Reality in Pieces

[reality-in-pieces]

Nem tudom, hol kezdődöm én. Hol a testem, a jelenem, a tetteim… és hol végződnek azok a dolgok, amik csak a fejemben élnek.. Néha már azt sem tudom, hogy élek-e egyáltalán.. Csak halad előre az idő... én meg ott állok közben teljesen értetlenül, mintha valaki kivett volna a saját életemből... Mintha mindenből kimaradnék. És ha valaki megkérdezné, hogy -itt vagy?-… őszintén nem tudnék felelni...Mert már azt sem tudom, hol van az az „itt”.

Próbálok szeretni. Próbálok kötődni. Próbálok válaszolni, reagálni, érezni… de mintha minden elnémult volna bennem. A mosolyokat nem értem...A szavakat, amiket hozzám dobnak átfolynak rajtam. Minden olyan távoli, mintha rosszul lenne bekötve a világ..

Ez nem az a látványos őrület, amit a filmek mutatnak...Mert észrevétlenül töröl ki mindent belőlem, napról napra, apránként. És egyszer csak ott találom magam, hogy már nem tudom, ki vagyok. Hogy nincs semmi, amiben biztos lennék. Hogy csak sötét lesz minden. Hideg..Egyre hidegebb. És ami a legijesztőbb… már nem is félek tőle.

Csak nézem, ahogy eltűnik minden, amit valaha szerettem. Még az a kevés is, amit sikerült megfogni. Magányos vagyok... Szeretnek, de nem értenek. És én nem érzem. Semmit sem érzek..Olyan, mintha valaki más rendezné ezt az egészet helyettem, valami fáradt, cinikus rendező, aki elfelejtett szólni, mi a szerepem ebben a filmben...

Néha eltűnnek dolgok a fejemből, és nem tudom, hol jártam pár nappal korábban. Az egész életem ilyen volt: elcsúszások, fehér foltok, egyre mélyülő sötét... És soha nem lett jobb, csak nehezebb. Mindenbe beletörtem, amit eddig érintettem… de most már azt sem fogom fel igazán. Mintha érzéketlen bábu lennék a saját roncsaim között...

Hova tűnt az a részem, aki valaha érzett valamit? Miért nem kapom vissza? Miért vették el tőlem? Egy olyan helyen vagyok, ahova senki nem tartozik. Egy fekete lyukban, ahol nem ér el fény, nem ér el hang, nem ér el senki... Próbálok kijutni..

A gyógyszerek…A kezelések…Az évek…

Semmit nem tettek helyre..És egyre nehezebb azt mondani magamnak, hogy majd jobb lesz. Mert most úgy érzem… hogy sosem lesz vége.

[reality-in-pieces]

Láttál engem?

Az a kemény fal, amit építettem magam köré, az a rideg maszk, amit nap mint nap viselek.. láttad már igazán? Azt hiszed, furcsa vagyok? Más? Beteg? Igen, az vagyok. Más, aki néha túl hangos, túl sötét gondolatokkal, aki túl sokat kérdez, túl mélyre ás, és akinek a tekintete egyszerre sebezhetetlen és fenyegető. De tudod, miért lettem ilyen? Miért lettem az, aki vagyok?..

Nem választottam. Nem így születtem. Életem lapjait a fájdalom írta át, traumák kézjegyei van rajtam, mintha egykor valaki darabokra törte volna a lelkem, aztán szétszórta a darabokat, hogy összeszedjem őket újra... és újra, meg újra...

Tudod.. így alakult..

Csak jöttek a dolgok. A csendek, amikben nem voltak válaszok... Az éjszakák, amikor nem jött senki. Az emberek, akik jöttek, majd mentek, de mindig hagytak valamit bennem.. egy törést, egy hazugságot, egy sebhelyet, ami már nem gyógyul, csak velem él tovább.

Látod?..

Megkeményedtem. Megtanultam, hogyan ne remegjen a hangom. Hogyan vágjak vissza. Hogyan nézzek úgy, hogy ne merjenek közel jönni. Mert aki közel jön, az egyszer úgyis elmegy...

De tudod, mi a legfurcsább az egészben?

Hogy még mindig tudok szeretni.

Mélyen, zsigerből, szégyen nélkül. Úgy, hogy belehalok... Úgy, hogy odaadnám azt a maradék kis darabot is magamból, amit eddig féltve őriztem. Mert ez vagyok én. Az őrült, a furcsa, a túlérzékeny, a túl kemény és közben valaki, aki csak annyit akar, hogy egyszer valaki ne meneküljön el attól, amit lát...

Az igazság az,hogy minden reakcióm, minden furcsaságom, minden csendem és túlzásom mögött ott volt ez az egyetlen parancs: éld túl..

Szerintem már érted..

A túlélés nem mindig szép. Nem elegáns. Néha csak annyit jelent...megtanulod elzárni azt, ami gyenge. Megkeményíteni azt, ami még él..

És igen, furcsa lettem. Érthetetlen, nyers, néha túlságosan éles. De sosem volt más esélyem. Mert ha nem így teszek, akkor meghalok...

Szó szerint vagy darabokban, az mindegy..

Szóval kérlek..

Látsz engem?..

[reality-in-pieces]

Az emberek…

Ragyogó tekintetű ürességek.

Kézfogások, amik nem melegítenek, csak nyomot hagynak.

Mosolyaik mögött nincs semmi. Szavaik mögött csak csend.

Álruhában járó közöny… szinte mindegyik.

Mert szeretni fáradságos,

és az önzés kényelmesebb… igaz?

Én meg csak állok ott.

A semmi szélén.

Mint egy kihajított gondolat, amit elfelejtett befejezni a teremtő.

Mindenki azt mondja: „Keress, ha baj van!”

De mikor belül már csak por van és csontzene,

mikor az este rám omlik, mint egy rothadó függöny,

és reszketve nyúlnék valaki felé…

hideg, visszhangtalan falakat érintek.

Barátság.

Mintha üres palackok lennének a sivatagban…

messziről csillognak, de amikor odavonszolod magad hozzájuk,

rájössz..

A bennük rejlő segítség illúzió.

És minden lépés, amit értük tettél,

csak még mélyebbre ásta a saját szomjadat.

Addig vagy fontos, amíg nevetni tudsz.

Amíg nem sírsz túl hangosan.

Amíg nem kérsz semmit.

De én…

Én kértem.

Csendben.

Hangosan.

Suttogva.

És ők elfordultak.

Most már tudom.

A törődés nem természetes. Csak egy választott dolog,

amit senki nem választott velem kapcsolatban.

Nem sírok többé.

A könnyeim elfogytak, mint az ima, amit senki nem hallgatott meg.

Most már csak figyelek.

Csendben.

Farkasszemet nézve azzal, amit a legjobban féltem kimondani:

Nem tartozom senkihez.

Nem hiányzom senkinek.

Nem vagyok fontos.

És ez nem tragédia.

Ez csak egy tény.

Mint az, hogy a Hold nem ad meleget.

Csak visszaveri azt, amit más sugároz.

Ahogy én is.

Ezentúl legalábbis.

Már nagyon meguntam,

hogy mindent eladok magamból

és csalódással fizetnek érte.

Most már tudom, hogy nincs más, csak én.

És talán ez a legőszintébb dolog, amit valaha birtokoltam.

[reality-in-pieces]

Kilépek az ajtón. Nyár van, de a kilincs olyan hideg, mintha frissen ásták volna ki egy sírból.

Nem baj.. mantrázom halkan.

Ma más lesz. Ma nem lesz semmi baj.

Aztán… megcsúszik alattam a valóság, mint egy undorító, nyálkás szőnyeg.

Előttem csak arcok.

Torzan vigyorgó húsmaszkok.

Fogak mindenhol… szemek, amik túl mélyre látnak.

Bámulnak.

Átvilágítanak.

Falnak préselnek a puszta jelenlétükkel.

Szétkennek a világ falán, mint egy rothadó légytetemet.

Az agyam pontosan tudja, mit kéne tennem:

Menj be az üzletbe.

Mosolyogj.

Köszönj.

Mondd el, mit szeretnél.

Ez nem nehéz, igaz?

De a testem megtagadja az engedelmességet.

Mintha egy rozsdás, idegen gépet vezetnék.. akadozva, lefagyva.

És minden egyes mozdulatért a realitással kell fizetnem.

Mintha minden lépésnél kiszakadna belőlem egy darab.

A levegő sűrű, zselészerű masszává válik. Próbálom lenyelni,

olyan, mintha már járt volna valaki tüdejében, de visszaköpte.

Nekem sem sikerül.

A szívem tombol, mintha ki akarná rúgni a bordáimat belülről,

mint egy ketrecbe zárt állat, aki tudja, hogy hamarosan itt a vég.

Valaki rám néz.

A szája mozdul.

Nevet?

Nevet rajtam?

Mindegy.

A lábaim ólomkaróként verődnek a betonba,

a valóság szilánkokra törve szakítja át az agyam.

A gondolataim szétkenődnek, mint egy rovar belsőségei egy szélvédőn.

Túl sok hang, túl sok érzés, túl sok félelem.

Az egyik azt üvölti, hogy mindenki engem figyel,

a másik meg azt, hogy senkit nem érdekel,

még akkor sem, ha ott helyben összeesek és meghalok.

A bőröm alatt valami mászik.

Egy érzés, mintha apró fekete férgek tekeregnének a vénáimban.

Minden gondolat egy újabb tű, amit a saját szívembe szúrok.

A testemben már nem vér csorog, hanem undor.

Hazavonszolom magam.

Nem vagyok ember.

Csak egy elhasznált test.

Egy báb, amit valaki más mozgat.. valaki, aki gyűlöl engem.

A plafonon van valami.

Nem tudom, mi az.

De mozog. És beszél.

Suttogva mondja:

„Holnap megint ez vár.”

És nincs ellene semmi, amit tehetnél.

[reality-in-pieces]

Csak ültem ott.

A világ körülöttem mozdult, én pedig nem tartottam vele.

Az agyam egy idegen bolygó álmokat kavart, amik nem az enyéim,

helyeket, ahol mindig csak egyetlen biztos pont van: az egyedüllét.

Itt vagyok. Ismerős az otthon,

mégis idegen vagyok benne.

A testem mozdulatlan héj,

a könnyeim savként marnak végig bőrön, húson,

míg végül csak a csontvázam marad

egy véres tócsában, amit magam után hagytam.

És, ha a csont is porrá lesz…

léteztem valaha igazán?

A fájdalom a bizonyíték?

A fájdalom az, ami tanúsítja, hogy itt voltam?

Már nem tudom, hol végződik a valóság

és hol kezdődik az álom,

a saját szemem néz vissza rám a falról

idegen, üres, mindentudó tekintet.

Belül szétesem.

Mint egy rosszul felrakott szobor,

ami újra és újra ledől, darabokra hull.

Fáj sírni.

De mást nem tudok.

A külvilág egy színtelen massza, torzult hangokból és formákból.

Miért kell ebben élni?

Miért kell így élni?

Már azt sem tudom, ki az az „én”, aki ezt kérdezi.