Eltitkolt Igazság: A Fantasy Igazi Ősatyja
A modern fantasy ősatyjaiként Tolkient (Gyűrűk Ura) és Robert E. Howardot (Conan) ünneplik, de volt valaki, aki jóval megelőzte őket. Egy abszolút alulértékelt szerző, akit mostanában már gagyi kategóriába sorolnak, pedig műveiben (Tolkien és Howard születését megelőzően!!) már alkalmazta azokat az elemeket és paneleket, amelyek miatt a fent két említett imposztort keresztül-kasul szopkodják. Ő pedig nem más, mint Karl May, aki ha nem német, ha nem németül ír, akkor az ő történeteiből, hőseivel forgatnának évente 2 "szuperhős filmet", őt dolgoznák fel a Netflixen és az Amazonon. De így a kultúrfasiszták tudomást sem vesznek róla. Mostani dolgozatommal ezen állításokat fogom bizonyítani, konkrét példákat mutatva a párhuzamokra, és alátámasztva azt, hogy miért volt Karl May egy ízig-vérig fantasy író, aki messze megelőzte a korát.
VILÁG
Egy jó fantasy alapja az író által kitalált világ, amiben egymás hegyén hátán, mindenféle különösebb logika nélkül kapnak helyet a különféle tájegységek. Egy átlag fantasyban ott figyel a Sárkánypuszta, a Hidramocsár, a Sivatag, az Elferdő, a Pokoli Vulkán, az Elvarázsolt Erdő, az Elátkozott Város, a Havas Hágó, a Zöldmező, Hobbitközség, Orkfészek, Trollverem stb. és azon sem lepődik meg senki, hogy ha a hősök az egyik kanyar után egy Kurvanagy Kastélyt, vagy egy virágzó Törptárnát találnak a gyakorlatilag a semmi közepén, vagy hogy a pokoli dögöktől, banditáktól stb. hemzsegő vidék közepén ott egy Barátságos Menedék, aminek a kerítésén belül a Jóindulatú Gazda akarata érvényesül. Legyen az Bombadili Toma (Gyűrűk Ura), Beorn (Hobbit), a Zöld Ember (A Világ Szeme) stb. stb.
Na ez ugyanígy van Karl May papánál is, ő is ugyanígy dobálta egymásra a dolgokat. A könyveivel folyamatosan bővítgetett papírmasé vadnyugati világa sokkal közelebb áll az említett fantasy unverzumokhoz, mint a valódi vadnyugathoz. A hősei egy fél könyv alatt bejárják a Hullámzó Prérit, a Buffogó Forró Gejzíreket, Llano Estacado pusztító sivatagát, megmásszák a Tetonok sziklacsúcsait, eljutnak egy egyedülálló Sziklakatlanba, Vízesések Mögött Rejtőző CSeppkőbarlangon át jutnak el a Tóba Süllyesztett Várig, amiben ezüstkincseket őriznek. Stb. Stb. Útközben persze menetrendszerűen megjárják az Elhagyatott Bányát, az Apacs Falut, a Ku-Klux Klan várost, ellátogatnak Helmer's Home-ba, ahol házigazda pontosan úgy viselkedik és pontosan ugyanazt mondja, mint Beorn a Hobbitban, hogy aztán menjenek és kifüstöljék a Banditák Fészkét. GYakorlatilag nem lehet úgy felmenni egy hegyre, hogy ne lenne ott egy valamilyen törzsfőnök síra, mint ahogy a Gyűrűk Urában is hopp, véletlenül azért útba ejtették Elendil Síremlékét is a nagy kalandozás során. Puff szembejött.
May egyébként folyamatosan csinosítgatta a világát, és egészítette ki, pontosította. Amíg például a Winettou III-ban már feltűnik a már említett Llano Estacado, de csak úgy átmennek rajta, addig a Sivatag Szellemében már pakolt a közepére egy mesebeli oázist is, tavacskával, ligetecskével, hangulatos gunyhóval. Ha lett volna még egy könyv, amibe be tudja szuszakolni a Cölöpsivatagot, akkor tuti került volna bele egy komplett gazdaság, egy kisebb vár, esetleg Maja Piramis vagy Füstölgő Vulkán is. Ugyanezt csinálta például Tolkien is, hiszen amíg a Hobbitban Elrond kuckója még csak az "Utolsó Otthonos Házként" jellemzett idétlen tanya, ahol főzik a trollpörköltet és masszírozzák a törpék lábát, addig már a Gyűrűk Urában egy komoly tünde erősség, amelyet csak maga a Sötét Úr tudna elpusztítani, és azt is csak akkor, ha már minden más ellenségével végzett. Sőt, hát konkrétan az egész "Gyűrük Ura" univerzum egyetlen sziget ötletével (Tol Eressa) kezdődött, és onnan indulva pattintotta ki az univerzumot fullosra Tokien bubu. De ugyanez igaz mondjuk a Greyhawkra is, ami eredetileg egyetlen ótvaros pincelejáróból és egyetlen szintnyi dungeonból állt. Abból született meg egy egész világ, városokkal, erődökkel, sivataggal, dzsungellel (meg hát a komplett D&D mint műfaj).
FAJOK
Még a legnyomorettóbb fantasyban is megtalálható egy rakat faj, ami már alapvetően behatárolja azt, hogy mire is számíthatunk egy-egy karaktertől. Bármilyen furcsa, ez Karl May világában is ugyanígy van, még ha nem is annyira szembeötlő.
Tündék
A fantasykban a tündék a Természettel mély összhangban élő lények, akik észrevétlenül mozognak, fákon élnek az erdőben, dalolásznak, táncolnak, imádják a csillagokat, jóban vannak az erdei lényekkel stb. Na ezt pontosan el lehet mondani May indiánjairól is. Azok tök ugyanezt csinálják! Egész nap csak lébecolnak, énekelnek, ugrálnak a tűz körül, dobálják a kést a kínzócölöpre, beszélgetnek a totemállatukkal stb.. Olyan aztán kurvára nincs a Winettouban, hogy az apacsok fogják a szerszámokat és kimennek kapálgatni! A tündék dettó, egy szó se volt arról a Szilmarilokban, hogy mit kajáztak, hogy Fingolfin mondjuk elment volna ásni, szántani, vagy hogy lettek volna egyáltalán termőföldjeik. Azt zabálták, amit találtak, mint az ősemberek. Galadriel is csak ilyen hobbikertész volt, csak azért kapirgált, hogy aztán felvághasson a szájtáti buta paraszt hobbitok előtt az ezüstdiójával.
Ráadásul mindkét bandánál tapintható a könyörtelen elmúlás melankóliája, és a múltba való állandó visszarévedezés. May Vadnyugatán az indiánok már csak vendégek, és az eltűnésük bele van kódolva a rendszerbe, amit tudnak is. A tündék is állandóan elvándorlásról makognak már meg is történt vagy folyamatban van. (Warhammer Fantasy-Ulthuan, Warhammer 40K - Craftworlds, GYU-Valinor, Evermeet-Forgotten Realms, MAGUS-Elfendel stb. stb) . Winettou meg a többi folyvást arról vakol, hogy milyen szép volt az élet a sápadtarcúak bejövetele előtt, de azt is tudják, hogy ezek az idők már sosem jönnek vissza. Ahogy a régi tünde bölcsesség is tartja: "...and to Cuiviénen there is no returning", azaz nincs visszatérés se fizikai se metafizikai értelemben Ciuviénenbe, az ősi "tünde édenkertbe", ahol felébredt Ilúvatar első 144 gyermeke
Törpök
Egy átlagos akármilyen fantasyben a törpék/törpök erősek, jó harcosok, de eléggé buflákok, felettébb műveletlenek, modortalanok, viszont egyenesek, megbízhatóak és nagyon hűségesek. Azaz pontosan olyanok, mint Karl May regényeiben a "négerek"! Ezekben szinte mindig Bobnak nevezik őket, és totál egydimenziós karakterek, akik nagyjából egy elefántbika kecsességével mozognak a sztoriban. Teljesen úgy, mint a fantasykban a törpék/törpök.
Orkok
Karl May könyveiben a Rossz Indiánok és a Gonosz Fehérek töltik be az orkok szerepét. A motivációik ugyanúgy ismeretlenek, de az orkokhoz hasonlóan aljasok, gonoszok, gyávák, velejéig romlottak, csak lesből vagy túlerőben mernek támadni. Buták, mint a föld, és ha legyőzik őket, akkor vonyítanak, mint a fába szorult fasz. Ezek testesítik meg az Eredendő Gonoszt, amelyek sorsa az elkerülhetetlen bukás. Érdekes egyébként, hogy akik May egyik könyvében Rossz Indiánok az összes említett negatív tulajdonságukkal, azok más alkotásokban Jó Indiánokként is felbukkanhatnak. Ilyenkor természetesen nemesek, erősek, ravaszak, megbocsájtóak, jó lelkűek. Szóval ha mondjuk valaki egymás után olvassa a Winnetou-t és a Sivatag Szellemét, akkor totál össze lesz zavarodva, hogy a komancsok most óriási ütnivaló faszfejek, vagy épp ellenkezőleg, totál jó arcok, akiknek drukkolni kell.
Jellemfejlődés, pozitív átalakulás nincs. Ha egy szerencsétlen indián kajovának születik, az az egész könyvben/fejezetben egy gonosz, korcslelkű, ármánykodó, alattomos féreg lesz. Elképzelhetetlen az is, hogy a Gonosz Fehér megjavul, mondjuk belátja, hogy mégse kéne kinyírni a telepes családot, hanem inkább kísérjék el őket egy darabon. Tolkien ugyanilyen fasiszta módon kezelte szerencsétlen orkokat is, fel sem merült benne, hogy esetleg lehetett köztük olyan, aki legszívesebben otthon ült és gyöngyöt fűzött, tubázott vagy agyagozott volna. Illetve hát nyilván felmerült, mint minden normális emberben, csak hát ez a vonal sosem került kibontásra, vagy pontosabb úgy fogalmaznunk, hogy el lett hallgatva.
Mint egy korábbi munkámban már bebizonyítottam, a Gyűrűk Urában alapvetően az orkok voltak a pozitív szereplők a maguk munka alapú, szorgalomra és teljesítményre épülő társadalmával, ellentétben a születési előjogokat, bőrszínt és fülhosszt mindennél többre tartó tündékkel, vagy állandóan az őseik dicső tetteivel foglalkozó, maguk felsőbbrendűségét ebből levezető dúnadánokkal. Így egészen biztos vagyok abban is, hogy ha Karl May "meghallgatta" volna a másik felet, akkor bizony kiderült volna, hogy a "vérszomjas kajova törzsfőnök", Tangua mester valójában egy áldott lélek mackó, aki joggal baszta fel az agyát azon, hogy Winnetou megpocsékolta a csacsiját egyik este, vagy hogy az apacsok állandóan lopkodnak a dolgos népétől.
PÁRHUZAMOS KARAKTEREK
Karl May könyveiben, és a fantasy eposzokban megjelenő hősök gyakorlatilag csereszabatosak. Maga Winnetou kábé a nagy tünde héroszokkal van egy ligában a tettei és képességei alapján. Gond nélkül odalopózik bárhova, úgy tűnik el, mint senki más, lovaglásban is lenyom mindenkit, puszta kézzel fujtja meg a pumát meg a grizzlyt, tudja a csípőből lövést. Kidurrantja egy vércse szemét. Hatszáz lépésről. Háttal. Homokviharban. Hasfájással.
Ez gyakorlatilag AAA szint, Glorfindel (aki ugyebár egymaga filézett ki egy balrogot, ráadásul menekülés közben. Egy olyan dögöt, aminek a tesójával Moria összes törpje (3 klán!, az eredeti népség +Nogrod +Belegost maradéka!) se bírt el, hazai pályán.) vagy Drizzt Do'urden (aki pedig az ÖSSZES sötét elfből hülyét csinált, hogy aztán még az istenüket is kifilézze) kategória. Azért ez nem olyan, mint a Csingacsguk meg a félhülye kölyke, akik azzal bekerülhettek egy mesekönyvbe, hogy utolértek 3-4 részeg irokézt. Akikben az volt a pláne, hogy "utolsók" voltak.
Old Shatterhand barátja, a szefós Sam Hawkins ugyanaz a kategória mint a gyagyás Samu. Old Firehand a Tökéletes Vadnyugati Vadász prototípusa, úgy járja az erdőt, mint... igen, mint Dove Falconhand (még a nevük vége is stimmel!!) az AD&D könyvek legendás rangere. Ahogy az indiánok maximálisan elismerik Old Firehandet, pont úgy kezelik a full náci faeruni high-elfek Dove Faconhandet egyenrangú félként, egyikeként annak az öt embernek, akikkel egyáltalán szóba állnak.
És itt még nincs vége. Találós kérdés, kiről van szó? "Sötét hajú, kék szemű, csodálatos fizikai adottságokkal bíró, roppant erejű harcos, kinek az ökle képes leütni egy bikát is. Hátán hordozza legendás fegyvereit, nem tud megülni sehol, otthonától távol kóborol a ........ lankái között". Erre egyértelmű válasz nincs. Ha ugyanis a ..... helyére a "préri" szót helyettesítjük, akkor mindenki tudja, hogy bizony Old Shatterhandról van szó, de ha a "Stygia" szót, akkor pedig nyilván Conan a helyes megoldás.
Sorolhatnánk még a példákat napestig, aki ebből se érti, hogy mivan, az full bolond!
FÉRFIBARÁTSÁG
Nem kell ezt túlragozni. Ahogy Winettou és Old Shatterhand bújik össze a tűz mellett a medveprém alatt, úgy kuckorodott össze Felix és Gotrek (Warhammer Fantasy), Fulgrim és Ferrus Manus (Warhammer 40K), Legolas és Gimli (GYU), Tuor és Voronwé (Szilmarilok) és még sorolhatnánk a végtelenségig. Egy dolog minden ilyen "kalandban" közös, nők nincsenek a közelben sem.... Sam Hawkins legjobb barátját, akivel az erdőt járta konkrétan úgy hívták, hogy Dick Stone...
KITALÁLT NYELVEK
Nightwish pólós kamaszbajszos fiatalok könnyes szemmel magyarázzák egymásnak, hogy "Tolkien, hüpp, saját nyelveket, hüpp alkotott. Micsoda géniusz, áldja meg Elbereth!". Közben Karl May ezen már évtizedekkel korábban túllépett. Annyit mondok: Ojo Kolca, azaz Fehér Hód, aki egy törzsfőnök volt! Egy rakat ilyen beszélő nevet talált ki, ez például komancsul van. Karl May úgy fosta magából az "idegen szavakat", mint rocker a böfögéseket a Manowar játék után, mikor sört kell inni, ha a dalszövegben "blood", "fire", "death", "honor" vagy "brother" szó bukkan fel.
BOSSOK
A fantasy könyveknél gyakran érzi az ember, hogy olyan, mintha egy számítógépes játékot olvasna, ahol időről-időre meg kell küzdeni valamilyen főszörnnyel, aki egy-két fokkal táposabb, mint a többi ellenség. Ez legdurvábban a Káosz-ciklusból süt, de igazából többé-kevésbé mindenhol megfigyelhető. Még a Szilmarilokban is, amiben Tolkien csak úgy egymásra baszkodta az évtizedek alatt felgyűlt resztlit. Ott is az volt a menet, hogy volt 20-30 oldal sztori, aztán jött egy "Keletlakó Vadember", aztán megint 20-30 oldalt követően befutott egy ütnivaló "Ork Banda", majd egy "Pokoli Farkas", ezt követte egy "Szárnyas Balrog", mögötte már ott toporgott "Glaurung Sárkány", hogy aztán végül magával a Sötét Úrral, Melkorral is leszámoljanak. Szépen fel van ez építve, mindegyik egy picit erősebb, mint az előző, és bármilyen meglepő (nyilván nem), de pont ugyanez van Karl May alkotásaiban is.
Ott a legelején még Prérikutyákra lövöldöznek a hőseink, majd hirtelen megjelenik egy "Vérszomjas Grizzly", őt követi "Fehér Útonálló", a "Gonosz Indián", "Parrano Atabaszk Törzsfőnök" stb. stb. míg a végén eljutunk a Főellenséghez, akivel egy epikus csatában számolnak le a hősök. Ki emlékszik már ilyenkor a prérikutyákra? Pedig az elején még tök izgi volt, ahogy próbálták levadászni őket. Karl May nagyon jól vette észre, hogy nő a toleranciaszint a lapozgatás során, és próbálta folyamatosan szinten tartani a feszkót, pont úgy, mint a jobb fantasy szerzők. Például Conan se Dagoth istennel kezdte a leszámolást, a Conan, a Pusztítóban, hanem félvak öreg rablókat csontozott ki.
FEGYVEREK
A fantasy sztorik sajátja, hogy a főhősük a kardjukat, meg a lándzsájukat úgy emlegetik, mint valami élőlényt. "Anduril már szomjazza a vért!" "ismerkedj meg Atlanteannal", meg hasonló hülyeségekeket makognak. Karl May világában ez ugyanez megvan! Sam Hawkins Liddynek nevezi a puskáját, Old Shatterhandnak ott a Henry Karabély, a Medveölő, Winettou meg mindig az Ezüstpuskájára veri magát.
KONKLÚZIÓ
Nem kell több bizonyíték! Karl May minden idők egyik legnagyobb és legalulértékeltebb fantasy írója. Hogy miért, s ki akarja őt eldugni, létezését eltitkolni, világirodalomban betöltött szerepét csökkenteni, az már más kérdés. Olyan kérdés, amelynek megválaszolására kísérletet sem teszek e hasábokon.....Az viszont tény, hogy Karl May-nak sokkal több köze van Salvatore-hoz, Tolkienhez, Howardhoz, Dan Abnetthez, William Kinghez, mint a fantáziátlan, ostoba Cooperhez és a dögunalmas Nagy Indiánkönyvhöz, az Irokézek idóta Fiához, vagy a vérbajos Tokei-Ihtóhoz.
A kérdés már csak az, hogy ezt felfedezi-e valaha a világ? Születik-e Winnetou-s MMORPG? Anime? Netflix sorozat? Lesz-e Sam Hawkins film? Fognak-e tinédzser leányok vérbő fanficeket alkotni Old Firehand, az Öreg Tűzkezű, és Winnetou barátságáról?
- vége -
