Gyereknek, kamasznak, fiatalnak maradni?
Búcsúztattuk egy kolléganőmet. Jól dolgozott. Mindig elismertem az erőfeszítéseit és az eredményeit. Kurvára idegesítő volt kb minden megnyilvánulása. Hálistennek társosztályon dolgozott, nem volt sok dolgunk egymással. Erőszakos, énközpontú, határtalanul és tapintatlanul kiáradó embernek láttam őt. Ücsörögtem a búcsúztatón, majszoltam a sós-vajas lófaszkákat és figyeltem, hogy ki is lehet ő valójában. Aztán el is mondta ő magáról meg többen is nagyon dicsérték, hogy csupa élet, csupa ötlet és elevenség, és rengeteget beszél – órákra nyújtva ezzel a meetingeket, nagyokat nevet és másokat is belevisz ebbe az asztalcsapkodós harsányan röhögős hangulatba és nélküle üres és csendes az iroda. Mert gyerek tudott maradni – mondta ő. Okos, ötletes, kreatív felnőttekkel szeretnék dolgozni – gondoltam én. Nade nem is egy ismeretlen kolléga szapulása az érdekes, hanem az, hogy eszembe jutott, mennyire utálom azokat a részeket az elmúlt 10 évből, amikor szerintem gyerekesen viselkedtem. Szégyellem is picit, meg dühös is vagyok, meg szeretném másra meg a körülményekre kenni a dolgot. Néha sikerül. :D Akármi is történik, csak abból lehet kihozni a buta, hisztis gyereket, akinek az adott dologra egyszerűen nincs megoldása. Nem tudom hogyan kell felnőttként érvényesíteni magam, nem tudom hogyan kell felnőttként kezelni más, gyerekként hisztiző felnőtteket, nem tudom hogyan kell elmenni onnan ahol nem vagyok jóhelyen, nem tudom hogyan kell visszautasítani, ha bántanak. Egészen elképesztő, hogy az ember korosodik, családja lesz, gyerekeket nevel, ingatlanokkal zsonglőrködik, mindent megold, de egy rakás dologban gyerek maradhat, aki teljesen egyszerű társas helyzeteket vagy konfliktusokat nem tud kezelni és zsigerből jön a hisztiző, tomboló gyerek. Másokon észrevesszük, magunkon sosem.
Olvastam egy cikkben a napokban a kamasznak maradt férfiakról. Akik csak odáig tudnak egy kapcsolatot, hogy pár randi, itt még kézben tudják tartani az érdeklődésüket, de ennyi. És képesek párkapcsolatban, családban élni úgy, hogy az érzelmi életük megrekedt ezen a szinten. Aztán nem tudják mi a baj, a társuk sem tudja. Következő kapcsolat, megint így. Aztán halálukig nem is változik ez. Hetven évesen is kamaszként beszélnek a kapcsolatokról. Nem éri őket elég nagy trauma a változáshoz? Erről már nem írt a cikk. Ez talány maradt. Valószínűleg mindenkinek vannak kisebb elakadásai. A nagyobb elakadások valószínűleg súlyosan akadályozzák a normális emberi kapcsolatokat. Az elakadásainkkal is azonosítjuk magunkat. Én ilyen vagyok. Ha dühös vagyok ezt csinálom. Ha félek, így viselkedem. Ez van, ilyen vagyok! És várjuk az elfogadást. Sokszor még az elismerést is, hogy milyen öntudatosan (valójában önző módon) megoldottuk a problémánkat.
A gyereknek maradni jó gondolat elég káros, mert felmenti az embereket a hülyeségük alól. Ami valóban értékes a gyerekségben, az az érdeklődés a világ felé. A kíváncsiság. Meg a szabad asszociáció. Minden más a gyerekkoron túl nem hasznos, nem jó és nosztalgikus torzítással gondolunk rá. A kutatások szerint a gyerekek kirekesztőek, morálisan alulteljesítenek (nyilván), önzők, akaratosak, manipulatívak, hazudósak, stb, stb. (a gyerek valószínűleg egy túlélőgép :D) Az, hogy hoznak 1-1 ellenpéldát, vagy a saját gyerekünket nem ilyennek látjuk vagy mindezt jól toleráljuk, mert különben kihalna az emberiség, az teljesen rendben van. Így van kitalálva. De aki őrült meg már a saját gyerekétől, az gondoljon arra, hogy egy éppen olyan felnőttel kell egy irodában dolgoznia vagy párkapcsolatban lennie.
Azt gondolom, hogy ha már az ember eljutott oda, hogy tudatosult benne, hogy dolgokra nem jó válaszokat adott, helyzeteket gyerekesen oldott meg, akkor nehezebb helyzetben van, mint amíg ezt nem tudta. Mert ettől még nem lesz a kezében új eszköz, új megoldás. Az eszközt, új megoldást pedig csak "helyzetekben" lehet kifejleszteni. Aztán vagy lesz hozzá elegendő idő, alkalom, megfelelő társ, vagy nem.
És hogy a cím harmadik részéhez is legyen valami: A gyerekesen vagy kamaszosan viselkedő embereket irigylésre méltóan fiatalabbnak érzékeljük a koruknál. Ez csábító, hogy mi is olyanok legyünk. Mintha valamit elrontottunk volna, hogy nekünk nem sikerült. Pedig érdeklődő, kreatív, bölcs felnőttnek lenni hatalmas szabadság.
