Változó másik
A felnőttek többnyire "készen vannak". Nagyon határozott elképzelésük van magukról, a világról, és akinek nem, azok elég zűrösek mások szemében, meg a magukéban is. Az ember nem változik, mondják, és mindig fel is hozzák ezt, válaszul arra, ha csalódtál valakiben. Az emberek nem változnak? Ha nem tudnának változni, mi értelme lenne a pszichoterápiának? Maguktól nem változnak, mert minden, mindig ugyanúgy történik velük. Akkor mitől változnának? Az ember törekszik a biztonságos, stabil túlélésre, akár az élete árán is, a boldogsága árán is. De... az emberek, a lelkük mélyén elfogadásra vágynak. Ezt annyiszor elmondja minden érzelmes, érzelgős történet, meg a pszichológia is, hogy semmi más nem kell, csak az, hogy feltétel nélkül szeretve legyünk. És akkor itt jön a képbe a környezet. A szerint változtatjuk a magunkról mutatott képet, hogy mit feltételezünk, hogy a környezetünktől milyen módon kapjuk meg ezt a feltétel nélküli szeretet érzést. Nyilván a gyerekkorunkban gyökerezik a dolog, ha anyánk szeretetéért meg kellett küzdeni, akkor a munka lesz az elsődleges stratégia, ha folyton azt mondták, hogy égetnivaló kölyök, pedig mennyi esze van, akkor az elismerés (szeretet) forrása a racionalizmus, ha azért kapta valaki a legtöbb dicséretet, hogy csendes és nincs vele baj, akkor ő lesz, aki némán elhordja a hátán a legnagyobb fájdalmakat is. Azt mondják, hogy a legközelebbi barátaid mutatják meg, hogy milyen ember is vagy valójában. A legközelebbi barátaid átlaga vagy. Azoké, akiket szeretsz-tolerálsz és akik téged szeretnek-tolerálnak. Nem az vagy, akinek mutatod magad, hanem azok vagy, akikkel intim kapcsolatban vagy. Más dolgok voltak nekem fontosak 10 évvel ezelőtt. Másnak láttam a jövőmet, a lehetőségeimet, másfelé hajtottam az életem, másban láttam a reményt a boldogságra vagy legalább az érzésre, hogy jó ez a kis élet, belül jól vagyok. Sokkal több dologról hittem azt, hogy el kell viselnem. Azt hittem, attól vagyok különleges, hogy olyan dolgokat bírok el, amiket mások nem.
Az utóbbi hónapokban volt egy érdekes dolog. Hogy rájöttem, hogy tényleg nem értek mindenhez. Tudom ez vicces, de anyám így nevelt. MI mindent kibírunk, mindent tudunk. Ettől aztán olyan vaskos imposztor szindrómám lett, hogy csuhaj. És mostanra jött a megbékélés, hogy nem kell mindent tudnom és nagyon veszélyes is, ha valaki azt hiszi magáról, hogy ő mindent tud, mert felszínes okoskodásokkal elég nagy károkat lehet okozni. (legutóbb ezt egy kutyás csoportban néztem végig. Telistele meggyőződéses okoskodókkal.) Érdeklődő vagyok, a kíváncsiságom a világ és az emberek felé megmaradt, de hirtelen minden mindenttudóban, okoskodóban, számonkérőben és beszólogatóban anyám ellenszenves egoizmusát láttam meg. Még mindig van, amivel nem vagyok rendben. És ez járt még hajnalban a fejemben. Hogy nekem kurvaszar párkapcsolati kép van a fejemben. És életem során vagy mellette vagy ellene dolgoztam, de ma hajnalban rádöbbentem, hogy alapjaiban van elcseszve a dolog. Valószínűleg eddig a pontig nem is voltam rá alkalmas.
