Mikor megismertelek még nem tudtam a következményeket. Nem tudtam mivel térsz ide, és mit akarsz az időben át állítani. Csak betoppantál,még csöngetni sem csöngettél, betörtél, és kiforgattál magamból. Az összes ruhámat a földre dobtad, ordítani kezdtél, én pedig csak ültem, s bámultam az embert akit a nyugalomból, fájdalomba rugdostam át. Ahogy halottam az utolsó gondolataidból kitörő haragot, az összes fájdalom amit egykor életemben éreztem, most egy labdává vált, s gólt lőtt benne. Akkor tudtam, hogy itt a vég. Szépen csendben furakodott be közénk, néha áttetszően, néha pedig csak kényelemből. Ott fetrengett, mint valami szőrös macska, aki éppen dörgölőzik hozzám. Néhány szőrdarab még most is a ruháimon telepszik, és átfedi a világomat a világtalanba.
Hogy is mondjam..elveszítettük egymást.
A kitörő szavaiddal bántasz, minden nap, minden percében. Itt marcangolsz, és nem engeded szabadon a lelkem. Nem hagysz levegőt venni, köhögés nélkül, s nevetni sem, könnyek nélkül.
Idetelepedtél, mint a pókom a szoba sarkában. Őt sem tudom már hova tenni, folyton eltüntetem, de ő újra és újra kölyköket szül a szobám szegletein belül. Így természetesen, már engem is beszőttek a hálójukba. Eltüntethetlenek, épp úgy mint a gondolataim a fejemben.
Telepszenek, csak gyarapodnak, újabb és újabb gondokat szűlnek, egyre többen vannak, mint addig míg kicsi nem lesz a hely. Akkor aztán kiszabadulnak, és mindent ami körülöttem éppen virágzik, széttaposnak.
Emlékszem még arra a napra, és onnantól kezdődően az összesre, amit már nélküled kellett eltöltenem.
Bárcsak ne toltalak volna el, bárcsak engedtem volna a boldogságnak ami beakart kúszni az ajtóm alatt.
Akkor most nem itt lennénk. Te nem lennél egy másik országban, és úgy szint én sem.
Egy pillanatra most eszembe jutott valami, és tudod, most ez így lenne, ha akkor nem választom szét magunkat.
A mese lényege, hogy a terveink, éppen hogy valóságosak, csak külön megteremtettek.
Te ott, én itt, de a cél egy. Hisz te mondtad, "még az évben kimegyünk dolgozni". Meg is tettük, és tudod, büszke vagyok ránk, köszönöm hogy megteremtetted ezt a gondolatmenetet. Más a világ, élvezem, itt mindenki kedves, szeretetreméltó, figyelmes..de,mégis csak egy ország a többi sok között.
Nem vagy itt, tudom.. hidd el sajnálom, hogy még mindig az agyamba vagy, és nem engedlek szabadon. Tényleg, sajnálom, sajnálom hogy ezt tettem. Elakarlak engedni, kérlek segíts benne, ne kelljen ezt az örökös harcot folytatnom magamba. Szabad akarok lenni, ahogy te.
Most már nem tudok rólad semmit, már nem a te nevedet írja ki a telefonom, ha magamhoz kapom. Nem a te hangod kellt fel reggel, és könyörög hogy induljak dolgozni.
Tudod, még tél van, bár igaz, Március, de hideg van. Ha kimész az utcára, hisz ismersz, tudod hogy fáznak az emberek. De mi van akkor ha nem csak a testem fázik, hanem a jéggé fagyott lelkem, és gondolataim?
Úgy hagytál el, hogy a magamba gyülő gondolatokat, nem adtam ki magamból. Nem mondhattam el hogy mindent elrontottam, és hogy ez az énem már nem létezik,hogy te voltál a végzetem, és az utolsó levegővételem a nyugodt életem lezárásához.
Felborultam, és érzem hogy kiszakítasz belőlem mindent ami régebben felállni késztetett. Mindent darabokra tépkedsz, majd felgyujtod őket. Ezt játszod, napról napra.
Ezek lettünk mi, sebezett lelkek.
