettem őt. Volt egy olyan verzió is, hogy együtt maradunk és a lánnyal megosztva mi közösen neveljük a kisfiát. Nem így lett.

Semmi kétségem abban, hogy nagyon jó anya lennék, mégis tudom, reális esélye annak, hogy van olyan férfi, aki azzal együtt szeretne egy 41éves nőt, hogy meglehet, nem lehet saját gyerekük, minimális. Mindent megadnék érte, hogy egy kisgyereknek én jelentsem a mindent és még annál is többet. Hogy láthassam felnőni és a boldogságának részese lehessek.

[mariposita7]

Túl sok egyedülálló gondolja azt, hogy amikor majd azt mondják, hogy „igen”, akkor minden problémájuk varázslatosan megszűnik, de nincs olyan erős menyegzői torta! Én teljes szívből hiszem, hogy a legtöbb házassági probléma egyszerűen csak néven nem nevezett „szingli probléma”, amelyeket bevittünk a házasságba azt gondolva, hogy majd a házasság megoldja őket. Valójában, a házasság csak felerősíti a már létező problémákat. Annyi ember reméli azt, hogy a házasság ad majd valamit nekik, amit csak az Úrral való kapcsolatuk tud megadni. Isten képes egy embert használni, hogy megáldjon bennünket, de csak Isten képes meggyógyítani bennünket a legmélyebb sérelmeinkből. Amikor az emberek keresnek egy másik személyt, hogy meggyógyítsák őket, igazságtalan elvárásokkal vannak azon személy felé – akit Isten nem arra tervezett, hogy azoknak az elvárásoknak megfeleljen.