Gyengédség, gyengédség, gyengédség
Sokszor foglalkoztat, hogy az ember ugyan a saját igényin keresztül rá tud ébredni érdekes működésekre, de nagy veszélye is van, hogy a saját működését vagy igényeit ráhúzza másokra. Ha én erre vágyom, így érzek, ok-okozat így reagálok, akkor más is biztos meg valószínű, hogy ugyanígy érez/tesz. Persze tényleg, többnyire tényleg, csak pont az extrémitások a hibás működések válank elfogadhatóvá így, ami nagyon nem jó. Vannak témák amiről annyira nehéz beszélgetni, annyira ritkán és a férfiakkal még ritkábban, hogy gyakorlatilag nem kaphatunk képet szinte csak a pszichológiai esetekről.
Tudom, hogy évekre félrevitte az életemet az a rettenetesen primitív vágy, hogy jó volt bekuckózni egy nálam nagyobb férfi mellé, fizikailag kicsinek és védettnek érezni magam. És mindez így is volt, amíg a szellemi fölényem meg nem nyilvánult. Onnantól már nem voltam kicsi, dédelgetnivaló. Pedig a vágyam rá, hogy kicsi legyek és megpihenjek valaki karjában/árnyékában, az annál nagyobb volt, minél inkább megkövetelte az élet a szellemi erődemonstrációt. Könyörgöm, ne kelljen döntést hoznom, ne kelljen résen lennem, ne kelljen erősnek lennem, kicsit hadd adjam át ezeket a feladatokat. Nekem jó ahogy megoldod. Tudod, hogy úgy is megteszek mindent amit tudok, de néha segíts pihenni! És a szex. Piszokjó érzés, ha az ember tetszik, ha valaki vonzónak találja, ha kívánja. De, hogy is fogalmazzam, inkább legyen ritkábban, de várjon meg vele.
Nem tudom, hogy mi a nehéz vagy a legnehezebb a velem való életben. Talán a szertelenség, a nehezen követhetőség, a csapongó gondolatok, az akaratosság meg a konokság. Meg persze, hogy képes vagyok az íróasztalomon egy szeméthegyet létrehozni a sok egyszerre fontos dologból.
De mit is akartam... szóval, hogy nemrégiben újra szembetalálkoztam azzal, hogy tényleg az okozza a legtöbb fájdalmat, hogy az emberben van egy kép arról, hogy valaminek milyennek kell lennie vagy hogyan kéne működnie. És az ettől való eltérés miatt veszekszünk egymással, meg szenvedünk. Ez karácsony körül kiemelkedő jelentőségű. Nekünk nem alakultak ki karácsonyi szokásaink. Mert fiatal házasként, úgy hogy a férjemnek nem voltak szülei, mentünk az én szüleimhez. Aztán a harmadik évben apám meghalt, anyámat nyilván nem hagyjuk egyedül, meg volt a pici baba, innentől továbbra is közös volt a karácsony. És eltelt vagy 20 év úgy, hogy mentünk, összevesztünk a miatt ami vár ránk, odaértünk, x időn belül volt valami vita/összeveszés anyámmal, vacsora ajándékozás, vita összeveszés a gyerekekkel/velem, társasjátékozás (esetleg összeveszés) aztán haza. És két nap nyugi. Közben elváltam és másik pasival is ezt a forgatókönyvet követtem, édes istenem mekkora fasz voltam! Aztán most anyám nincs és szokásaink sincsenek, és kalapálgatjuk az új szokásainkat, amiben átadtam az irányítást a gyerekeimnek és rugalmasnak kell lennem és nem a "hogyan is kéne ennek lenni" dolgon rugózni, hanem élvezi azt, hogy ők szeretnének mindannyiunknak kényelmes szokásokat kialakítani.
De ezek mellett, az alkalmazkodás miatt azért van egy pici szomorúság. Mert valahol még mindig motoz bennem, hogy ennek nem így kéne lennie. Hogy azért nekem úgy lenne jó, ha lenne valaki, aki koccint velem egy pohár forraltborral, magához ölel és a fülembe súgja, hogy boldog karácsonyt, szívem.
És két napig bejglit eszünk az ágyban. :)
Hogy ez nincs, azért felerészt az én hibám. Hogy szívszerelmem alkalmas lenne rá, az meg csak egy fantázia.
