A sötétségben, a sötétség ökológiájában a legkisebb fényes pont is végtelenül távolinak hat, ugyanakkor vészjóslóan jelentőségteljesnek. A sötét űr világában a valótlanság gyanúja hatja át a létezők összességét. Eltűnni annyi, mint egy olyan világban élni, ahol a felfüggesztettség és a valótlanság uralkodik. Az élet patogén lehetősége már kezdettől fogva a sötétségben lakozott. A látás képességéről való lemondás egyben „a világ elfelejtését” is jelenti, az érvénytelenítésnek egy olyan kiszámíthatatlan, úttalan, kitaszított és elkoptatott pillanatát”, amikor az aktorok különállósága is felszámolódik. Átkelni a távolságokon, megközelíteni a kísértetet egyet jelent saját felszámolódásunkkal, kísértetté való átlényegülésünkkel. Amint a kísértetiesség által közvetített láthatóság mezőjébe lépünk, sebezhetővé és kiszolgáltatottá válunk egy idegen feltárulkozásának. A sötétség tünetértékű: a végtelen értelmetlenségének megnyílása. A sötétség, a szellemek által uralt ismeretlen éjszaka, immár digitális formában is reprodukálható. Az intermedialitás kísérteties elektronikus jelenlétekbe torkollik, nekromediális kommunikációba, ahol már rég megszűnt az eredetiség, az autenticitás élő tapasztalata. Marcel O’Gorman szerint kétségtelen kapcsolat létezik a médiatechnológiák és a halál között. Minden megörökített és archivált kép saját végességünkkel való találkozás, és saját leendő leépülésünk reprezentálása, amely a képtől való nekrologikus függőséget tematizálja. A vizuális technológiák és a gyilkolás technikai mechanizmusai kölcsönösen feltételezik egymást. Jól látható ez a kapcsolat a dróntámadások kapcsán, amelyeket számítógépes játékokhoz hasonlóan hajtanak végre távoli támaszpontokról. Célkeresztben lenni annyi, mint negatív módon a technológia középpontjába helyeződni.
A drónok transzparens jelenléte áthatol a homokfelhők mitikus védőrétegein, és a technológialag kiszervezett gyilkolás nevében megszentségtelenítik az egyébként elidegeníthetetlennek beállíott jogokat. Kitudódik, hogy az emberi méltóságnak is vannak rétegei, a rétegzettség nem kerüli ki az emberi létezőket. Eleve fikcióként tételeződik minden antropocentrikus elgondolás, egy olyan világkép keretén belül, amely radikálisan decentrálja a humán ágenseket.
Az új médiákat a spektrális, kísérteties jellegzetességeik emelik ki. Gépeink, amelyek már túlnőttek az emberi ágensek befolyásán – ha ugyan valaha is alárendelődtek szándékainknak –, „valótlan víziók átlátszó termelőiként” kerülnek feltárásra. Pontosan azáltal válik a szerző életműve élővé, beleértve az algoritmikus motor asszociációs munkáját is, hogy a szerző halott, tőlünk távol lévő, hozzáférhetetlen entitás. A hiábavalóság túlzásában, a túlmediatizáltság állapotában végleg összecsuklik, berobban a nyilvánosság, amelyet féregszerű, kaotikus krízis-áramlások szelnek át, és darabolnak fel a végletekig. Mindent átjár a szorongás. A kivégzések, számítógépes vírusok, fundamentalista erőszakhullámok motiváció nélkül, enervált passzióként csapódnak be a számítógépes képernyőkre.
A spekulatív poszthumanizmus kifejezetten non-humán jövőbeniségeket jelzi előre, amelyből a technológiailag kiszervezett intelligencia teljességgel száműz minden emberi maradványt. Ha az emberi élményeket végletes formában kiszervezzük, azzal az átélhetőség teljességét megszüntetjük, megteremtve ezzel saját hozzáférhetetlenségünket a körülöttünk lévő világhoz és a testiség ökológiájához.
Fontos észrevennünk, hogy nemcsak mi cselekszünk, nemcsak a mi intencionalitásunk az, ami társadalmi értelemben fontos. A hálózatok túl fognak élni bennünket, valamint a Földön való destruktív garázdálkodásunkat. A poszthumanizmus alapvetően abban tér el a transzhumanizmustól, hogy számol azzal a valószínű, és az ember számára sokszor kellemetlen, aggasztó ténnyel, hogy az őt követő életformák radikálisan különbözni fognak attól, amit ma “embernek” nevezünk. A transzhumanizmus egyfajta felfokozott humanizmus, az emberi tulajdonságok, érzékelések technológiai kiegészítése vagy bizonyos biológiai funkciók meghosszabítása. A poszthumanizmus ezzel szemben egy ember utáni, vagy akár “embertelen” jövővel számol, amiről beszámolni nem képes a jelenlegi fogalmi készletünk. Az Abszolút Idegenség így saját eltűnésünk megsejtett, de ki nem mondott ténye, amely fokozatosan közelít fenyegető jelenlétével, negatív, – azt is mondhatnám hogy – abszentológiai zónájával.
Written by Absentology Narrated by Gábor Erlich fx-ed by Lucia Udvardyova