Valójában gyűlöltem azt a helyet
Anyám rettenetesen sok munkát és pénzt ölt bele teljesen értelmetlenül. Nem volt szép, nem volt kényelmes, se jól használható csak kompromisszum kompromisszum hátán. Mindig egy újabb valami hozzátoldva, amit már rettentő sok igyekezettel se lehetett széppé varázsolni. A bosszantó az volt, hogy lehetett volna szép meg jó. Ugyanabból a pénzből lehetett volna, ha anyám nem az a fajta, aki mindent azonnal akar és mindent jobban tud. Amúgy okos volt, tényleg, de semmi tisztelet nem volt benne azokkal a dolgokkal szemben amit nyilvánvalóan nem tudott. Senki sem érthet mindenhez igazi szakértelemmel. Ott kezdődött az egész, hogy megtervezte a házat. Nemrég találtam meg az akkori terveket. Ez sokkal fájdalmasabb volt, mint eladni a házat. Mert beleláttam rengeteg mindent. Az én asztalom is tele van alaprajzokkal, tervekkel. És emlékszem milyen volt. Álmok, elképzelések, a gyerekeknek, a férfinak akivel együtt élek, és magamnak és ezért meg azért, rengeteg érzelem van benne amikor az ember tervezget. (együtt tervezni valamit az csodás dolog. Ha senki nem mondja a másik igényeire vagy ötleteire, hogy az hülyeség vagy az ósdiság vagy értelmetlenség. ötletek, tisztelet, empátia. nekem eddig ezt nem sikerült megélnem) Szóval anyám megtervezte, jött nagyapám meg az ács vidékről és kiderült, hogy nem tudtak olyan hosszú gerndákat hozni, mint amire szükség lett volna. Így aztán a ház aljából pont azt a métert kellett elvenni, amitől elegáns és használható lett volna. Már amennyire elegáns tud lenni egy faház. :D Innentől kezdve már csak a toldozgatás folyt, mert az az egy méter, az a tér és magasság később is hiányzott a házból. Na mindegy, nem szerettem. Muszáj volt menni, vártak, számonkértek, kurva messze volt, rossz közlekedéssel, amúgy is nehezen indulok el, meg mindig volt valami balhé amikor anyám lebaszott vagy megsértődött, és elmenni a kényelemből a kényelmetlenségbe, nem tűnt vonzónak.
Néhány jó emlékem van azért onnan. A bátyám otthagyta a gyerekmedencét amikor jöttek pár napra látogatóba Svédországból. Azt követően, felnőtt létünkre két napot töltöttünk brekegve a gyerekmedencében. Felváltva feküdtünk bele a 20 centi vízbe és röhögtünk, hogy de hülyék vagyunk. Ennél szabadabb és meghittebb a karácsonyok se voltak. Egyszer meg ültem kint a teraszon a hintaágyban és az aktuális szar szerelemről nyafogtam. Apám meg azt mondta, na ő mostmár meg beszél ezzel a csávóval, hogy mondja meg mit akar vagy hagyjon békén mert ez így nem tisztességes. Fura érzés volt. Ő volt az egyetlen, aki nem azt mondta, hogy nekem kéne valamit tennem, aki férfiként, apaként akart kiállni értem. Persze nem akartam, hogy beszéljen vele, meg értelme se lett volna, csak olyan édes volt, hogy az ő fejében még az volt, hogy udvarlás, egy kis ettyempetty (esetleg), de lánykérés és házasság – ez a normális menetrend, nem az, hogy kínozzuk a másikat a bizonytalansággal. Cuki tisztességes apukám. Nagyon szerettem. Anyámmal csináltuk a baracklekvárt. Hatalmas kádban mancsikoltuk kézzel a barackot bele a cukorba. És próbáltunk nem beleenni, de nem mindig sikerült. :D Anyám szerint baracklekvárt csak így lehet csinálni. Később utánanéztem: nem csak így. :D Apám lecsót főzött nekem amikor kimentem hozzájuk. Rajongva imádtam a lecsóját. Anyám se tudott olyat. Ültettünk gyümölcsfákat. Egy diót is. Néztük mindig a kis fákat, hogy megmarad-e. Örültünk minden levélnek meg az első pár szem termésnek. Amúgy nálunk senki se ért a növényekhez, pláne nem a bárminek a termesztéséhez. (leszámítva persze anyámat, mert ő mindenhez ért, csak a természet nem akar engedelmeskedni neki) Arról a diófáról hoztam pár diót. Megpróbálom elültetni. Múltkor láttam egy videóban, hogy diót kihajtatni se nagy truváj. Hát, próbáljuk meg!
Egyszer kint akartam aludni éjjel a teraszon. Eleinte gyönyörű volt bámulni a csillagos eget meg elképzeni, hogy a csillagos ég alatt alszom el, aztán úgy rámszakadt a világmindenség, annyira féltem, annyira picinek, védtelennek és magányosnak éreztem magam, hogy bekotródtam a házba.
Senki se nincs már, aki miatt azt a házat ne lehetne eladni. De még az időt sem akarnám oda visszaforgatni. Nem akarnám újracsinálni az elmúlt évtizedeket. Csak úgy bőgök egy kicsit, merthát, mi van, ha nem hajt ki a dió. Akkor nem marad semmi.
