A megszégyenítés országa vagyunk Valahol gyerekkorban kezdődik az egész a gyilkos "bezzeg"-gel. A bezzeg a Pistike négyest kapott, te meg egyest, bezzeg a Gizike hagyja, hogy az anyukája befonja a haját, bezzeg a Józsika milyen ügyesen úszik, te meg... Aztán csatlakoznak a tanerők is, hogy hát anyuka, akinek nem megy a számtan, az sajnos semmire sem fogja vinni az életben, akinek ennyi intője van, az garantáltan börtöntöltelék lesz, meg hát tudja hogy van ez anyuka, már elsőben "beskatulyázzák" a gyereket és senkit sem érdekel, mennyit változik az évek alatt, BEZZEG a jó tanulók, hát előttük nyitott kapu a világ. Majd jön a munkahely, a magánélet és mindeközben láthatatlan, szürke polipként körbeölel minket a társadalom mélysötét árnya. Folyton szégyelljük magunkat. Megalázó, mikor elkapja a karunkat az ellenőr és feltételezi rólunk, hogy nincs jegyünk, miközben van, és még a személyit is elkéri. Megalázó bemenni cigit venni, mert le van fóliázva, mint valami bűnbarlang vagy kupleráj, kimondottan azért, hogy én megszégyenüljek és bűntudatom legyen, miközben alkoholt bárhol vehetek és bárhol ihatok. Szégyellnem kell magam, ha a busz vagy a vonat pontatlansága miatt én késem el és bocsánatot kell kérnem, vagy ha dugó van a városban és beragadok önhibámon kívül. Ciki, ha megcsalnak, ha a képembe vágják, hogy nagy a seggem és a pasim a topmodellekre csorgatja a nyálát és látványosan megfordul a miniszoknyás csajok után a városban. Ciki, ha a pasinak nem áll fel, ha sörhasa lesz, ha nem tud gyereket csinálni, vagy ha homoszexuális. Szégyen, ha nincs gyerekem, szégyen, ha sok van, mert biztos csak munkakerülő vagyok, szégyen, ha nincs pénzem, mert lehúzom az államot, szégyen ha van, mert akkor tisztességtelen úton jutottam hozzá. Bármit is csinálok, minden nap meg vagyok szégyenítve. Ahogy kiteszem a lábam a lakásból, már akkor kezdődik. Mert állnom kell a zebránál, ahol nincs lámpa, pedig nekem van elsőbbségem és nem adják meg, biztos azért, mert nem vagyok csinos, a jó nők előtt mindig megállnak. Utazás közben minimum 5 helyen állja utamat az ellenőrök hada, mert tuti bliccelek és kiéhezve várják, hogy megbüntethessenek. Az orvosnál is megszégyenülök, ha engem korábban hívnak be, mint a Marika nénit, akinek most jönne a sorszáma, az enyém meg nyolccal későbbi. Ciki az állásinterjún, hogy nem beszélek folyékonyan 3 nyelven és nincs 10 éves tapasztalatom az adott témában. Hiába vagyok profi a magam területén, ha nem értek mindenhez, az nagyon ciki. Elszégyellem magam, hogy nem volt időm fodrászhoz menni és azt hallom vissza a kollégáktól, hogy igénytelen vagyok. Szégyellem magam, mikor levelet küld a NAV, mert 1 betűt elírtam és pár napon belül biztosan rámrúgják az ajtót, miközben a milliárdos csalók boldogan szivaroznak Malibun. Szégyellnem kell magam, ha Fideszes vagyok, vagy ha MSZP-s, vagy ha nem politizálok, ha Újpest drukker vagyok, vagy ha Fradista, ha vannak gondolataim, ha nincsenek, ha egyedül élek, vagy ha párkapcsolatban, gyakorlatilag teljesen és tökéletesen mindegy, mint csinálok ebben az országban, mert folyton szégyellem magam, ahogy mindenki más is, csak talán még nem fogalmazta meg, csak talán még nem vette észre. Nincsenek jó döntések, nincsenek pozitív és mosolygós napok, nincs barátságos és egymást támogató közhangulat. Annak örülünk, ha a celebek szakítanak, lehetőleg minél nagyobb és gusztustalanabb balhé közepette, örülünk, ha gyűlölhetjük a politikusainkat, ha a szomszéd lekési a buszt, vagy lerobban a kocsija. Örülünk, ha a lottó nyertes 2 nap múlva meghal infarktusban, ha a volt osztálytársaink lecsúszott alkoholisták lesznek és kevesebbet keresnek, mint mi. Örülünk, ha a gyerek ötösöket hoz, és körbemutogatjuk nagy büszkén a rokonoknak, hármas alatt meg inkább nem is beszélünk az iskoláról, hiszen nekünk égő, ha "hülye" a gyerek, talán többet kéne verni, vagy keményebben kéne fogni, hadd tanulja meg, mi a magyarok Istene! Örülünk, ha valakinek a hátán feljebb kapaszkodhatunk, ha minket nem rúgnak ki, csak valaki mást, ha 20 év házasság után végre félrelép a Jóska, mert na látod, minden kapcsolat tönkremegy, örülünk az akciós párizsinak, a kínai cipőnek és a tűzijátéknak. Örülünk, mert mikor előjön belőlünk a kollektív nagymagyar rosszindulat, addig sem mi vagyunk megszégyenítve, hanem valaki másnak lángol az arca. Örülünk a Fidesznek, hiszen nem minket szégyenít meg, ránk nagyon büszke a vezér, hiszen MI vagyunk a magyarok, mi vagyunk a keményen dolgozó kisemberek, értünk épül a haza, a megszégyenítés tárgya a bevándorló, a munkanélküli, a roma, meg az a sok rohadék, aki kiment Angliába, bevándorlóként, megszégyenülni. Mi meg maradtunk és boldogan gyűlöljük tovább egymást! Az utas az ellenőrt, az autós a rendőrt, a fradista az Újpest drukkert, a szingli a párkapcsolatban élőt, a kövér a soványt, a szegény a gazdagot, a dolgozó a munkanélkülit. Gyűlölve imádunk és imádva gyűlölünk. Tudod, ha az embert gyerekkorától kezdve nagyon sokszor megszégyenítik, akkor dühös lesz. Nagyon dühös. És bosszút forral, és tüskéket növeszt, és inni fog, és gyűlölni fog, és bármit elkövet, hogy ezt az érzést minél többször megússza nagykorában, mert a szégyennél égetőbb, fájóbb dolog alig van a világon. Aki szégyenli magát, összetöpörödik, vörös lesz az arca, meggörnyed a háta, a nyakát behúzva szótlanul kusshad a boltban, az utcán, a téren és csak csontos ujjával mutogat kifelé, mint egy boszorkány, és közben rútul elátkoz mindenkit. Azt írja Feldmár, hogy anyaként az egyik legjobb dolog, amit tehetsz, hogy te leszel a sorompó. Hogy azt a sok (esetleges) szart, amit eddig a szüleidtől, az ő szüleitől és az ő felmenőiktől tanultál, magaddal hoztál, azt megállítod és azt mondod: állj, elég volt! ÉN nem fogom megszégyeníteni a gyerekemet, én nem fogom bántalmazni, én nem fogom debilizálni, én nem fogom fojtogatni, mert nem a politika, nem a közhangulat, nem a szomszéd és nem a társadalom a hibás, ha ez tovább folytatódik, hanem mi, hiszen a gyűlöletet, a haragot és a szégyent tanítjuk meg a gyerekeinknek úgy, hogy észre sem vesszük. Ebben nőnek fel, ezt szívják magukba és ezt adják tovább. A világot nem lehet megváltani, nem lehet 10 millió ember fejében rendet tenni, de kettőében igen. A sajátunkban és a gyermekeinkében. Tudom, hogy lehetetlennek tűnik, de én meg fogom próbálni.
