Miközben ezeket a sorokat írom, látok a szemem előtt meggyötört gyerekeket, akiknek mély szomorúság ül a szemükben. Akiknek a tekintetük fájdalmat okoz, mert magában rejti azt a töménytelen szenvedést, amit el kellett, vagy kell viselniük. A szenvedés látszik a testtartásukon, a mozdulataikon, a porcelán baba kinézetű arcukon, ami görcsösen próbálja rejtegetni a félelmet, a rettegést. Az arcukon a szegényes mimikán, vagy annak teljes hiányán is látszik, hogy súlyos, sötét titkokat cipelnek. Arcizmaik is le vannak fagyva a félelemtől, a szégyentől, és attól, hogy tudják, nem beszélhetnek. Minden izmukat megfeszítik, hogy a titkot tartani tudják, hogy ne kerüljenek még annál is nagyobb bajba, mint amekkorában már alapból vannak. Arcukat, testüket is szabályozzák, nehogy épp egy hirtelen grimasz, vagy egy testkifejezés árulkodjon arról, mekkora bajban vannak. Fogságban élnek, de jól tudják, hogy ha bárkinek is beszélni mernek arról, ami a fogságban zajlik, végük van. Épp ezért nem kérnek segítséget, mert nem kérhetnek. Épp emiatt lesz a testtartásuk annyira szabályozott, arcuk rezzenéstelennek tűnő, mert minden egyes mozdulatukat kontrollálják.
Életbe maradásuk záloga, hogy el tudjanak rejteni minden létező érzést. Az élet egyik legundorítóbb fintora, hogy ők akkor tudnak életben maradni, ha meg tudnak ölni magukban mindent, ami gyermeki.
A csillogó tekintetet, a kiváncsi szemeket, a kitörő lelkesedést, az önfeledtséget, a felszabadultságot, a gyöngyöző kacajokat, és úgy jellemzően minden érzelemkifejezést. Az egyetlen eszközük, hogy a rájuk leselkedő veszélyt valamelyest kontrollállni tudják, ha mindent csírájában elfojtanak, letiltanak, minden gyermeki érzést megölnek magukban, nehogy bármi is árulkodjon a szörnyű, mocskos titkukról. Épp ezért olyan ijesztően szomorú a tekintetük, mert az beszél helyettük. Sokan mélyen, hosszan belenéznek a felnőttek szemébe, a tekintetükkel sóvárognak, könyörögnek a segítségért, a szeretetért. A szemükön látszik, hogy mindig ébernek kell lenniük, mindig figyelniük kell, mert sosem tudhatják, honnan jön a veszély.
Miközben ezeket a sorokat írom, látok magam előtt felnőtt nőket és férfiakat is, akiknek az életük félresiklott, és sokáig nem is tudták az okát. Talán most sem tudják. Akik már gyerekkorukban megszokták, hogy a szenvedés a hétköznapjaik teljesen természetes része és velejárója, az öngyűlölet, a bűntudat, a szégyenérzet és a szorongás pedig olyan szorosan kapcsolódik minden napjukhoz, mint másnak az evés vagy az ivás. Sokan közülük olyan erős pánikok, rettegések, fóbiák mellett menedzselik és viszik az életüket, ahogy egy jó bánásmódban töltött gyerekkorral felnőtt emberek egy napjukat sem tudnák elképzelni.
Egy szörnyű gyerekkor túlélői ők, akik sokszor még mindig nem beszélnek a szörnyű titkaikról, mert még mindig szégyellik, vagy még mindig félnek, vagy mert nem találnak szavakat kimondani a kimondhatatlant.
Miközben ezeket a sorokat írom, látok magam előtt olyan felnőtteket, akik képesek egy gyerek ellen a legszörnyebb bűnt elkövetni, amit csak lehetséges. Akik képesek egy gyereket olyan módon használni, ahogy azt soha nem lenne szabad. Látok magam előtt olyan felnőtt embereket, akik gyerekek gyerekszobáját orgiák helyszínévé, ezzel a gyerek számára kínzókamrává változtatták, ahol a kínok kínját kellett átélnie. A gyerekkorukat pedig pokollá tették. Most hozzájuk szeretnék szólni. Ha csak annyian lennének, mint amennyiről nekem tudomásom van, már az megemészthetetlen lenne.
Hozzád szólok, aki képes voltál egy gyereket használni a beteg vágyaid kielégítésére. Hozzád szólok, aki ezzel el merted lopni a gyerekkorát. Hozzád szólok, aki tank módjára döntötted le az ő határait. Hozzád szólok, aki úgy döntöttél, jogod van bántani őt, jogod van fájdalmat okozni neki. Aki gyilkolni merted az ő lelkét. Aki kínozni merted a testét.
Sokan mondják, hogy beteg vagy, mert egy ép elméjű ember soha nem lenne képes egy gyereket használni a szexuális vágyaira, erőszakot követni el rajta, soha nem lenne képes úgy hozzányúlni egy gyerekhez, ahogy azt te teszed, vagy tetted. Beteg vagy, ez nem kérdés.
De a betegséged soha életedben nem fog téged felmenteni. Te ugyanis minden egyes alkalommal döntési lehetőséget kaptál. Ahol és amikor dönthettél volna másképp. Dönthettél volna úgy, hogy nem rendeled alá őt a saját betegségednek. Dönthettél volna úgy, hogy nem kínzod. Dönthettél volna úgy, hogy te a betegséged ellenére ember maradsz.
De te rosszul döntöttél. Annyiszor, ahányszor hozzáértél. Te úgy döntöttél, hogy pusztítasz, bántasz, kínzol, rombolsz. Te úgy döntöttél, hogy teret adsz a beteges vágyaidnak, hogy hagyod azokat elhatalmasodni magadon. Te úgy döntöttél, hogy semmibe veszed őt, a fájdalmát, a szenvedését, az érzéseit. Te úgy döntöttél, hogy embertelen módon csakis és kizárólag saját magaddal foglalkozol, hogy felhatalmazod magad arra, hogy darabokra törd a lelkét, hogy gyilkold a személyiségét, és kínozd a testét. Te úgy döntöttél, hogy tárgyként kezeled, és porig alázod ahányszor csak kedved szottyan. Te úgy döntöttél, hogy bemocskolod őt, hogy elveszel tőle mindent, ami az övé. A testét, az ártatlanságát, a gyerekségét, a gyerekkorát, a méltóságát, az önérzetét, a biztonságérzetét. Ahányszor lehúztad, vagy letépted a ruháját, vagy a bugyiját, annyiszor fosztottad meg őt mindentől, ami őt illette volna, és véletlen sem téged. Megfosztottad mindentől, amire szüksége lett volna.
Te minden egyes alkalommal úgy döntöttél, hogy embertelen aljassággal gyilkolsz egy gyereklelket, és töröd darabokra őt.
Azt is tudom, hogy gyakran voltak, vagy vannak melletted olyanok, akik ép ésszel felfoghatatlan módon valamiért segítenek neked. Vagy csak félrenéznek, vagy csak hallgatnak, eltakarítják utánad a mocskodat, eltusolják a dolgaidat, de olyan is van, aki szó szerint feláldozza és tálcán kínálja a gyereket neked, és a kínzásodnak. Aki szó szerint a tettestársad, a bűntársad, a szövetségesed a lélekgyilkosságban.
Nehéz nektek mit mondani. Annyit biztosan tudok, hogy nincs felmentésetek, és nem is lesz soha. Lehet, hogy a gyerek, akit bántottatok, darabokból kellett, hogy felépítse magát, az viszont biztos, hogy a ti lelketek meghalt. Saját magatok öltétek meg, szépen lassan. Mert élő, érző lélekkel nem lehet egy gyereket szexuálisan használni, erőszakolni, sem ezt végignézni, vagy segíteni. Ahogy a szörnyű késztetéseiteknek egyre nagyobb teret engedtetek, úgy sorvadt el a lelketek. Magatoknak köszönhetitek.
Az elmúlt időszakban rengeteg embert ismertem meg, akiket gyerekként használtak. Tudom, hogy kínok közt, véres verejtékkel küzdenek a méltóságuk visszaszerzéséért, az énképük helyreállításáért, a szorongásaik enyhüléséért, a szégyentől való megszabadulásért. Sőt, azt is tudom, hogy bizonyos mértékben egész életükben küzdeni fognak.
Én rettegnék a helyetekben. Mert ezekben a küzdő emberekben annyi erő van, amennyit ti elképzelni sem tudtok. Megtörni akartátok őket, de hősöket faragtatok belőlük. Ki fognak törni a némaság börtönéből, nem fognak többé falazni nektek. Vége lesz annak a világnak, amikor ők szégyellik magukat helyettetek. Vége lesz annak a világnak, amikor teljesen megnyugodva dőlhettek hátra a foteljeitekben, mert azt képzelitek, ők egész életükben hallgatni fognak. Nem fognak. Nem fogják az egész életüket arra áldozni, hogy takargassák a mocskaitokat, a vétkeiteket.
Minél több gyerekkori abúzus túlélőjét ismertem meg, annál biztosabb vagyok abban, hogy nagyon közel van az az idő, ami nektek nagyon fog fájni.
Mert ők összerakták magukat, ha kellett ezer darabból, gyógyultak, erősödtek, miközben a ti lelketek halott maradt. Miközben ti elvesztettétek a hatalmatokat felettük.
Bár a titok és a tabu miatt nagyon sokan nem nyerték el méltó büntetésüket közületek, amit tettetek, nem fog következmények nélkül maradni. Amit tettetek, ki fog derülni. Ti megpróbáltátok megfosztani ezeket a gyerekeket, vagy most már felnőtteket a méltóságuktól, de ők ezt visszaszerzik maguknak, a tietek viszont végleg elveszett.
Sokan közületek lehet, hogy évtizedeket is megúsztatok következmények nélkül, de az emberi vétkek olyan felfoghatatlan sötét bugyraiba merészkedtetek, amik előbb vagy utóbb úgyis megbosszulják magukat. Mert az élet a kiegyenlítésre törekszik. Nagyon sokan fognak undorodni tőletek. Aki ilyen mértékű aljas pusztítást végzett, szerintem nem sok jóra számíthat. Kezdjetek el félni, az idő nem nektek dolgozik.
2020. április