Tegnap azt basztam el,
hogy munka közben elkezdtem zenét hallgatni. Lehozott az életről. Most itt állok, egy egész használható élettel, és még azt se mondanám, hogy semmihez sincs kedvem, csak... ha érzékeny vagy a világra, akkor mindig érzékeny vagy, nem csak alkalmanként. Ha látod a fonákságokat meg az emberek "valódi" arcát, azt mindig látod, nem csak akkor amikor van erőd hozzá. Ha szerelmes vagy, nem múlik el csak attól, hogy itt az ideje. Ha megbántottak, az nem oldódik fel csak azért mert úgy teszünk, mintha meg sem történt volna. És, ha mindenki arra számít, hogy te majd megoldod, megvitatod, megcsinálod és lerendezed, akkor mindig elő kell kaparni a sarokból még egy kis lelkierőt a mosolygáshoz, hogy igen, ez csak természetes, hisz szegény kisöregek, mi a faszt csinálnának nélkülem? Amúgymeg, persze működik a világ nélkülem is, szerencsére, de egy kis ölelgetés már nagyon kijárna nekem. Nem tudom, hol kell a kuponokat beváltani? Cirka másfél éve volt, amikor indítottam egy projektet a melóhelyemen. Önfenntartónak volt tervezve. Ilyen "vidd el amire szükséged van és rakj a helyére valamit, amire másoknak szüksége lehet" Kb ez volt. Nem akarom a részleteit elmesélni. Fél éve megnéztem hogy állnak a kihelyezett dobozok. A négyből három lerabolva. Kettőt kivontam a forgalomból és összeraktam a maradék cuccot 2 dobozba, a két központi helyen. Egyetlen emeleten vagyunk, 3 folyosón, nem nagy hely, amúgy kb 120 ember dolgozik itt. Tegnap megnéztem hogy állnak a kihelyezett dobozok. A maradék kettő is lerabolva. Akik itt dolgoznak, azok többdiplomás, stabil anyagi háttérrel rendelkező, nem rászorult emberek. És képtelenek egy szociális, közösségi alapon működő dolgot fenntartani. „Az ember okos. De nagy tömegben buta és hisztérikus állattá válik. Ezerötszáz éve mindenki szentül hitte, hogy a Föld körül forog a világ. Ötszáz éve még mindenki szentül hitte, hogy a Föld lapos, és öt perce maga még szentül hitte, hogy a Földön csak emberek élnek. Vajon mit fogunk hinni holnap?” Az emberek, irigyek, önzők, kegyetlenek egymással. Azt mondjuk, hogy van amiért ölni tudnánk. A gyerekünkért, az anyánkért, a szerelmünkért. Ölni tudnánk, ha azzal megmentjük, megvédjük. De valójában kegyetlenül öldökölünk minden pillanatban. Rávilágítanál egy ellentmondásra, egy tudatlanságra, egy ferdeségre vagy betegségre? Ha megteszed, valakibe belemártod a kést. És néha persze nem lehet kibírni, hogy ne tegye meg az ember. Ez akkor szokott lenni, amikor a belső tartás gyenge, az önértékelés sebzett, a frusztráció tehetetlen dühé érett, és akkor kerüli az ember az érzelmeket, a lírai dolgokat, az intimitást is, mert fél, hogy összeomlik a látszat gondosan épített vára. Ha a saját gyengeségeinkkel nem tudunk szembenézni, a mások érzelmeit is utálni fogjuk. Két lábon járó szenzibilitás vagy – írta nekem valaki – annak minden előnyével és hátrányával. Nos, a való életben erről nem nagyon tudnak. Szerencsére. :) Ők élvezik az előnyét, én viselem a hátrányait.
