Csak részben lett igazam egy éve: darabra ugyanannyi könyvet olvastam el, de azért tavaly több volt köztük a nagyregény. Idén nem is azokkal szenvedtem meg leginkább, hanem néhány klasszikussal, amitől túl sokat vártam. Jövőre tényleg sokkal kevesebb könyv lesz, van több vastag tudományos mű, amit már nem tudok tovább kerülgetni, de idén úgyis felül volt reprezentálva a fikció. Azért jó év volt.
1. Viktor Pelevin – Transzhumanizmus Rt. (2021)
Tipikus turbó-Pelevin, az Empire V/Apolló batman meg az Iphuck10 világát egyesítette egy új, virtuális valóságokkal teli világban. Nincs a legjobbak között, tekintve, hogy igazából inkább lazán kapcsolódó novellák, de így legalább ha le is ül, a következő rész akkor is ígéretes maradhat. Ha jól tudom, azóta is minden regénye ebben a világban játszódott. (Saját korábbi cikkem mellett ezt a Guardian-cikket ajánlom róla, mint kiderül belőle, aggasztó irányokba ment el öreg korára.)
2. Vágyi Petra – Sémáink fogságában (2021)
Hát ez nem nekem való.
3. Viktor Jerofejev – A Nagy Gopnyik (2024)
A Nagy Kortárs Orosz Emigráns Író, aki mintha csak arról írna, hogy ő akkora író, hogy minden híres és fontos emberrel találkozott már, és a saját oroszságát is mintha inkább a nyugatiaknak magyarázná. Sok hűhó, de semmi.
4. Quentin Tarantino – Volt egyszer egy Hollywood (2021)
Nem teljesen ugyanaz, mint a film, sőt inkább azok a jobb részei, amiknek nincsen közük ahhoz. Mint mindig, persze most is a filmelméleti fejtegetései a legérdekesebbek.
5. Jón Kalman Stefánsson – Sárga tengeralattjáró (2022)
Ilyennek képzelem az izlandi irodalmat: egy frusztrált, érzékeny gyerekből lett meglett író visszaemlékezik a nagy traumáira, és körülötte egy kicsit még frusztráltabb, de (látszólag) érzéketlenebb mindenki. Közben pedig némi popkultúráról is esik szó. Azokon a részeken, amikor az apja egy Trabanttal száguld felé hol a Beatles tagjaival, hol Putyinnal az autóban, lehetett mosolyogni, és nem bánom, hogy elolvastam, mert amikor tavaly láttam, kedves fickónak tűnt – de rajongani nem fogom.
6. Esterházy Péter – Utazás a tizenhatos mélyére (2006)
Nem szeretem a futballirodalmat, de ez jó, főleg az edzésekről és a Puskásról szóló rész.
7. Erlend Loe – Az álombiciklik regisztere (2023)
Minden eddiginél bugyutább (de már Wes Anderson-filmbe hajlóan), teljesen abszurd faszság, de az van, amit a fülszöveg ír: pár óra önfeledtséget ígér. Egynek jó.
8. Spiró György – Diavolina (2015)
Gyuri bácsitól én az emlékezetes urológusos novelláján kívül – ami miatt pár éve hajnali 2-kor ismeretlenül írtam neki egy e-mailt, hogy keresem, és nem tudja-e, melyik az (tudta) – csak a Feleségversenyt olvastam, de az nagyon szar volt. Mivel véletlenül megkaptam Az ikszeket, gondoltam, tesztelem valami rövidebbel, hátha minden rossz, és nem érdemes belevágni. Hát ehhez képest ez volt a teljesen nekem való olvasmány: Gorkijról szól a belé titokban szerelmes cselédjének a szemszögéből, 200 oldal, egy könnyű nyári olvasmány, rengeteg árulás és gyilkosság van benne, illetve irodalmi pletykákkal van teleszórva. Elég sokat olvastam a korszakról, és még ehhez képest is rengeteg volt nekem az újdonság, a namedropok is nagyon jól jöttek. Hogy valójában milyen ember és milyen író volt Gorkij, azt nem nagyon értettem meg belőle – de nagy, az biztos –, viszont valami nagyon átjött: Lenin = Hugyos.
9. Spiró György – Malaccal teljes éveink (2020)
Két rövid, jól megírt, apokaliptikus esszé és egy nosztalgikus felidézése a kollégiumi éveknek. Pont az, aminek lennie kell.
10. Michel Houellebecq – Intervenciók 2020 (2020)
Régóta kerülgettem, mert magánemberként visszataszítóbb, mint íróként, de kellemes csalódás volt: sokkal jobban megértettem a filozófiát (emberi/író hozzáállását?), mint valaha, néha egészen frappáns és okos, sőt nem egyszer kifejezetten vicces esszéi is voltak benne. Van benn egy rövid esszé a konzervativizmus mellett – nem könnyű belekötni.
11. Tamás Gáspár Miklós – Világvége III. (2024)
Sokkal jobb, mint az I. és a II., mert ebben nem aktuálpolitikai cikkek vannak, hanem nagyobb eszmetörténeti eszmefuttatások. Bevallom, több ezer oldal TGM elolvasása után azt kell mondanom: nem igazán volt következetes és koherens még adott korszakain belül sem. Ezt a két részes cikkét a végéről egyébként korábban nem olvastam, pedig jó lett volna a nekrológ előtt, magyarul talán itt számolt le először/leginkább a kommunista-szocialista örökséggel (és indult el a nagybeteg, eszelős, hegeliánus-posztkeresztény útján, amiből akkora faszságok születtek, mint a „filozófiai végrendelete”):
12. Franz Kafka – A kastély (1926)
Sosem olvastam tőle semmit, de A per filmfeldolgozásait láttam, azok tetszettek, úgyhogy most elolvastam végre ezt. Hát őszintén szólva a nagy hype alapján többet vártam volna, valószínűleg a maga idején nagyot üthetett, de szerintem azért egy jó alapötletnél több kéne. A prózája nem nyűgözött le – bár eléggé jellegzetes, és voltak benne vicces párbeszédek –, sőt az sem lep meg, hogy nem tudta befejezni sem. Kifejezetten hosszúnak és néhol unalmasnak éltem meg. Valószínűleg, ha csak simán egy jó könyvként tartanák számon, és az életrajzi rejtélyességek nem lennének hozzá, nem számítana ekkora alapműnek. (A perhez képest nem is igazán értem, mi több van ebben.) Közben lehet, hogy az is van, hogy az azóta eltelt száz évben megcsinálták már ugyanezt jobban is. Camus-nél Az idegenben éreztem hasonlót: jó-jó, de azért ezt már olvastam újabb könyvekben jobban, izgalmasabban megírva. Ezek szerint ez a tanulság: ennyi, ott kell lenni (be kell baszni a helyzeteket)!
13. Tandori Dezső – Egyetlen (2025)
Bár nem vagyok a költészet nagy ismerője, sosem olvastam tőle semmit, és azt sem értem, a Magvető miért utasította el a kötet kiadását, ettől még nem éreztem annyira zseniálisnak ezt a művet: jobb pillanataiban József Attila rosszabb pillanataiban, de sokszor kifejezetten erőltetett, kiszámítható, fárasztó, és bár aranyos, hogy próbálták reprodukálni a tollal írt füzetet, nagyon zavarja az olvasást, még nehezebb megérteni a lételméleti fejtegetéseit. Ettől függetlenül jó, hogy kiadták (az meg kár, hogy öregkorában Kötter Tamást dicsérte a faszi).
14. Werner Herzog – Jégben gyalogolni (1978)
Rövid olvasmány, Herzog naplója arról, amikor – a legundorítóbb novemberi-decemberi, hideg, esős-havas időben – pár hét alatt elgyalogolt Berlinből Páirzsba, Lotte Eisnerhez. Mindig is azt gondoltam, hogy Herzog vagy autista vagy minimum súlyosan OCD-s, de valószínűleg simán teljesen őrült, és ezt minden filmjénél és a regényénél jobban bizonyítja ezt a napló. Néha nem érteni semmit, átmegy szabadversbe, és a látomásos vízióiról delirál, máskor csak simán egy épeszű ember, aki nem is érti, miért csinálja az egészet. Egy könnyű, esti olvasmány nagy tanulságok nélkül.
15. Spiró György – Kőbéka (2017)
Pokoli volt ez a „mesély”, az ötlet és a megvalósítás kb. A balkáni tahóra emlékeztetett, csak az helyenként vicces volt.
16. Stanisław Lem – DiLEMmák – Írások a 21. századból (2003)
Lásd: 17.
Intermezzo: David Foster Wallace – Feledés [novella] (2004)
Czinkóczi Sanyi javaslatára és jóvoltálból elolvastam az októberi Jelenkorban ezt a 34 oldalas novellát. Egész a végéig tök szórakoztató, de akkor összeáll a kép – vagy valami olyasmi, hiszen nem igazán egyértelmű, mi történt –, és kb. olyan, mint az I'm Thinking of Ending Things, az amúgy kedélyes, vidám olvasmányról kiderül, hogy tök nyomasztó.
17. Stanisław Lem – Sex Wars – Utolsó válogatás (2006)
Ezt a 2000-es évek közepén a Typotexnél kiadott két, sorrendben a 2000-es és 1990-es évekbeli esszéit tartalmazó zsebkönyvet félve olvastam el, mert tudtam, hogy miután Lem felhagyott a sci-fi-írással, egy savanyú öregember lett, ami egyébként süt az írásokból, de – mint hasonlóan savanyú (és persze messze nem olyan tehetséges/művelt) öregember – örömmel konstatáltam, hogy a megkeseredettsége természetesen teljesen jogos volt. Már 20-30 éve amiatt a degeneráció miatt óbégatott, ami akkoriban a mai kretenizmusnak még csak a csírája volt, és bár a társadalomról lemondó bácsi néha egészen megmosolyogtató módon hüledezik az aktuális trendeken (például nem egyszer azon, hogy Harry Potter-könyveket – amikről egyébként az alapsztorin kívül fogalma sincs – olvasnak felnőttek), de azért többnyire inkább földtörténeti korokon átívelő perspektívából elemzi az aktuális helyzeteket, gyakran egészen nyomasztó következtetéseket levonva. (Nem egyszer felhozza, hogy mennyire igaza volt az 1960-as években, amikor a világtól kvázi elzárt Lengyelországban levezette, mit hozhat a jövő – és ezt én sem győzöm hangsúlyozni.) Egy, a jelen és a történelem helyett az ősidőket és a távoli jövőt kémlelő, régi vágású, konzervatív humanista utolsó intelmei ezek, amik ronda borítójú könyvekben hullottak terméketlen talajra.
18. Spiró György – Álmodtam neked (2013)
A 2013-as Álmodtam nekedben voltak kurva jó novellák – például a miattam egy Borízű hangban is emlegetett Apámmal a meccsen –, és az egész nagyjából lineárisan haladó kötet olyan koherens volt, hogy összességében regényszerűbb volt sok regénynél. (Egyébként két éve egy éjszaka írtam a szerzőnek, hogy kb. 15-20 éve olvastam egy vicces novelláját, ami az urológusnál játszódik, de nem találom sehol, és másnap reggel már nagyon kedvesen válaszolt is, hogy ez lehetett az.)
19. Bihari Ádám – Sprezzatura - Öltözködni és élni (2023)
Messze a legszórakoztatóbb könyv, amit idén olvastam. Akár komolyan vesszük, akár kiröhögjük, Bihari Ádámnál nincs nagyobb király ebben az országban, hozzá képest Ernyey Béla is csak egy proli, még ha ő is az.
20. William S. Burroughs – Meztelen ebéd (1959)
A film (aminek kb. semmi köze ehhez) 10 éve tetszett, de ezt valamiért 5 éve tologattam magam előtt. És nem hiába, mert pokoli volt. Mint valami nyúlós szabadvers, amibe egy polgárpukkasztó tinédzser minden kreativitását beleöli – aztán a szerkesztők utószavából kiderül, hogy valójában levelezésekben elszórt szövegfoszlányokat vágott össze Allen Ginsberg és Jack Kerouac, aztán ráfogták, hogy regény. Érzem én, hogy friss hang volt ez a hippikorszak hajnalán, de egyszerűen baszottul érdektelen azt olvasni oldalról oldalra, hogy ki kit hogyan szar le, késel meg, erőszakol meg és milyen levágott nemi szerveket hova dugdosnak be, miközben egyáltalán nem világos soha sem, hogy hol és ki beszél. Mai fejjel ez már nem felháborító, csak gagyi. De anno vagy 20 évesen lehet, hogy éltem volna. (A ChatGPT szerint amúgy nem jó könyv, hanem fontos. :D)
21. Rick Rubin – A kreatív folyamat – Az alkotás mint életmód (2023)
Mivel megkaptam karácsonyra (nyugi, kaptam a Rotschildokról szóló brit szélsőjobbos konteótrilógiát is!), és betegen feküdtem otthon, gyorsan kiolvastam. Alaposan végigveszi, hogyan kell bármilyen területen műalkotást készíteni (fun fact: nyomni kell!), de valójában ez a lényeg: a művészet az élet értelme és az univerzum közepe, és ő – aki igazából végig buddhizmust (mint legfogyasztóbarátabb ideológiát) árul, de nem meri kimondani, nehogy elriassza a vevőket – ennek a legnagyobb mestere. 420 oldal, de olyan szellős, hogy inkább 120. A művészet Sprezzaturája.
22. Tandori Dezső – Barátaim, találkozunk a fűben (2025)
Egyfajta best of. Vannak jó pillanatai, de amilyen mániákusan termelt, úgy érzem, nagyon-nagyon ritkán sikerült gólt lőnie. Ettől még egyedi hang, biztos sokakat mélyen megérint, és hatalmas teljesítményt nyújtott műfordítóként is – de nekem nem lett a kedvencem. Mindenesetre soha rosszabb verseket ne olvassak!
blakekathryn
andulkaphoto
ellievsbear
vaporwave
romaincrisis
gummygunk
snowghoul