Az 1848-as szabadságharc 173, évfordulójára olvassatok el egy rendkívüli történetet egy rendkívüli embertől - illusztrációmmal kísérve. Vámbéry Ármintól már rajzoltam meg történetet, utazásai, cselekedetei és tudományos munkássága egészen elképesztőek és példaérétkűek. Felsorolni is nehéz a hihetetlen jó sztorikat vele kapcsolatban, személyes kedvenc történetem róla hogy miután dervisruhában, magát szent embernek megjátszva beutazta a szinte biztos halált jelentő fanataikus közép-ázsiát, ( erről szól egyik leghíresebb műve) nagyhatalmak versengtek a barátságáért és többször megfordult a brit királyi udvar legfelsőbb köreiben. Ekkor ismerkedett meg Bram Stoker íróval Londonban, aki Vámbérytől hallott először Vlad Tepes erdélyi fejedelemről. Ebből írta meg aztán Bram Stoker a világ leghíresebb vámpírjának, Dracula grófnak a történetét. Stoker, Vámbéryt is beleírta a sztorijába, Arminius professzorként jelenik meg. Egyes elméletek szerint a Vampire szót is Stoker találta ki, Vámbéry nevéből eredeztetve. Mindenesetre Vámbéry lelkesen jegyzetelt közép-ázsia bolyongásai során, amikor Teheránban találkozott Szántó úrral akinek elképesztően kalandos életéről néhány mondatban így ír:
Szántó úr
illusztrációm Vámbéry Ármin : Dervisruhában közép-ázsián át c. könyvének (1867) “Visszaérkezés a Perzsa fővárosba” fejezetéhez
“Kiváltképpen meghatott azonban magyarországi földimnek Szántó úrnak részvéte, ki a perzsa fővárosban a szerény szabómesterséget űzi. E sajátságos ember, ki egy Tisza menti faluban született, a katonai sorozás elől menekvendő, megszökött, minthogy kényelmesebbnek tartotta a könnyű tűvel tartani a fegyvergyakorlatokat, mintsem a nehéz puskával. Eleinte Konstantinápolyba ment, onnan Kisázsián át Arábiába, onnan ismét dél-Perzsián keresztül Indiába, mégpedig nagyobbrészt gyalog. Már Kína fővárosa felé akart indulni, midőn értésére estek hazájában 1848-ban történt forradalmi események. Ezen hírek annyira föllelkesítették a hazafias lelkű szabómestert, hogy a hazatérésre határozta el magát, a szabadság zászlaja alatt küzdeni. Azonban Indiától Európa igen messze van, kiváltképp ha az ember csak vitorláshajón teheti meg az utat, s így Sztambulban már csak a világosi katasztrófának hírét kellett hallania. Megcsalatkozva reményeiben, újra megragadta tehát a vándorbotot és a varrótűt, s Tebriszen keresztül Teheránba utazott, hol vele én is találkoztam. Különösen csodálatos volt beszéde, mely mindazon szólamokat egyesítette, amelyeket a különböző országokban a sajátjává tett. A beszélgetés elején még csak ment a dolog úgy-ahogy, de mihelyt tűzbe jött, német, magyar, vagy francia szavakat kevert a török, a török, arab, perzsa, kurd és hindosztániak közé, úgyhogy az ember feje egészen belekábult, és össze kellett szedni annak minden nyelvtudományát , aki őt meg akarta érteni. Becsületes szíve túl boldog volt, midőn földijének szerencsés menekvéséről értesült, , s igénytelen vagyoni állapotának dacára mindenáron egy nadrággal akart megajándékozni, mivel azonban, ezt én egyáltalában nem fogadhattam, rábeszélte tatáromat, hogy legalább az vegye föl ajándékát. A közép-ázsiai hangosan fölkacagott a neki oly nevetségesnek látszó ruhanemű fölött, s mikor csupa kíváncsiságból magára vette, a jó Szántó magán kívül volt örömében és büszkeségében, hogy ő a legelső a világon, aki egy tatárt nadrágba bújtatott.”