Discover Top Posts Tagged with #ennsradweg

Kerékpáros kalandok Esőországban

Reggel 7:00 óra, Blaha Lujza tér.

Még egy utolsó pillantást vetek a házakra, és már indulunk is az Alpok hegyes-völgyes bringaútjaira!

Kerékpáros kalandok Esőországban (eredeti poszt kelt 2011. június 26-án a facebook-on)

Résztvevők: Győző, anya (Kati), Kati, Kriszta, Ági, Balázs, Sanyi, Feri, János, János, András, András, Gyuri, Márk, Gabi, én (Andor)

Ilyen közelről ilyen sötét felhőt még nem láttam. Úgy nyelte el a hegyek csúcsait, mintha csak pár falat kenyér lettek volna neki, de a mi fejünk fölött még csak kósza felhőfoszlányok úsztak az égen, s a nap is átkacsintgatott köztük. Finom, permetszerű esőt éreztem a bőrömön, és csak tudomásul venni nem akartam, hogy úgyis fölénk ér majd az a sötét felhő, amikor már a bringákon ülünk.

Egyre több ruhát húztam magamra – az esőkabát zárta a sort –, amikor szóltak a többiek, hogy beszállás vissza a buszba, a másik busz – a kerékpárszállító trélerrel – elakadt egy parkolóval lejjebb. Tegyük hozzá, annyira azért nem tűnt elakadtnak, de tíz kilométerrel rövidítette meg a kvázi nulladik napi túránkat. A bringákat – a reggeli felpakoláshoz képest – serényen pakoltuk lefelé az utánfutóról, melyhez hathatós segítséget nyújtott az a tény, hogy közben szitált az eső.

Széles mosolyra húzódott a szám, amikor elindultunk végre, és nem csak azért, mert elállt az eső. Ez életem első soknapos vándortúrája, ráadásul az Alpok hegyei között! Annyira vártam már, és végre elérkezett a nagy nap!

Az Enns folyó útját követtük végig bébi csermelykorától kezdve egészen a torkolatáig, sőt, tovább, a Dunával együtt egészen Bécsig.

Két kanyar után már meg is láttuk kristálytisztán csörgedező vizét, immár újra csepergő esőben.

Van valami különleges az esőben: nem szeretem, mindig ernyők, ereszek, tetők alá menekülök előle, de amikor rá vagyok kényszerítve, hogy mégis esőben biciklizzek, akkor döbbenek rá, hogy olyan élményben lehet részem, amiben máskor nem. A szükség nagy úr, szokták mondani, de olykor csodákat rejt. Erre gondoltam, és kifejezetten élveztem az első napi esőben kerekezést – pláne annak tudatában, hogy a legutóbbi előrejelzések szerint aznapra volt várható a legtöbb eső, később már csak alig.

Csodaszép tájakon gurultunk keresztül, már azon a pár kilométeren is alig győztem jobbra-balra bámulni, pedig az esőn kívül a végére még a viharos szél is megérkezett.

Mi pedig a kempingbe érkeztünk meg, ahol a már ismertetett időjárási körülmények között kellett felvernünk a sátrainkat. Emberes feladat, nem vitás, de mi tudtunk jobbat! Kérdeztük, van-e esetleg szobájuk, valami ifjúsági szállás a közelben, ilyesmi, mígnem felajánlották a pingpongtermüket(!), hogy feküdjünk be oda, a sátras szállás áraiért. Így esett meg, hogy bár kempingezős-biciklizős vándortúrára indultunk, a sátraink mégsem kerültek elő, helyette viszont egy kétségkívül sajátos hangulatú helyen tölthettük az éjszakát.

http://www.tauerncamping.at/index.html

szállás: 5/5 csillag ~ első osztályú, mi az hogy! Nem áztunk meg, és még a sátor állításával sem kellett bajlódnunk :D

zuhanyzó: 4/5 csillag ~ koedukált(!), minden szép, tiszta, van hely pakolni, viszont pénzbedobós (1€/6perc).

Az első napi kerékpáros adag: 12,85 km volt. Start Flachauban (Flachauwinkel helyett), cél Radstadtban.

A reggeli ébredezés és a kilencórai indulás között többször váltakozott az égképre vonatkozó helyes megállapítás az esős – napos – felhős – esős – napos – felhős között, de amikor kilenckor megkondultak a harangok, enyhén felhős időben indultunk útnak úgy tizenkét fokban. Folytattuk a tegnap megkezdett bicikliutat, aminek a nap folyamán becenevet is adtam, mert az R7 ugyanis nem más, mint az Ennstal 'tekerjünk át az összes Enns-hídon' Radweg. Amúgy nagyon kellemes, murvás úton mehettünk hegyek által határolva, többnyire az autóktól annyira messze, hogy nem hallottuk a hangjukat (persze lehet, hogy csak a patak csobogásától). Mindenesetre nagyon élveztem. Beálltam egy kényelmes tempóra elöl-hátul a középső fogaskeréken, pont így ment a csapat, és csak akkor kellett gyorsabban tekernem, amikor lemaradtam egy-egy tájképfotó elkészítésének erejéig. Na jó, igazából csak le-lekaptam ilyeneket, mint pl. ez:

Nem igazán vannak szavaim erre, egyszerűen élvezetes ilyen helyeken kerékpározni, amikor sehova nem sietek, semmi gondom nincsen, a hétköznapokból teljesen kiszakadhatok... ez már szinte álom.

Anyu a kísérőbuszt vezette, és az esti kempingből tekert vissza, úgyhogy sok mindenről lemaradt, cserébe sok mindent a saját tempójában közlekedve fényképezhetett, míg ha én mindent le szerettem volna fotózni, amit végül nem fotózhattam, egy hónap alatt sem haladtam volna száz kilométert. Ide mindenképp vissza kell majd még jönni, akár kifejezetten fotós céllal is ;)

Örültem neki, hogy néha emelkedő is volt. A folyó ugyebár rendszerint lefelé folyik, a kerékpárút azonban nem követte szükségszerűen ezt az irányt, néha felment a környező hegyek lábaira is, így vigyorgós gurulásokban is lehetett részünk.

A már említett Enns-hidak is elég sokfélék voltak, az egyik konkrétan pont olyan típusú kvázi kötélhíd, ami a rajzfilmek száz százalékában leszakad – minket szerencsére kibírt, de meg kell mondjam, félénken mentem át rajta. (Azonban nem ezen a hídon féltem a legjobban!)

Miután anyuval találkoztunk nagyjából harminc kilométerre a kempingtől, részt vettünk egy kis falu zenés mulatságában is, ahol alighanem az ott lakók házi süteményeiből kóstolgathattunk, majd megállapítottuk, hogy jól sütnek :) Mielőtt tovább indultunk volna, elkezdett cseperegni az eső, pár perccel később pedig egy kis teraszról néztük, ahogy a szakadó esőben pakolják el a kinti padokat, és húzódnak be az emberek az amúgy elég instabilnak látszó sátorba, mialatt a zenekar olyan macskazenét vonyított, mintha azt akarná, hogy menjen már mindenki haza, ne kelljen ilyen időben itt szenvedni mindannyiunknak. Az osztrák népeket azonban ez annyira nem zavarta, továbbra is két kézzel hordták ki a korsó söröket és finom süteményeket a népviseletbe öltözött kislányok.

Hol gyengébb, hol intenzívebb esőben kerekezve, két nagyobb emelkedőt leküzdve jutottunk el a Putterersee kempingbe, ahol már rögtön az első kérdésünk az volt: van pingpongterem?

VAN! Igaz, hosszasan kellett győzködni a tulajt, de végül kiadta nekünk, úgyhogy ha a tegnapi szállásunk első osztályú volt, akkor a mai már császári! KÉT pingpongasztal, azaz kétszer akkora terem állt rendelkezésünkre, így még a bringák is egy fedél alatt aludhattak velünk. Nem beszélve a finom pizzáról, amit betettek nekem a sütőbe 7€-ért.

http://www.camping-putterersee.at/

szállás: 5/5 csillag ~ hasonló az előzőhöz.

zuhanyzó: 4,5/5 csillag ~ minden szép, tiszta, nem is pénzbedobós, de hiába tágas, ha két akasztónál többet nem szántak a cuccok elhelyezésére.

(egyhangúlag úgy véltük utólag, hogy ez volt a legjobb kemping – és mellesleg a legolcsóbb is.)

Második napi opció volt a Wörschachklamm, ami egy kis szurdok, gyalogosan végigjárható, ezért én nem is mentem be, mert tavaly már láttam egy nagyon szépet, meg semmi kedvem nem volt gyalogolni, de elbringáztunk odáig páran. Útközben rájöttem, hogy azért van olyan sok hegy Ausztriában, hogy elférjen bennük az a sok esőfelhő, és azért van olyan sok esőfelhő (és eső), mert sok hely van a hegyek gyomrában, haha.

Aztán végre lefotózhattam azt, ami a túra utolsó harmadában végig ámulatba ejtett:

Ez a Grimming. Tekintélyt parancsoló. A legnagyobb hegy a környéken, és egyszerűen képtelen voltam levenni róla a szememet. Ezen a képen nem látszik, de van rajta egy pengét formázó sziklafal, hihetetlen gyönyörű, ahogy belehasít a felhőkbe, vagy mellette a kráterszerű bemélyedés (nem kráter, csak én képzeltem annak). Ez a hegy a régió királya. Döbbenetesen nagy.

Megvolt a napi adag: 84,24 km Radstadttól Irdningig, plusz a kitérő Wörschlachklammhoz.

A harmadik nap elég nehezen indult, és utólag joggal nevezhetjük a technikai problémák napjának, sajnos. Már éppen mindenki elkészült az indulásra, amikor Gabi elkiáltja magát, hogy „Ági, lapos a hátsó kereked!” Ági persze azt hitte, hogy Gabi viccel, mert nem volt egy perce, hogy megtett pár kört az udvaron – ez utóbbit nem kellett volna: talált egy szöget. Nagy sokára sikerült megszerelni, éppen indultunk volna, amikor Győző észrevette, hogy az ő hátsó kereke is feltűnően lapos.

A fél kilences induláshoz képest még tíz órakor is csak a szomszédos faluban voltunk, köszönhetően a reggeli bevásárlásnak a pékségben... Ezután kicsit feszítettebb tempót diktáltunk, levágva egy picit az R7-ből, azaz milyen jó, hogy tegnap este elmentem még fotózni kicsit, mert most nem arra mentünk, és idő sem volt rá. Pedig, hajjaj, milyen szép helyeken mentünk most is! Szerintem nagyon hangulatosak a kukoricás és a búzatábla között húzódó bicikliutak, pláne, ha aszfaltosak! Volt ilyen is, olyan is, de a lényeg, hogy nem bírtam betelni a látvánnyal.

Újfent bebizonyosodott az is, hogy eltévedni jó. Amikor az autópálya mellett mentünk, volt egy nem egyértelműen kitáblázott elágazás: az egyik út átvitt az autópálya alatt és átvitt egy másik kerékpárútra, a másik pedig ment tovább egyenesen, át egy hídon... Mi először átmentünk az autópálya alatt, kiértünk egy nagy mezőre, ahol az úthoz közelebb is volt néhány azokból az öreg pajtákból (?), ilyen deszkákból összerakott házakból, százévesnek is nézné őket az ember, de használják (nem mellesleg nem rég láttam egy ilyenben készült fotót, és állati jól nézett ki, szóval nézegettem őket magamnak nagyon). Már bent voltunk szinte a hegyek között újfent, amikor valaki felvetette, hogy ez nem az R7-es, és mivel ketten lemaradtak, tán nem erre kéne menni, hiába visz ugyanoda. Poén volt, hogy az elágazásnál tanakodtak a németek, akikkel a második nap eleje óta ide-oda előzgetjük egymást, és végül utánunk indultak, de még előbb visszafordultak, mint mi.

Aztán mi mentünk megint utánuk. A hidacska után nem sokkal jött egy emberesebb emelkedő, ami csak azért volt a szokásosnál izgalmasabb, mert a reggel történtek miatt kábé percenként néztem bepánikolva a hátsó kerekemet, hogy nem defektes-e... Kissé paranoid hangulatom volt.

Néhány emelkedő után megérkeztünk Admontba, ami biztos híres valamiről, de mi csak egy órácskát szusszantunk a parkban (pont akkor, amikor a pék is szusszant és pont zárva volt, amikor vásároltam volna), mellesleg ez volt az utolsó város a keskeny völgy előtt. Az út ugyanis egy olyan keskeny völgybe ment be, ahol a térkép szerint a folyón és az úton kívül más nem is nagyon fér el. Én, naiv, úgy imádkoztam, hogy az az út csak kerékpáros út legyen...

Így nézett ki a völgy kapuja messziről, azelőtt, hogy szembetalálkoztunk anyuval, és elújságolta a rossz hírt: nincs kerékpárút, a főúton kell biciklizni, ami ráadásul nagyon forgalmas, és mindkét irányba döngetnek a kamionok, pedig jó, ha a két sávban egy elfér belőlük... Nem csak a reményemben csalatkoztam, hogy majd milyen kellemes lesz ott lebiciklizni, hanem az osztrákokban is, hogy azt mondják, van egy csodaszép 250 km-es kerékpárútjuk, ami valójában 150-nél véget ér, utána sipirc az autók közé, nehogy azt hidd már, hogy jó lesz neked. Na, szép.

Amúgy lehet, hogy anyu volt szerencsétlen, lehet, hogy mi voltunk szerencsések, de nem sok autóval találkoztunk, azt hiszem, kamionból is csak egyet láttam szemben, meg kettőt, amikor épp az út szélén álltam s fotóztam. Szép volt az út, kellemes volt rajta tekerni, csak ne kellett volna amiatt pánikolnom, hogy bármikor megjelenhet a semmiből egy száztonnás monstrum. Hasonlított a táj Szlovéniára, ahol tavaly voltunk, alapvetően kellemes volt.

Valami mégis elrontotta a kedvemet. Nem kicsit, nagyon: Pillangókisasszony elszenvedte az első technikai problémáját. Az út egyenetlenségeinél hallottam valami szokatlan koppanást rajta, ezért megálltam. Ekkor még nem gondoltam nagyon rosszra. A csomagtartó rögzítő csavarja kiesett a helyéről az egyik oldalon. Megállt Sanyi és Feri segíteni, tettünk be csavart, kész, mehet vissza a kerék. De valahogy csak nem ment vissza jól, és mivel egyikünk sem ért a hidraulikus tárcsafékhez (Feri mondta is, hogy tanuljam meg minden csínját-bínját), gondban voltunk. Konkrétan olyan volt, mintha behúzott fékkel mennék. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy pár száz méterrel arrébb a csapat pár tagja letért az útról és megnézett valamit, addig volt idő szerelni a biciklimet, és Győző egészen jól ráérzett a titok nyitjára, de tökéletesre nem sikerült megcsinálni. Így a túra hátralevő részét enyhén fogó fékkel teljesítettem. Igazából nem éreztem különbséget (és ezt nem nagyképűségből mondom), de azért nyugtalanító volt. Anyu elmondása szerint volt még hátra hét nagy emelkedő, de ott sem éreztem.

Amúgy ezen a szakaszon a hosszabb alagutak kikerülésére építettek kerékpárutat a hegy oldalára (megjegyzem, megcsinálhatták volna végig), ami olyan látványosra sikerült, hogy a neten az ezekről készült fotókat használják marketingcélra, mintha az egész ilyen lenne... pedig pont ez az a szakasz, ahol igazából nincs is kerékpárút, és a legjobban hiányzik.

A reggeli késés miatt siettünk, hogy a hatkor záró boltba még beérjünk, miután páran elkezdték megszerelni Ági mai második defektjét; ezt a feladatot még sikeresen abszolváltuk is, de mire kiértünk a boltból, megint szakadni kezdett az eső. Nem tűnt úgy, hogy hamarosan eláll, ezért esőben folytattuk utunkat a Hieflau melletti Weiberlauf kempingbe, ahol már várt minket a (számomra) titokzatos „matracszállás”. Amolyan lágerszerű, egymás hegyén-hátán alvós hely volt ez: adott egy faház, aminek az alsó szintjén van a zuhanyzó, étkező, egyebek, a tetőterében pedig középen egy folyosó, két oldalt pedig végig szivacsmatracok... Ami azt jelentette, hogy újfent nem kerülnek elő a sátrak, és újfent szárazon alszunk, éljen!

http://www.camping-weiberlauf.at/index.html

szállás: 4/5 csillag ~ én nagyon jól aludtam, de azért zsúfolt volt, emeleten volt, nyikorgott az ajtó, sötét volt...

zuhanyzó: 1/5 csillag ~ 2 zuhanyzó 1 kabinban???, ráadásul a cuccnak sem volt semmi hely, ja, és meleg víz is éppen csak volt...

Az Irdning–Hieflau közötti adagunk 82,79 km volt.

Korán kimásztam az ágyból, és szemüveg nélkül is határozottan több kék foltocskát láttam az égen, mint az előző három nap folyamán. Biztos voltam benne, tudtam, hogy a negyedik napon JÓ IDŐ LESZ!!! ÉS AZ LETT!!! Végre először rövidnadrágot húzhattam, és bár még vizes volt az út, mire az elágazáshoz értünk, már tűzött a nap. Igen, ez az a nap, erre vártam a legjobban, előzetes elképzeléseim szerint ez lesz a túra csúcspontja (szóval magasak az elvárásaim), ma jön az R9, a Hintergebirgsradweg... És az elágazásnál összvissz 6, azaz hat ember döntött úgy, hogy feljön a hegyre, a többiek pedig inkább kihagyják a nemzeti parkot, csak hogy völgyben gurulhassanak?! Hmm.

Feri, Sanyi, Gabi, Gyuri, Márk és én.

Eltartott egy ideig, mire megtaláltuk az utat, aztán leesett az állunk, mikor megláttuk a húsz százalékos táblát. 20%! Elindultunk. Aztán még jobban meglepődtünk, mert a húsz százalék nem emelkedő volt, hanem lejtő :D két hajtűkanyarral és két vízelvezető vályúval... Egy csodaszép patakocska völgyében indultunk felfelé, ekkor szinte még nem is lehetett érezni az emelkedőt. Többek szerint a túra eddigi legszebb része volt ez, de csak sejtettük, mi jön ezután.

Először a várva-várt emelkedő: nem néztem se térképet, se távolságot, de nagyjából négyszáz métert emelkedtünk hat kilométer megtétele alatt, ami annyira nem vészes, de a biztonság kedvéért pihenő üzemmódban indultam el, így, bár nagyon elfáradtam a végére, sokkal tovább is bírtam volna még. Valahol, ahol úgy éreztem, nagyjából a felénél járhatok, megálltam meginni pár korty vizet, majd mentem tovább – nagyjából két kanyarig, mert fel is értem a Mooshohe 900 méter feletti csúcsára. Pihentünk, ettünk-ittunk, én még hintáztam is, majd elindultunk a lejtőn. Lefelé földút volt, szóval óvatosan kellett száguldoznunk a patakmedertől fél méterre, nemsokára meg is álltunk bevárni egymást. Nézelődtünk kicsit, tájat is, térképet is. Engem közben megkedvelt egy szép pillangó, leszállt a kézfejemre, és jött velem tovább. Jól bírta a lejtőt, bár erősen kellett kapaszkodnia, de jött velem végig. Sajnos más irányba kellett folytatnia az útját, mikor egy elágazáshoz értünk: Feri és Sanyi murvás úton felfelé (a megkérdezett német nő szerint ötszáz méter szintkülönbség!), a többiek pedig lefelé (very nice caves!). Gondolkodtam, hogy felfelé menjek-e, de ahogy sikerült felfognom, hogy a barlangok, amik miatt annyira vártam ezt a napot, lefelé vannak, már nem volt több kérdésem.

Nem kellett már sokat gurulnunk, hogy meglássuk az első alagutakat. Reméltük, hogy nem csak kettő lesz belőlük, de legszebb álmainkban sem gondoltuk volna, hogy ilyen sok! A Kalkalpen nemzeti parkon keresztülmenő kerékpárút a legszebb hely, ahol eddig bicikliztem! És hosszú, nagyon hosszú, nem néztem a kilométert, de érzésre is olyan sokáig tartott a gyönyör, hogy így utólag el sem hiszem... A Reichraming patak mentén vezetett az út hatalmas sziklák között, alatt, murvás úton, és... és... egyszerűen lélegzetelállító élmény volt végiggurulni ott. Erre nincsenek szavak:

Gondolkoztam közben, hogy én itthon azért nem megyek el soha biciklizni csak úgy, mert egyszerűen unom a Velencei-tavat. Szép... egyszer, de ezerszer megkerülni a tavat nagyon unalmas. Azt hiszem, ebben a nemzeti parkban minden nap tudnék tenni egy kört anélkül, hogy megunnám!

Anyuval Reichramingban találkoztunk, aki már órák óta várt ránk, sőt, az is kiderült, hogy a csapat azon tagjai, akik a „völgymenetet” választották, valójában fel-le-fel-le kerekeztek, és szinte velünk egyszerre értek oda a találkozási ponthoz. Talán jobban jártak volna, ha csak egy nagy emelkedőt kell megmászniuk, és utána végig gurulnak, nem is akárhol...

Hát igen, mi döntöttünk a legjobban.

Hosszú út volt még Steyrig, és végleg könnyes búcsút kellett vennünk az Alpoktól. Az elkövetkező harminc kilométeren szinte egyáltalán nem volt kerékpárút, és a táj is olyannyira kilaposodott, hogy csak az elmúlt pár óra emlékei jártak a fejemben egészen a város főteréig. Ott bevásároltunk, amíg bent voltunk a boltban, még szakadt egyet az eső, majd tekergős utakon indultunk a kemping felé.

Időközben egészen kiszélesedett az Enns, megritkultak a hidak, megfontoltan hömpölygött a medrében a folyó (bölcs öregemberré vált)... de izgalmakat azért még tartogatott. A kemping melletti híd egy vékony gyaloghíd volt, aminek a járófelülete hosszanti irányban összeszegelt deszkákból állt, és előszeretettel keltett félelmet bennem mindkét alkalommal, amikor átgurultam rajta.

A Forelle kemping egyébként szép volt, eső éppen nem esett, ami kuriózum, de megszokásból, lustaságból ma sem akartunk már sátrat állítani, és csak megoldottuk, hogy ne is kelljen. Bár a csapat egy része így is sátrazott, nekünk kiadtak egy régi házat, amit fáradtabb pillanataimban százéves kastélynak is képzeltem, de amúgy egy egyszerű ház volt étkezővel meg egy kórházi ágyakkal telezsúfolt szobával. Utólag visszagondolva itt aludtam legrosszabbul, és ha ezt tudom, biztosan a sátrat választom.

http://www.forellesteyr.at/

szállás: 3/5 csillag ~ rossz volt az ágy, de amúgy sok okom nem lehet panaszra...

zuhanyzó: 3/5 csillag ~ visszatérő probléma, hogy nem tudom hova tenni a cuccomat, itt picit vizes is lett, egyébként szép tiszta

Az Alpokban lévő Hieflautól az Alpokon kívül eső Steyrig a csodálatos Klakalpen nemzeti parkon át 91,21 km-t tekertünk.

Az ötödik nap pihenőnap volt. „Ugyanitt fogunk aludni?” „Neeem!” Haha, Győző legalább hússzor elmondta (pedig csak tizenhatan voltunk), hogy azért pihenőnap, mert csak keveset tekerünk. Városnézés Steyrben, városnézés Ennsben, majd irány a kemping Au an der Donaunál. Mindebből nekem a hatalmas banános fagyikehely és a kártyázás Ágival és Andrissal maradt meg. Lett volna kedvem röplabdázni, lett volna kedvem megcsinálni az ötven kilométeres opciós bringatúrát a közeli dombok között, de egyedül egyik sem ment. De legalább a fagyikehely tényleg emlékezetes volt.

Anyuval úgy döntöttünk, hogy majd üres táskákkal visszamegyünk a kempingből a négy kilométerre lévő boltba. Így is tettünk, jól bevásároltunk, miután felállítottuk a sátrat. Igen, végre, az ötödik napon elővettük a sátrat, olyan szépen sütött a nap, hogy megjött a kedvünk a kempingezéshez (megjegyzem, volt lehetőségünk faházban aludni).

Amikor kiléptünk a boltból, már gyanúsan hűvös szelek kezdtek fújni, és nem tudtuk figyelmen kívül hagyni azt a hatalmas fekete felhőfrontot sem, ami pont felénk közeledett. Amikor visszaértünk a kempingbe, mondták a többiek, hogy közhírré tétetett az időjárás-jelentés, kiegészítve azzal a tanáccsal, hogy mindent jól cövekeljünk le, mert óriási vihar lesz. Nos, lett.

Amúgy ez volt a legjobb este. A kemping szélén volt egy fabódé két asztallal és négy paddal, ahol elköltöttük a vacsoránkat. Nagyon fincsi volt! A reggel vásárolt már-már szokásos osztrák fajta mézes fonott kalács, plusz újdonságként felvágott és füstölt sajt, a már szintén szokásos vaníliaitallal kísérve. Ahhoz képest, hogy előzőleg három napig elég volt az a kalács, most a felénél alig bírtam megálljt parancsolni a számnak, hogy maradjon valami reggelre is.

Egyébként nem csak a hasamra gondolok: ekkor gyűlt össze leginkább a csapat, szépen együtt voltunk (köszönhetően a viharnak, haha).

Korábban hét-nyolc körül mentünk aludni, de most volt tíz is, mire eljutottam az ágyig.

http://www.camping-audonau.at/camping-donau-zelten-fluss+M52087573ab0.html

szállás: 5/5 csillag ~ nagyon szép kis kemping volt, kellemes hangulatú, volt wifi, és a tulaj is külön jó fej, hogy szólt a viharról

zuhanyzó: 3/5 csillag ~ csak egy volt, az is áztatta a papucsomat rendesen, de legalább a cuccaimnak volt elég hely

Hogy pihenőnap volt, meg is látszik a kilométer-számlálón: a bolti kitérővel együtt is csak 45,03 km lett a Steyr–Au an der Donau szakasz.

A következő nap maratoninak ígérkezett, de ezzel még alábecsültük. Száztíz kilométer már amúgy is egyéni csúcs lett volna, de ne szaladjunk ennyire előre. Alapjában véve unalmas útra számítottam. Tekerünk a töltésen, balra fák, jobbra víz, és mást nem is lehet látni. Két kilométeren még talán nem unalmas, na de egész nap? Mondjuk még reggel el lettünk terelve valami miatt, aztán az épülő gáton vágtunk át keresztbe, és mivel még reggel volt, nagyjából Greinig még élveztem is az utat. Egy kicsit. Grein pedig egy kísértetváros, ezt meg kellett állapítanom, bár később kiderült az igazság: ünnepnap volt egész Ausztriában, így se embert, se nyitva tartó boltot nem láthattunk egész nap. Láttuk helyette azonban a Vihar ünnepét, nem lehetett ez más, ugyanis az utcák letört faágakkal voltak kidekorálva minden nagyobb városban.

Pihenőnk után az egyik legrosszabb szakasz jött Ybbsig főúton, bizony, nuku kerékpárút, ez a Duna bal partja. Ybbsben találtunk éttermet, és jobb híján egy bolognai spagettit fogyasztottam el a rendelkezésre álló fél óra alatt több, mint 7€-ért, majd a Duna jobb partján mentünk tovább a tervek szerint Melkig. Volt belőle vita, hogy megnézzük-e az apátságot, ne nézzük meg, végül nem rajtunk múlt, hogy még fényképet sem csináltunk róla.

Már nyolcvan kilométer táján jártunk, szóval normális esetben a kemping felé közeledtünk volna, így az esőfelhők működésbe is léptek, mintegy két órára megszakítván lehengerlően izgalmas utazásunkat a semmibe. Amikor elkezdett csöpörögni, kis tanakodás után megálltunk, hogy felvegyük az esőkabátot. Mindenki kész, indulhatunk. Aztán egyre jobban kezdett esni, és csak nem akart elállni, úgyhogy két fával később én megint megálltam, hogy felcsatoljam a cipőmre a jó kis kamáslimat, ne kanállal kelljen majd kimerni a vizet a cipőmből. Ezzel lemaradtam egy kicsit, és mivel éppen feltámadt a szembeszél is, nem bírtam ledolgozni a lemaradásomat. Azért tepertem, hogy közelebb kerüljek, szép lassan elértem a 23-as tempót, amivel addig közlekedtünk, majd a 25-öst is, és olyan lendületben értem utol a csapatot, hogy nem akartam visszalassítani, ezért mentem tovább előre. Az eső egyre jobban zuhogott, közben sms-t is kaptam, de gondoltam, nem fürdetem meg a telefont és nem állok meg, így csak tovább gyorsultam. Összejött a három dolog, amit a legjobban utálok: az eső, a szembeszél és a sík terep; és ez olyan örömmel töltött el, hogy vígan hasítottam az egyre cseppfolyósabb levegőt, igazi örömszáguldás vette kezdetét az első ereszcsatornáig. Ez utóbbit pedig a melki kempingnél találtam meg, ahol eltöltöttem a következő két órácskát. Mivel a többiek – gondoltam – megálltak a vasúti aluljáróban, csak háromnegyed órával később értek oda, amikor kicsit azért már aggódtam, hátha elmentek más irányba. Ugyan már, hiszen csak erre lehet jönni – gondoltam – meg különben is, miért hagynának el... Hát talán Jánost nem hagytuk el reggel, amikor szinte az elején más irányba ment, mint mi? Fogalmunk nem volt róla, hogy hol van épp.

A melki eresz alatti várakozás kezdett kínosan hosszúvá válni, és számos lehetőség merült fel, amiket itt most talán nem is kívánok részletezni, a lényeg, hogy végül – nagyon (?) helyesen – a folytatás mellett döntöttünk, bár már este hat óra volt, és így várt ránk még majdnem negyven kilométer. Esőben. De indulásra éppen elállt, nagy nehezen átvergődtünk a Duna bal partjára elosonva a melki apátság alatt.

Alapjában véve keveset fotóztam a túrán – bár többet, mint máskor –, de ez volt az a szakasz, amire talán külön nap kellett volna, ha akarunk fotózni... főleg a Groisbach és Krems an der Donau közti szakaszon, ahol gyakorlatilag átdöngettünk, pedig normális esetben szétfotóztuk volna magunkat. Nagyon tetszett, hogy a kis falvacskák főúttal párhuzamos kis hátsó utcácskáiban mehettünk végig, ami esőben különösen érdekes hangulatot kölcsönzött a túrának; bár Ági fékjeinek éppenséggel ez nem tetszett, aminek úgy adott hangot, hogy egy váratlan megálljnál nemes egyszerűséggel belémrongyolt hátulról, szerencsére úgy tűnik, a váltóm nem sérült meg.

Krems előtt valamivel pedig egy meglepően ismerős alakot pillantottunk meg zöld esőkabátban, előtte egy másik alak sárgában, s valóban, János tűnt fel előttünk, aki láthatóan becsajozott, és eképpen fogadott minket: „A sárga tyúkot kövessétek, ugyanoda megy, ahova mi!” Kiderült, hogy a német asszonnyal loholva tette meg a táv nagy részét, szóval neki is érdekes volt az út, és ahogy valaki megjegyezte: „Ha János kezébe térképet adsz, akkor őt már nem adod el.”

Kremsben pedig már állt a sátor! Tündérmesébe illő, hogy anyu előre felállította – persze csak azért, hogy száradjon –, aztán újra elázzon.

http://www.donauparkcamping-krems.at/

szállás: 5/5 csillag ~ szép kemping, de a legjobb, hogy van szárítógép! Épp, amikor a legjobban kell, a cipőm ugyanis a csodakamásli ellenére is tocsogott a nap végén.

zuhanyzó: 5/5 csillag ~ szép, tiszta, tágas, van hely a cuccoknak, függönnyel elválasztva.

Au an der Donautól Kremsig 110 km? Hahahaha! 122,44 km! Ez a mi adagunk.

És elérkezett az utolsó nap. Balról víz, jobbról fák, így mentünk egészen Tullnig a töltésen. Közben beütött a ménkű: a csomagtartóm másik csavarja is kiesett, amit viszont nem is tudtunk megcsinálni, úgyhogy a csomagomat Feri vitte tovább, ezúton is köszönöm még egyszer; azt a szerelőt pedig, aki feltette, elküldetem tanfolyamra, ha csakugyan megyek még abba a szervizbe. Tullnnak van egy szép főtere. Folytattuk utunkat a töltésen, balról víz, jobbról fák, így mentünk egészen Bécsig. Közben volt Balázsnak egy defektje.

Még pár kilométer, és következik a dicsőséges bevonulás Bécs városába. Amikor beértünk, és nagy nehezen anyu is odatalált, ahol voltunk, kacskaringós úton elindultunk abba a kempingbe, ahol mi már tavaly is voltunk, és amit annyira utáltam. Na most még jobban megutáltam. Bár a zuhanyzó nem volt olyan mocskos, mint a vécé, cserébe szinte a zuhanyrózsa alá kellett tennem a cuccaimat, épp csak egy kis kihajtható deszka próbálta védeni az elázástól, több-kevesebb sikerrel, a papucsom viszont teljesen elázott.

Az étkezőből meg éjszaka ellopták a szalámimat. Ez a legrosszabb kemping, ahol valaha voltam, és a túra legdrágábbja is lett.

http://www.campingwien.at/ww/en/index.asp

szállás: 1/5 csillag ~ csúnya.

zuhanyzó: 0/5 csillag ~ ez még egy csillagot sem érdemel. kritikán aluli.

102,45 km-t tekertünk, hogy megérkezhessünk ebbe a „csodálatos” kempingbe.

Legeslegutolsó napon visszakeveredtünk a belvárosba, majd onnan ki a város másik szélén lévő kempinghez, és onnan indultunk haza.

Hát azt meg kell mondani, hogy városban biciklizni nem egy leányálom. Persze a bécsiek próbáltak tenni valamit ennek érdekében, több-kevesebb sikerrel, de igazából a Prater főutcáján és a Duna-szigeten kívül inkább kínszenvedés, mint élvezet. Amúgy a bécsi városnézésről nincs mit mondanom, természetesen elkapott az eső, de beálltunk egy híd alá, ahol épp hajléktalanokat igazoltattak a rendőrök, majd elmentünk pisilni a Hunderwasser vécéjébe, mert ez tavaly kimaradt, más meg már nem igazán érdekelt a városból. Persze, sok mindent megnéztem volna, de bicajjal körbejárni nem túl célszerű. Schönbrunnból megint picit többet láttam: első alkalommal megnéztük az épületet (5 évvel ezelőtt, ha jól emlékszem?), most már elsétáltam a szökőkútig és vissza (ez fért bele a félórás keretbe). Nem baj, majd legközelebb.

A városban végül 32,03 km-t tekeregtem.

~*~

Ez volt életem legjobb biciklitúrája! Majdnem sírtam, amikor pakoltuk a bicikliket az utánfutóra. Csodaszép tájakon, kellemes csapattal, már csak az időjárásnak kéne kegyesebbé válnia. Már alig várom a következő folyóvölgyi vándortúrát!

Hogyha úgy számolunk, hogy az érkezés csonka napját és a hazaindulás csonka napját egynek vesszük, akkor hét nap alatt letekertünk ennyit: 573,04 km. Szép. Köszönöm.

Este 7:00 óra, Blaha Lujza tér.

Még egy utolsó pillantást vetek a házakra, s aztán kénytelen vagyok felébredni: álmodtam egy túrát, s elment vele a nap.

#kerékpártúra #Ausztria #Alpok #vándortúra #Ennsradweg #többnapos