Az emlékek (ismét)
Mostanában elképesztően inspiráló előadásokat láttam és az egyiken elhangzott amit már olvastam korábban, hogy az emlékeink nem valósak, nem megbízhatóak. Érdekes lenne ennek utánanézni jobban, de sajnos a tudományos ismeretterjesztési szint meg a tudományos szint között nincs lépcsőfok, ezért is vagyok itt, hogy sok kis tudományos ismeretterjesztő dologból feltaláljam újra a spanyolviaszt meg az instantvizet. Igazán az volt izgi, hogy emberek azért rettenetesen tudnak ragaszkodni hozzá, hogy ők pontosan emlékeznek, hogy valami hogy volt. És vannak, akik tényleg, bennük érzelemmentes tényszerű lenyomata van a dolgoknak. Autisták például. De nem minden autista képes erre. Szóval ennek az emlékezet összevisszaságnak egy része, hogy magát a történéseket (mindet, az összeset, állandóan – ez is elképesztő izgalmas) az agyunk különböző részeiben tároljuk, egymásraírjuk, maradványozzuk, depózzuk, véssük. Fogalmam sincs, hogy hogyan, most a játék kedvéért fogadjuk el, hogy olyan az egész mintha egy fotót pici darabokra vágnánk, aztán az apró darabokra ráfolyatnánk némi piros tintát, ez az adott részlettel kapcsolatos érzelem, majd a fecniket szétszórnánk a lakás különböző pontjain. Egy év múlva meg össze kéne rakni, hogy kik voltak a képen, hol volt és mi volt. Ha két fecni megvan, a többit hozzáképzeljük. Jaaaa! tudom már! és elmondjuk, hogy szerintünk kik voltak ott, mit csináltak, milyen volt a környezet. BIZTOSAK vagyunk benne, hogy pontosan emlékszünk. Hiszen amúgy az emberi agy egyik legfantasztikusabb képessége, hogy egy tárgy icipici letört darabjából képes kitalálni, hogy melyik tárgyhoz tartozhat. A valóságban nagyon kevés dologra emlékszünk, a réseket pedig kitölti az agyunk annak a rendszernek a segítségével, ahogy pl a photoshop is működik vagy bármilyen képprogram ami képes a felületek intelligens kiegészítésére. Feltehetőleg ennek meg ennek kell itt lennie. Minél nagyobb a felület, minél ergyább a program, annál biztosabb, hogy nem tartalmaz majd új információt, hanem csak ismételgeti a meglevőt. A felületes szemlélőt ez is tökéletesen megtéveszti. Szóval az az izgalom ami engem foglakoztat, hogy két ember teljesen máshogy emlékezhet ugyanarra az eseményre és mindketten biztosak benne, hogy ő jól emlékezik és ragaszkodik hozzá, hogy neki van igaza. De egyiknek sincs. Mondjuk ezen jól össze is vitatkoznak. Majd erre a vitára sem egyformán fognak emlékezni. stb, stb, stb. Szóval, ha az emlékeink ilyen megbízhatatlanok, hogy vagyunk képesek egyáltalán kapcsolatokat létrehozni? Van-e bármilyen pont az emlékezetünkben, az elménkben a jelen pillanat érzékelésén kívül amit igazságnak tekinthetünk? Mi a fenét csinálunk valójában? Megosztjuk egymással a tévképzeteinket és azokhoz kapcsolódunk akiknek hasonló tévképzetei vannak? És akkor mivel foglalkozik a pszichológia? Azzal, hogy az emlékeink torzításából következtessen egy trauma feltételezhető lefolyására? Ha az emékeink nem valósak, miért annyira fontosak nekünk? Ha visszamehetnénk életünk egy-egy sarkalatos pillanatába, és kívülről megnéznénk, úgy, hogy nyilván nem vagyunk benne a dominanciaviszonyban, akkor biztos meglepődnénk. Nem is az hangzott el, nem is azzal a hangsúllyal, az egész nem is úgy volt! Valószínűleg néha jobb, néha meg rosszabb a valóság. Gondolom, ezt is próbálja a pszichológia. Átírni a múltat nem lehet, de átértelmezni lehetséges. De félelmetes is, hiszen a hiteink identitásformálóak. Ha valami nem úgy volt, mint amihez ragaszkodtunk egy életen át, akkor mi lesz a történeteinkkel, amikre hivatkoztunk?
