Barátságokkal szembenézni
Kialakult bennem egy kupac mondanivaló, amit nem tudok hova letenni. Előzmény: Pár napot együtt töltöttem egy baráti társasággal, köztük egy házaspárral. A társaságban mindenki a barátom, jóismerősöm. A lényeg, hogy néztem napokig azt a két embert, a kapcsolatukat és a személyes dolgaikat külön-külön, és rengeteg izgalmas kérdés vetődött fel bennem és van amiről bizony lesújtó véleményem lett. Hát, ja, kell dolgoznom az elfogadáson. Azt gondolja magáról az ember, hogy „én egy elfogadó, rugalmas, pozitív valaki vagyok”, aztán kiderül, hogy ja, de csak addig a határig amit tulajdonképen leszarok, de azon túl akár kicsivel, ott már egy kritikus véleményező lapul. Azért azt is érdemes tudni, hogy a „leszarom” nem azonos azzal, hogy „elfogadom” Az kurva bosszantó, amikor elmesélsz valamit, hogy ez vagy a zavar a világban és aki leszarja az adott dolgot, az úgy tünteti fel magát, mintha az elfogadás bajnoka lenne. Pedig nem elfogadó, hanem leszarja. Kizárja, eltávolítja, elidegeníti magától az adott dolgot. Viszont ezzel sikeresen kifejezi hogy nulla empátiával van irányodba = a te dolgodat is leszarja. (ezt csak zárójelben)
Szóval mi van akkor, ha egy adott barátodról van valami véleményed, amit kibeszélnél, szeretnéd feloldani, szeretnél beszélni róla? Nem mondhatom el egy másik barátomnak. Az milyen hülye dolog lenne! Nem szoktam a barátaimat keresztül-kasul kibeszélni. Véleményezni semmiképpensem. De nem azért mert valami rendkívül elfogadó és jóember vagyok/lennék, hanem mert nyilván azért a barátaim, mert szeretem őket olyannak amilyenek. Most viszont olyan érzés, mintha egy kórképet látnék, és nem tudom elmondani senkinek, hogy néééézd, ez így, ez meg úgy, szerinted is, és ha így meg úgy, akkor szerinted ez hogy? És persze jó lenne arról is beszélni, hogy én hogy vagyok ugyanezekkel a jelenségekkel. De a legfőbb kérdés, hogy lehet-e, valóban a barátom-e az a valaki, akivel kapcsolatban gyakran felbukkan a gondolat, hogy „a passzív-agresszív kurva anyádat!” Aztán csináljuk tovább a dolgunkat, én valahogy feloldom a helyzetet, ő többnyire csak az elismerésére vágyik, hogy neki nehéz az élete. Elismerem, és haladunk tovább. Egy ideig egész jó, aztán megint jön egy súlyosabb dolog. Mert tényleg kibaszott passzív-agresszív! Ez az alapműködése. Én meg valószínűleg extrán érzékeny vagyok erre.
Szóval a probléma a psziché szövevénye. Az önáltató dolgok, amikre aztán más önáltató dolgok épülnek, amik aztán bekövülten, így az éltünkké alaköveivé válnak és nem tudjuk, nem merjük piszkálni, és újabb önáltatásokkal azt mondjuk, hogy ez az élet, amit akartunk. Megmagyarázott, megideologizált félelmek, egyszeri rossz tapasztalatok szar megoldása, a rossz stresszkezelés beidegződése és az erre épülő elvárások, az egyedüllét ami énközpontúvá teszi az embert – hiszen nincs más – ami aztán meg is akadályozza, hogy legyen, stb, stb, stb.
Nemrég úgy alakult, hogy randiztam párszor egy pasassal. Különleges élmény volt, a rajongása, az elragadtatása, ahogy rám nézett és tiszta mosolygás volt az egész lénye. A természetesség, ahogy hozzám ért, az érzés, hogy tetszem, hogy kívánnak, érdekes vagyok, egyértelműen nő vagyok ebben a felállásban, nem haver, nem barát, nem anya, és semmi bizonytalanság. Jó volt megélni azt, hogy jól működöm. Egészséges kapcsolatban jól működöm. Hálás vagyok ezért az élményért. És valószínűleg ennyi volt az ő szerepe. ¯\_(ツ)_/¯
Merthogy azon túl, hogy olyan volt, mintha mindig is ismertük volna egymást, egy kifejezetten jó, vidám, nyitott kapcsolódás, sajnos mindkettőnk ingerküszöbét marha magasra vitte a korábbi kapcsolatunk. Az érdeklődés, a feszkó, a kihívás hiánya megölte bennem az igényt a folytatásra. Neeem, nem arról van szó, hogy a nők a rosszfiúkat szeretik! Hanem arról van szó, hogy vannak bennünk működési módok. Rosszak, jók, vegyesen. Az alkotómunkába konfrontálódnom kell, ahhoz, hogy haladni tudjak. Az élet egyéb részeiben viszont elpusztít a folyamatos kritika és vita. És mindez, egy otthonról hozott modell és annak a modellnek az ellentéte. Mind így működünk. És bármit is gondol az ember a szerelemről ami megmozdítja belül, az egy megértő vagy egy kritikus hang, egy mondat, egy rezzenés, egy nézés és bang, beüt a sémakémia. Ez magyarázza azt, hogy miért szerethetünk bele olyanba, aki semmiben sem hasonlít a kimondott, megnevezett, vágyott ideáljainkhoz. Se kívül, se belül. Rendkívül értékes embereken lépünk túl, mert nem tud semmit hozzátenni az életünkhöz. Mert ugyanolyan jól megvagyunk egyedül. És kéne az a pici valami, ami miatt jobb, ha kapcsolatban vagyunk.
A barátaimban mindben megvan ez a pici valami.
