A valódi irodalmi mű, nem is okvetlenül a remekmű, mint egy èlőlèny: kimeríthetetlen. És szabad.
Amikor tavaly decemberben, viszonylag hosszas időtöltés után befejeztem a Harmonia Caelestist, arra gondoltam, jó lenne írni valami összegzést vagy benyomást erről a könyvről. Ez volt az első Esterházy kötet, amit olvastam, időnként ugyan elfáradtam, de összességében tetszett és elég sokat gondolkodtatott. Végül nem írtam semmit. Aztán, amikor a múlt héten olvastam a hírt, hogy hosszas betegség után elhunyt az író, előkerestem azt a noteszom, amibe a kedvenc részeket gyűjtöttem, és úgy döntöttem, néhányat belőlük most itt is megosztok:
“Mi a különbség édesapám és az Isten közt? A különbség jól látható: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben édesapám is mindenütt ott van, csak itt nincs.”
“... Édesapám, mint rendesen, szerelmes lett, meglátott egy színes fotót Ausztráliáról, valami vörhenyben úszó üres ürességet – és megtörtént. Ettől fogva mindig ez volt a szeme előtt, ez a vörheny pusztaság, ez a turistacsábító semmi („a vad szépség országa”). Mindent, amit szeretett, pontosabban amihez köze volt, tehát ami édes teherként súlyosodott az életére, mindent, illetve semmit, ebből ott, a képen semmit nem talált. Semmit: ilyen a szerelem. Így ösmerte meg (egyszer) édesapám édesanyámat.”
“ Édesapám az amerikai (USA) jogrendre hivatkozva állítólag bepörölte az Úristent a nagy szárazság okán, kiégett a búza és így tovább. Első fokon meg is nyerte a pört, mert az alperes nem jelent meg. Másodfokon – “
“Édesapámról három fénykép maradt. Az egyiken sarkantyús csizmában, magyar ruhában áll, kimosolyog a képből, fél karját büszkén a csípőjére teszi. Második képén, az esküvőin, csaknem olyan megnyerő, mint az apja, pepita ruhát visel, szőke barkóját a kor divatja szerint ékbe nyíratta, nyakkendőtű rögzíti széles nyakkendőjét, fején keskeny karimájú, gömbölyű kis kalap, madártoll van mellétűzve. Huszonkét éves ezen a képen, erő, szépség és komolyság sugárzik róla, aki a harmadik képét megnézi, amelyen alig negyvenesztendős, nehezen hiszi el, hogy ugyanazt a férfit látja. Ha a huszonkét éves édesapám gyönyörű apjára emlékeztetett, az öregedő már a másik szülője arcát tükrözi, nagyanyám vonásait durvábban faragták. Nem az a szomorú ezen a fényképen, hogy azt rögzítette, oda az ifjúság, hanem hogy azt mutatja, oda a bátorság is már, egy megtört, puffadt, majdnem reménytelen, idő előtt megöregedett férfi néz a lencsébe. Ez az arc már tudja, nincs menekülés, se segítség, az élet a végéhez közeledik, nem sikerült semmi. A huszonkét éves édesapám még olyan, hogy szinte leolvasni a képéről, ez a fiú alighanem verseket ír. A negyvenéves arca olyan emberé, akinek már olvasni sincs kedve többé, a rettenetes élet és rettenetes anyja és rettenetes sorsú felesége (mama) fölemésztette minden erejét, és nincs olyan csoda, melynek hatására meggörnyedt háta újból kiegyenesedjék. (Édesapám halálának oka: „az életerő kimerültsége és szélhűdés”.)”
“Kérdi apám a sötétben a Jóistent, mi volt ez.
– Mi lenne, a világ.
– Ez a sikolkodás?
– Hát hogyne. – És hogy édesapám csak ne nyafogjon, az nagyon is szép, ahogy a nők sikolkodnak, és majd látni fogja, hogy ez az egyik legszebb dolog a világon. Ezek az ijedt és állati sikolyok.
– Ez egyáltalán nem meggyőző, amit itt tetszik mondani.”
“Miért? Mi a? Édesapám azért úr (elírás; ír), azon célból, az a célkitűzése, hogy bizonyos összefüggéseket teremtsen, mintegy hidat verjen az ég fényei s a halál íze közé. Ezért. Ez.”
“ Édesapám fölfogása szerint, kis megszorítással: az élet csodás. Mert édesapám fölfogása szerint a normális, a természetes, a kézenfekvő: Auschwitzban meghalni. Az embert elhurcolják, megölik: ekkor minden rendben van, ott van a rendben, minden a terveknek megfelelően történik, ha vannak tervek, ha pedig nincsenek tervek, akkor mindenki egyetértésével zajlik (kicsi vonakodások). Nem normális, nem természetes, vagyis csodás: Auschwitzban nem meghalni. A csodás nem arra vonatkozik, hogy ennek kicsi a valószínűsége, noha ennek kicsi a valószínűsége. Oka lehet: hiba, véletlen, úgynevezett szerencse (mázli) és az iránytalan élnivágyás kiszámíthatatlan hisztériája. Ugyancsak nem normális, nem természetes, vagyis csodás: Auschwitzba el sem jutni (vagyis nem-Auschwitzban meghalni vagy nem meghalni). Ez igen gyakori eset, ezért megtévesztő. A világ csodás volta: nehéz. De nem azt akarom mondani, mondta édesapám, hogy ha a világ hiba nélkül normális volna, hogy az könnyebb, nehezebb vagy éppen ilyen volna, mint ez a csodás.”
“A nagymamám ekkor huszonhárom esztendős volt, friss házas, fiatalasszony, nehéz elképzelnem. Noha a barnuló fotókon könnyen ráismerek, mert csupán édesapám arcát kell meglátnom az övében, s ők ketten (sőt, hárman: a nagynéném is, apanéném) mintha egymás karikatúrái volnának: ugyanaz az elképesztő homlok, ez a tágas, nyílt tér, tájleírásra méltó terep, az árokszerű ráncok, ugyanaz a hajlott, leginkább kampósnak nevezhető orr – ízlés, műveltség és politikai hangulat kérdése, hogy ezt római arcélnek vagy zsidósnak mondjuk –, és ugyanaz a folytonos hunyorgás, a szemek állandó és többértelmű nevetése. Ám hiába azonosítom ezt a többnyire rosszul öltözött fiatal nőt („nagyanyád rendíthetetlen ízlésű ízléstelenséggel öltözött, az egymástól rettegő, ordítón drága ruhadarabok rajta találtak különös enyhet”), kit ezeken a merev, hagyományos beállítású családi fotókon vagy olykor, ellenkezőleg, idétlen, véletlen „snapsusszokon” látok, hol húgai társaságában, egyik a másik után művészien egy ablakkeretben, mezei virágcsokorral, viruló, szép, fiatal nők!, hol gyermekei és férje társaságában, a kastélyföljáró lépcsőjén, mint a család titkos és valódi irányítója, hol szép nagyapám mellett, hangsúlyosan mellékszereplőként, hol az anyósa, a rettenthetetlen Schwarzenberg hercegnő – szó szerint – árnyékában (bravúros fölvétel!), hol gereblyével a kezében, fölgyűrt ingujjban, erősen, akár egy férfi, körötte zavart, rémült arcú parasztok – ezeken a képeken inkább valamilyen ismeretlen rokont látok, egy idegent, aki ismerős, egy furcsa unokahúgot, aki, a díszletek szerint, hatvan évvel korábban él, mint „kellene”. A nagymamám csakis öregnek, az öregebbnél is öregebbnek képzelhető el. Nem minden nagymama ilyen, de ő ilyen (volt); ilyennek látom.Örök öregnek és – noha a fotókon soha nincsen egyedül, soha! – egyedülállónak. Társtalannak, de nem magányosnak. Nem illik hozzá senki, se gyerek, se felnőtt, se férfi, se nő. Nem kellett, hogy legyen mellette valaki, és ha volt mellette valaki, az véletlennek tetszett. Mintha esne az eső, de hát süthetne a nap is.”
“ Abban a pillanatban, midőn Tóth Menyus belépett a Roisin-szalonba, és jelentette a kommunisták érkeztét, rúgott édesapám egy hatalmasat a nagymama hasába. Semmi pánik: belülről. (...)”
“A fater nem beszélt mindig így – sokszor nem beszélt sehogy –, de nagymama mindig. Ő mindig háromszáz-négyszáz évet látott egyszerre, reggel is, szerdán is – most eltekintve az örökkévalóságtól, amely még négyszáz évnél is több. Mindent – eseményt, személyt s főként a veszteségeket, a vereségeket – ebben a távlatban látott.Volt egyszer vele egy rádióbeszélgetés, szociológiai fölmérés, múlt és jelen, grófok és cselédek a jelen tükrében; némiképp váratlanul, bár a Kádár-rezsim természetének megfelelően. Csak épp e természet lassan fedte föl magát, illetve e természetnek megfelelően az ország lassan kívánta megismerni azt. Az emberek becsukták a szemüket, már túl sokat láttak, és most azt mondták, van, ami van, legyen, aminek lennie kell, de ne beszéljünk róla, ne ismerjük, ne tudjuk, micsoda. Arról nem is szólva, hogy tényleg nem lehetett tudni, mi micsoda, mikor mi micsoda, mert a nembe forduló igenek és az igenként működő nemek sem nem nemek (igenek), sem nem igenek (nemek), és nem is talánok (talánok), hiszen valami aztán mégiscsak lesz, lett, igen, nem, talán.A műsor vége felé megkérdezték a szereplőket, mit kívánnának, mi volna a három kívánságuk. Egészség, nagyobb nyugdíj, válaszolta épeszűen a többség, és béke. Az én nagymamám kicsit mást mondott.– Az első: az egész családnak jó egészséget kívánok. Második: a megmaradt egyetlen fiamnak jó egészséget és a munkájában előmenetelt, a gyermekeiben örömet. A harmadik, legfőbb kívánság: Magyarországnak a jó előmenetelét és történelmi hivatásának teljesítését.Azt hiszem, akkoriban a nagymamámon kívül élő embernek nem jutott volna eszébe, hogy az országnak jót kívánjon. Az ország a kommunistáké, gondolta az ország népe, ki volna olyan ostoba és cinikus, hogy a kommunisták tulajdonáról egyáltalán gondolkozzék, dögöljenek meg mindenestül, amit meg lehet, azt visszalopjuk úgyis.A nagymamám messzebbre látott, úgy volt beállva a szeme.Például komolyan vette, illetve értelmet tulajdonított annak, hogy a szovjet hadsereg – így mondták – ideiglenesen tartózkodik hazánkban; az állandóság és az ideiglenesség viszonyát más léptékkel nézte, háromszáz éve is volt Magyarország és háromszáz év múlva is lesz, az ország az nem olyan, mint egy cukrászda, a krémeseket föl lehet zabálni egy délután, de egy országot nem lehet olyan könnyen birtokba venni, kisajátítani, az efféle heveskedések pedig, mint ez a kommunizmus, amelynek egyébként az alapgondolata nagyon is helyes, derék, ezek természetszerűen nem tartanak soká. Igaz,sokán ő mást értett, nem a saját életét vette mércéül, azt nem tartotta kitüntetetten fontosnak. (Ami szerintem veszélyes, mert ezáltal az én életemet se tartotta fontosnak, amint azt legendásan kemény büntetései elszenvedésekor bizonyítva láthattuk.) Ő a harminc évet harminc évnek mondta, és nem végtelennek (édesapám nevezte a hírhedt harmincéves háborút a történelem leghosszabb háborújának), a törökök nem a világ végezetéig tartották járomban az országot, hanem százötven évig, ami sok, ami nem jó, ami ez, ami az, de hát ilyen az országok sorsa, időnként százötven évig rabigát húznak vagy százötven évig rabigát húznak valakire, nem egy leányálom országnak lenni, az országok sorsa nehéz, mert nehéz a rabság és nehéz a dicsőség, nehéz a megalázottság és nehéz a gloár. Sajnálatra méltóak az országok, különösen az, amelyet a miénknek mondhatunk. Mindenesetre képtelenség az emberekre gondolni, a fiunkra, az unokáinkra, anélkül hogy az országunkra ne gondolnánk, amely akkor is a miénk, ha nem a miénk, ha most rosszul állanak is a dolgok, és egyre rosszabbul állanak, nem azért, mert egyre nehezebb volna élni, nem nehezebb, könnyebb, most kezdődik a porciózás, hanem mert az ország, az ország állapota, szellemisége a rosszat hozza ki az emberekből, ebben a rosszban állanak a dolgok, a saját növekvő rosszaságunkban, ebben a mégis személytelen rosszban, ebben a nemzeti rosszban, és ezért kell jó előmenetelt kívánni az országnak, vagyis saját magunk érdekében, nem pedig az elvont és magasztos eszmék iránti félőszinte (félőszintétlen) hódolatból.”
“...Egy rendőrnő, hadnagy, született H. grófnő mesélte, hogy annak idején táncolt apámmal, és hogy milyen pocsékul tán494colt az apám, és milyen pocsékul öltözött, és beletúrt a hajamba. Nyolcéves voltam akkor, és én, ellentétben apámmal, mindig minden apró, halovány rész-szépségemet mozgósítottam; már ha lehetett. H. grófnő (hadnagy) bolondult a hajamért.
– Sokat mulattunk apádon! És ahogy ellenkezett! Hogy falun nagyon is praktikus a magasszárú fűzőscipő, és az, hogy nem kvadrál a városi divattal, szó szerint idézem, nem kvadrál!, ez a mama idevágó beszerzéseiben nem játszik szerepet! Istenem, a spártai nagymama!
– Jó ez – konstatálta újra apám –, még a papáé volt.
Mami mégis elnevette magát.
– Meghalt a szabója – kuncogott.
– Hogy mit, hogy hogyan?! – vörösödött el apám, ritkán fordult elő, hogy valamit nem értett.
– Bizony, bizony, elhunyt a derék szabómester, mielőtt befejezhette volna e fejedelmi ruhadarabot, mely, mint halljuk, már nemzedékek óta áll a család szolgálatában, nem kevés kegyúri ülepet élt túl böcsülettel, elhunyt a jóember, mielőtt illusztris művét, az úgynevezett leérő nadrágot végbe vihette vón!
– Maga csúfolódik! – ismerte föl vidáman apám.
– Csak csipetnyit, kegyelmes úr.
Az ifjú tanítónő tekintete szomorúan pásztázta végig apámat. Tetszett neki a fiatal férfi, a merész vonalú arc, a széles, szarukeretes szemüveg, amely oly gyámoltalanná tette az egész embert, a sudár alak, és a kicsit megbízhatatlannak tetsző, játékos tekintet. Még a tragikus sorsú szabót is a javára írta. Elszorult a szíve, ha arra gondolt, hogy talán köze lesz ehhez a férfihoz, és attól is elszorult a szíve, ha arra gondolt, nem lesz köze hozzá. Apám pedig, mint rendesen, mindebből semmit nem vett észre, vígan fecserészett.
– Lássa, ez csupán látszólag erdő, sokkal inkább park, bizony, egy park, amely erdőre hajaz.
– Nahát, ez is olyan pápista észjárás… Az, de mégsem az, hogy ezáltal legyen még inkább az. Mi, protestánsok…
– Tudom, hogyne tudnám, maguk protestálnak!
Anyám meghökkenve pillantott rá. Nem volt szokva efféle komolytalansághoz, linkséghez. Náluk, otthon, az ő családjukban a vicc is komoly, mélyértelmű, ha lehet, tanító célzatú. Tilos a blődli, tilos a szójáték. A humor nem, ellenkezőleg, a humortalan embertől félnek. Ezzel szemben apámék nem féltek senkitől és semmitől, még ha erről nem szívesen beszéltek is. Ami számukra nem volt szíves, arról nem beszéltek, és így az nem is létezett. Csak amire szó van, az van. Anyámék mindenről beszéltek, ez hozzátartozott a bátorságukhoz. Apámék kizárólag arról beszéltek, amihez kedvük volt, ez meg az ő bátorságukhoz tartozott hozzá.
Anyám az elszorulás helyén, helyett, egyszer csak megvetést érzett a szívében. Arca piroslott az izgalomtól, teste forrott, és… és ott legbelül, ott lüktetett egy parányi, jeges dobogás. Ijedten nyúlt a melléhez, próbálta volna kimasszírozni. Akkor még nem tudta, hogy ez a két érzés egész életében végig fogja kísérni, minden megváltozik rajta, benne, a színei, a szavai, szaga, csupán ez a két érzés tart vele mindétig: a rajongás és a megvetés, meg ezek kicsi eredője, a szánalom.
– Mi, protestánsok – anyám nem is volt az, csak a nagypapa! –, szívesebben nézünk mindent a színéről. Szemtől szembe.
Egymásra néztek. Apám e pillanatban igen jókat gondolt a világról, mindarról, ameddig a szem ellát. Anyám nem törődött apám nézésével, pedig az nagyon nézett, végig akarta mondani, amit mondani akart. Ezt is otthonról hozta, nem az akarnokságot, hanem a teljességigényt. Apámék a töredéket is teljesnek tartották, tudván, a töredék nem attól az, mert hiányzik belőle valami, hanem attól, ami benne megvan. Mamiék szenvedtek a töredéktől, fájlaltak mindent, ami nem teljes, ami maradék, hulladék, morzsalék, foszlány, darabka, részlet, roncs, csonk, diribdarab, aprólék, metélék, törmelék, fityelék, ami fragmentum, ami torzó, Papiék pedig mindent érdekesnek tartottak, ami van. (...)”
