Valamikor középsuliban ismerkedtem meg a francia film nyolcvanas évekbeli iskolájával, a cinema du lookkal, leginkább mert a Filmvilágban volt szó róla, azt meg kiolvastam az összeset ától cettig. Meg még leginkább, mert a magyar tévé leadta Besson, Carax, Beineix korai filmjeit, mindet, fel is vettem őket videóra, meg is vannak máig. És bírtam mindet, ekkor még Bessont is nagyon, a Metrót, a Nagy kékséget, a Nikitát többször megnéztem, az Élethalálharcot csak egyszer. Carax lett a kedvencem egyből, és az egyetlen, akit azóta is nézek, a Rossz vér az egyik kedvenc filmem, pár éve is láttam, nagyon meghatározó alapélményem.
De leadta a tévé a Dívát és a Betty Blue-t is, és ezeket is bírtam. Most olvasom, hogy Jean-Jacques Beineix, a rendező ma meghalt (nagyon fura, hogy mennyire keveset rendezett), ezért jutottam el ide, meg mert a Betty Blue-t szintén többször megnéztem, tini és kora huszonéves koromban. Aztán elengedtem, nagyon régen gondoltam rá. Súlyos, kimerítő, de tele van felemelő pillanatokkal, mint a főhős, és azokért megéri végigharcolni a kimerítést is. Az esztétikum diadala volt a három rendező korai életműve, az atmoszférateremtésé, és Beineix-é is, persze, mégis a pillanatok megragadásához értett a legjobban, a forró lábos a hangulatos beach house-ban, az eldobott torta a kedvenc helyen, perszehogy az egymásra nézés a zongorázgatás közben és a fenti kép is, a boldog házfestés. Beégett mindegyik jelenet. Naná, hogy a minimál kőegyszerű, mégis hatásos dallam is fontos építőelem, megvan vinylen (de amúgy a Diva is, szuper filmzene az is). Belenéztem a YouTube-on egy jelenetbe, elég volt most ennyi, nem hiszem, hogy akarnám újranézni. Nem is kell, megvan a lényege - és lehet ezért se forgatott már túl sokat ezután Beineix, tudta, hogy elért valamit, ami nem kevés.
