#domboldal

[lovasoklonelkul]

#800_21.05.24_Kékhold Vendégház, Bárdudvarnok-Bánya

[szeretnekonmagamlennimagamatadni]

Most már egyre többször képzelem el magamat a domboldalon. Kellemes idő van ott, mégsem a nyugovóra térő Nap utolsó sugarai azok, amik melegítenek.

Sok kedves mosoly, összefont kezek és a körülöttünk lévő színkavalkád az, ami gazdagít.

Hamarosan sötét lesz, én mégsem félek attól, hogy eltűnök. Mert immár előbújtam az ismeretlenségből, és fényesebben ragyogok, mint azt valaha is el tudtam volna képzelni 😃😊

@szeretnekonmagamlennimagamatadni

[lovasoklonelkul]

#769_20.10.24_Regéc

[imagella-blog]

Gila szörny egy sziklás sivatagi domboldalon

Gila Szörnyeteg #gíla szörny #kősziklás sivatag #domboldal #Marsel van Oosten #természet #hüllő #vadon élőlény #fotózás #táj #kő

[feketeistvan]

A délre néző dombok hajlásain érik már a szőlő, és ilyenkor fehérebbek az öreg pincefalak. Nyitott ajtajukon beoson a napsugár, ott villog az öreg sajtó szúette fáján, és a nyári hűvösség hátrább húzódik a pince mélyére, hol csend, van és fekete sarkokban rég eltűnt szüretek vígsága van eltemetve. Holdas éjeken ezüstre válik a szőlőlevél, nyest surran a pincék padlásán, és apró ablakaik homályos szeme letekint a kanyargó országutakra, hol vidám szekerek kanyarognak, durranik a pisztoly, halkan szállnak rég elkiáltott kurjantások, és elmállott keszkenők lobognak pirosan, fehéren az elmúlt örömök éjféli tükrében. A nádtetők zugaiban darazsak zümmögnek, a kőpadra rejtelmes jeleket ír a vén diófa árnyéka, melynek levelei susogva búcsúznak egymástól, mert jaj, nem lehet tudni, mikor nyúl fel egyikért, másikért csontos, hideg kezével a dér. Amikor a hold felkapaszkodik a túlsó dombtetőre, a pince kis szobájában ködös derengés nő, halkan koccan a mázaskorsó az öreg pohárszéken, s mintha valaki rájuk ülne, megroppannak a törött bútorok. Rég elhangzott kacagás bujkál a mestergerenda alatt, ruhák suhognak a simára csiszolt padon, eltörött pipák parázslanak az asztal felett, és füstjük álmosan, hidegen telepszik a holdsugárra. Aztán porrá vált hegedűk zendülnek fel, s a pók ijedten húzódik meg a sarokban; a szú percegése elhallgat a gerendában, és a régi borok elkóstolt zamata mellé odaül könnyes arcával újra mulatni a Bánat. Aztán elfogy a fény, a susogó hangokat elviszi a hazasiető holdsugár, és szigorú, fekete arcával betekint az ablakon az Idő. A hold már lehajlóban járja a nagy űr hideg ösvényeit, és félelmes vörösre festi a felhőboglyákat az égi réteken. A völgyben kanyargó utakon most már csak a csend figyel: hogy jegenyék csúcsán mitől remegnek árva levelek. A gyalogúton vándor halad. Szemében visszacsillognak a szeptemberi csillagok. Botjával suhogva csapkod jobbra-balra, nyomában megsárgulnak a rétek, és dérharmatossá lesznek a mezők. Amikor aztán a hajnal világossága végigszáguld a jegenyék csúcsán, hol tollászkodnak már a varjak, a patak hídjának támaszkodik és végigtekint fanyar arcával a ködös, deres, varjúkárogásos tájon a vándor, a távoli szüretekre siető Október.

Fekete István - Szeptember (Vadászelbeszélések, 71-72. oldal)

[elmentekotthonrol]