Amire emlékszem, mindenkori lelkiállapotomban, emlékszem, ahogy mindenkori szentimentálém kifesti, a gondolatzaj torzítja, nem történelem, nem mese és nem egy pipa.
Az ember a szabadba vágyik.
Ez azt is jelenti, hogy a jelenlegi helyéről ahol van, lelkét vagy testét bezárva érzi, kifelé igyekszik, a térbe. Ennek a kiszabadulásnak iránya van. Mondhatnánk, a lelki szabadulást csak befelé érheti el az ember, mert más lelkekben hiába keresi a maga lelkének mélyét, végső soron csak abban a birodalomban találhatja meg azt, amit első kézből tapasztal.
Az anyagok részecskéinek önálló mozgása során létrejövő lassú elegyedés a diffúzió; ha más erő nem lép fel, a diffúzió képes megszüntetni a sűrűségkülönbséget.
A lélek sűrű anyaga születéskor a testbe záródik. Nem lesz egy vele, de nem lesz szabad sem. Hogy ne vágyna többre a lélek, mint amit az érzékein keresztül a világból megkaphat?
Egy ember által írt program láthat-e túl az emberen?
Azt mondják igen és mondják azt is, hogy nem. Ha nem, akkor a teremtmény nem érhet fel az alkozójához, tehát mi sem érhetnénk fel <ősok>hoz soha. Mi csak annyit tudunk amennyit tanítottak. A természet tanított, minden tudásunk tapasztalatból származik.
A diffúzióhoz viszont kell egy tágabb tér is, egy ritkább, egy hígabb.
Mi ez a tér a léleknek? A kint, a máshol, a szökés, a messze mennék, a szürke felhőkön túl.
“Tengerbe, magunkba, vissza! Csak
ott lehetünk szabadok!
Nekünk többé semmit sem ad
ami kint van, a Sok.
A tömeggel alkudni ha kell,
az igaz, mint hamu porlik el; “
Szabó Lőrinc mini pszicho-eposza elmondja, a kintet, ahol sokan vannak. a többes szám.
A többes szám, ami nélkül az egy csak egy, és máshoz nem fogható, az egó, a magány, remeteség, egyedüllét egy szobában, imádság a belső szobában, a belső kútból kifelé, felfelé kiáltás Istenre, vagy akárki álljon a kút kávája mellett, aki meghallhatna: Itt vagyok!
Itt a belső szobámban,
Már csak rád vártam.
Itt ne felejts engem.
