Pillanatok
1. Bulika
Ott voltunk a bulihelyen... Táncoltunk... Szemben állt velem. Nem volt közömbös. A kis helyes, éretlen tizenéves, féllábbal a felnőttkorban. Tudtam, hogy nem akarok tőle semmi komolyat, mégis csak arra eszméltem, hogy mennyire szeretném, hogy a nyelve a számban legyen. Azt is tudtam, hogy a társaság miatt nem adott a lehetőség, illetve ő se figyelt rám a kelleténél többet. Mégis volt egy pillanat. Villodzódtak a fények. Fekete-fehér sávokban. Olyan volt, mintha nagyon részeg lennék és másnap az emlékeim csak képekben jönnének elő. A fények nagyon gyorsan villodzódtak. Nem tudom milyen érzés lehet bedrogozva lenni, de szerintem ilyesmi. Csak adott képekben láttam. Minden villanásnál, amikor láttam, mintha megállt volna az idő, majd hirtelen újra a megszokott módon járt volna tovább. Minden villanasnál azt éreztem, hogy nekem szól ez az ellenállhatatlan pillantás és laza mosoly. Ennek ellenére én keményen álltam ezeket a pillantásokat. Tudtam, hogy mennyire szeretném és hogy mennyire nem lehet. Tudtam, hogy mennyire szeretném, ha a nyelve a számban lenne. Kavarni akartam. Pontosan tökéletes lett volna rá. Pedig én nem szoktam csak ilyeneket gondolni. Túl éretlen volt hozzám, de olyan jól nézett ki, olyan laza volt. Csak egy esetét akartam, amikor jól érzem vele magam. Abbamaradtak a villanó fények. Én álltam a táncparketten a gondolataimmal, a baráti társaságommal. Tehetetlenül.