Ha azt mondom, dramatizált absztrakció, felfedem-e magam jobban, mint akarnám. Az arc a gesztus reciproka. Az arc nem egyenlő a mozdulattal. Az arc nem következik a mozdulatból és a mozdulatból nem keletkezik az arc. Mi az arc? Az arc eleve(n) megfogalmazása önmagának, megjelenésében tartalmazza azt a gesztust, hogy eleve adott, hogy létezik, hogy más képességekkel bír. Maszkban lehet-e táncolni? Test nélkül lehet-e táncolni? A két dolog, az arc és a test, egymás adománya – ha jól csinálod, az arc a flow állapotába juttatott tudat maszkja. Ha jól csinálod, maszkban táncolsz. Ha ezt a maszkot levetnéd, persze nem színhúst látnál, nem, de olyan felesleges gondolatot, ami determinált, a saját arc fogyatékosságát, a mindent kifejezni akarás vágyát – saját magát próbálja meghatározni – csak saját magával képes együttlétezni, hogy egyáltalán beszélni tudjunk róla: hogy legyen. Ennek a ’legyen’-nek az enyhe, felszólító módú tonalitása az az utasítás, ami felénk irányul, hogy tegyük meg, hogy alkossuk meg... Ha nem engedelmeskedünk, a nézők is és a táncos is képes lesz, hogy amit ezek után az arc ’képviselni’ fog, azt megpróbálja absztrakcióként elgondolni. Továbbmenve, a lentebb leírtakkal kiegészülve, ez az absztrakció dramatizálttá lesz: ez a flow könnyedségének eredménye. A flow érzésével vagyunk képesek azonosulni, hasonlóságot feltételezni és ismerős érzésnek tulajdonítani. A katarzis kistestvére lenne a flow. A flow állandó állapot lehet, a katarzis nem. A katarzis a dramatizáltság dramatikus felépítéséből születik meg, eredmény, végpont, lecsengése van – a flownak nincs. De ez a megszerkesztettség nem feltétlen értelmi konstrukció, sokkal inkább csak egy konstitúció – megállapítás, egy előálló folyamatnak, mint valami emberinek a felismerése.
Hogy mit gondolhat az arc – mert erről van szó, ennyit mond el magáról. Kérdés, hogy a szöveg megjelenése egy táncelőadásban, eleve a textualizáció, saját magának egy más szövetbe való beoltása textualizálja-e az egészet, melyet úgy látszik uralma alá hajtott? A baj (dehogy baj), hogy a szöveget nem vagyunk képesek másként kezelni, mint szöveget. Maszknak kéne lennie ennek a szövegnek is, hogy ne beoltott legyen, hanem applikált felület: maszk, önmaga. Ha az arc a flow állapotába juttatott tudat maszkja, akkor a szövegnek is ildomos valami hasonló tisztséget keresnie a sok megnevezés és rang között (mely oly felesleges), vagyis nevezetesen azt érdemes „ráragasztani”, hogy maga is a flow állapotát képviseli. Az arcot a test juttatja ebbe az állapotba. A testet a szöveg juttatja ebbe az állapotba: a test flow-érzése a szövegnek köszönhető. De! Ez a szöveg nem az írott szöveg, nem az olvasható szöveg – nem, nem az. Ez a szöveg nem írható és nem olvasható. Hogy miért – mert nem véges, azért. A kihasított része annak a szövetnek, amit a szöveg metaforája képvisel, az a kicsiny darab az, aminek ismerete – és annak tudata, hogy mind befelé és mind kifelé továbbra is határtalan, eleve ennek a tudata – a flow érzését adja, vagyis a rálátást, a meglátást – a megvilágosodás pillanata (és ennek állítom, nincs szava). Akarom mondani – és mondom is – szava nincs, de arca! Az arc megvilágosodott pillanatában oldódik fel a szöveg felismerése.
arc: a tudat flowja – tudatában lenni annak, miszerint a folyamatos tapasztalás állapotában vagyok – a test okozza
test: a tudatosság flowja – hogy mit miért csinálok: hogy válasz nincs, csak folyó mozdulat, hogy minden következetes és „logikus” – a szöveg okozza
szöveg: a tudás flowja – a megvilágosodás állapota, ennek élménye, a tapasztalás permanens élménye – az arc okozza
amandla
2087
turnnoffyourmind
titsay
dailybridgerton
stormborns
theartofmadeline