Discover Top Posts Tagged with #gróf

- Nem akarok hozzámenni! – visított a lány, majd egy hatalmas csattanás következett.

- Ha így folytatod, gyermekem, nemsokára ismét cseréltethetjük ki az ajtódat – sóhajtotta az apja, és húsos kezével megtörölte a homlokát.

- Nem érdekel! – szűrődött ki a lány sírós hangja. A testes férfi aprókat kopogott az ajtón, talán megnyugtatásképp, azonban a leány csak egyre jobban zokogott.

- Tizenkilenc éves vagy, kedvesem, nem várhatsz tovább! – jelent meg az édesanyja is. – Muszáj férjhez menned!

- De nem akarok hozzá menni! – nyitotta ki a lány az ajtót, csak hogy aztán újra becsapja. Az apja tovább törölgette verítékező homlokát, édesanyja ellenben meg sem rezzent. – Ha hozzá akarnék menni Robertóhoz, már három évvel ezelőtt is megtehettem volna!

- De madárkám, mi a baj Robertóval? – kérdezgette szelíd hangon az édesapja.

- Az, hogy vén! – visította a lány. – Úgy néz ki, mint egy vén kecske, ráadásul tejfel szaga van…

- De tehetős! – magyarázta az anya. – Sajnálom, gyermekem, de a mi helyzetünkben ezt szem előtt kell tartanunk…

- De édesanyám…

- …ha találsz egy másik kérőt, aki elnyeri a tetszésedet, és vagyonos is, beszélhetünk az eljegyzés eltörléséről! – folytatta az anyja kérlelhetetlenül. – Egy heted van rá!

- Tessék?! – rontott ki a lány a szobájából.

- Na de drágám…

- Hagyd, Fabian! – torkollta le férjét az asszony, majd határozott lépésekkel elhagyta a folyosót. A lány néhány másodperc erejéig szótlanul meredt távozó édesanyjára, majd könyörgőn apja felé fordult.

- Sajnálom, de semmit nem tehetek – dörzsölte meg a halántékát a férfi. – Sajnos, édesanyádnak, mint mindig, most is igaza van – rázta meg a fejét, majd felesége után sietett. A lány haragosan nézett az apjára, végül aznap harmadszorra is becsapta az ajtaját, hogy az ajtót tartó szegek jócskán meglazultak.

- Négy nap maradt az esküvőig, és még sehol nem látom a lányom ruháját! – szűrődött ki a szalonból a sopánkodás. – És a lányomat sem találom! – trappolt át az asszony az étkezőbe, ahol férje épp észrevétlenül próbált elfogyasztani egy csésze forró kávét, ám az asszony megjelenése lehetetlenné tette a dolgot.

- Biztos próbál felkészülni – magyarázta az úr mentegetőzve.

- Ajánlom neki! – hagyta ott a férjét, és elindult a lány szobája felé. Az ajtóhoz érve megigazította kissé zilált szoknyáját, és nyugalmat erőltetve a hangjába bekopogott.

- Most nem alkalmas! – szűrődött ki a válasz.

- Astrid, a hétvégén lesz az esküvőd, és te eddig még semmit nem csináltál! – emelte fel a hangját az asszony, és a kezdeti próbálkozásból, hogy nyugodt hangon beszéljen egyre makacsabb gyermekével, kudarcba fulladt. – Mikor gondolod alkalmasnak az időt, hogy bármit csinálj az ügy érdekében? És meg ne halljam még egyszer, hogy a szóba jöhető kérőkön tűnődsz!

- Holnap! – hangzott a határozott válasz. Édesanyja feltörő idegességét homlokának masszírozásával próbálta féken tartani, ám végül mégis úgy döntött, szó nélkül hagyja a választ, és ott hagyta napok óta ki sem mozduló leányát.

Astrid kötött még egy utolsó csomót a zsákon, majd a függöny mögé rejtette, hogy az esetleg betévedő cselédek ne tudják észrevenni.

Az est leszálltát követően, mikor már minden cseléd visszavonult lakába, egy árny ereszkedett le egy alacsonyan álló ablak mentén. Ahogy az utolsó lépéshez készült, egy gyengébben álló cserép megmozdult, hogy az utolsó huppanással egyetemben zajosan érjen földet.

Az árny hirtelen mozdulatlanná dermedt. Egy távolabbi ablakban megmozdult a függöny, és egy érdeklődő arc jelent meg mögötte. A szökevény néhány pillanatig nem hallott mást, csak saját szívverésének visszhangját a fülében, ameddig az arc el nem tűnt ismét. Ekkor vett egy hatalmas lendületet, és amilyen sebesen csak a lába bírta, bevetette magát a ház mellett terjeszkedő erdőbe.

Mérföldeken keresztül megállás nélkül rohant, kerülgetve az erdő sötét fáit, csakhogy minél messzebb kerüljön a háztól. Akárhányszor meg kellett állnia pihenni, csak arra tudott gondolni, hogy bármikor észrevehetik hiányát, és utánamennek, sokkal gyorsabban, mint ahogy menekülni tud. Minden bokor mögött veszélyt érzett, minden fa mellett pásztázó szemeket sejtett. És csak futott, futott, minden botlás után újra felállva, menekülve a csapdából, a kényszerházasság elől, a sorsa elől, hogy egész hátralevő életében egy boldogtalan helyzetben vergődjön.

Üldöztetett menekülésének egy hársfa makacsul kiálló gyökere vetett véget. Előre támasztott keze felhorzsolódott, bokájába szúró fájdalom hasított.

A hajnali fény egy domboldalon álló sziklának dőlve érte a lányt. Astrid félrecsúszott köpennyel, a bokáját szorongatva bámult a messzeségbe, szívében a sürgető kétségbeesés helyét lassan átvette egy melankolikusabb, mélyebb félelem, amelybe némi lemondás is vegyült, mindezek mellett pedig egyre növekvő jeges félelem kezdte el zsibbasztani a tagjait.

A távolban nyújtózkodó Szent Eufémia-hegyre tekintett, és a kiábrándulás indult el a gondolataitól. A hegy mintha semmivel nem lett volna közelebb, mint otthonról. Hogy is képzelhette, hogy ló és élelem nélkül indul neki az erdőnek, amelynek ráadásul az a részét szinte nem is ismeri. Már az nagy teljesítmény lett volna, ha édesapja birtokainak határát átlépte, pedig sosem voltak hatalmas területei Lord Templetonnak. Egyre nevetségesebbnek érezte gyerekes ötletét, hogy elmenekülhet a sorsa elől.

A távolban felhangzottak az első dalos madarak, és lassan az egész erdő ébredezni kezdett: madarak indultak élelmet keresni fiókáiknak, rágcsálók gyűjtögettek télire, méhek döngincséltek a virágok körül – mindezek kissé eltompították a lány érzékeit. Egy teljes napja le sem hunyta a szemét, a friss reggeli fény bántotta a szemét az éjjeli sötétséget követően, a bokájában levő fájdalom pedig mintha lassan de biztosan tompultságot sugározna teste további részeibe. Sebes tenyerével a lábát szorongatva ismét a hegy felé nézett, úgy látta, mintha a napfény megcsillant volna valami fényes dolgon a távoli hegygerinc tetején…

A nap meredeken sütött rá, mikor felébredt. Néhány másodpercig nem értette, hogy hol van, és mi ébresztette fel. Aztán egy távoli kiáltás hangja egykettőre magához térítette. A nyugodt, de annál kevésbé pihentető bóbiskolást ágyúlövésként zúzta össze a hang, mire Astrid a pillanat töredéke alatt felpattant. Szíve úgy verdesett mellkasában, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Háromszor megpördült a tengelye körül, mire körülbelülre be tudta tájolni, merről érkezett a hang, és gondolkodás nélkül elindult az ellenkező irányba. Értelmetlen ötlet ide vagy oda, semmiképpen sem akarta, hogy megtalálják, mert amellett, hogy végül minden valószínűség szerint hozzáadják Robertóhoz, még könyörtelenül meg is szidnák a szökés miatt, és meg is büntetnék valamilyen módon, ha az édesanyján múlik. Ennél még az is sokkal kellemesebbnek tűnt, hogy elvesszen az erdőben, vagy egy erdész rátaláljon, és vele éljen tovább, de azt semmiképpen nem engedhette meg, hogy ennyi menekülés és sérülés után visszarángassák oda, ahonnan elindult.

Azonban a nagy ijedség miatt elfeledkezett fájó lábáról. A második lépést követően mintha kihúzták volna a talpa alól a talajt, és a bokájából kisugárzó fájdalom szinte teljesen elnyomta a lejtőről legurulás okozta karcolásokat.

Miután egy páfrányba érkezve sikerült megállnia, könnyező szemén át kereste a legegyenletesebb utat, s egyre jobban sajgó lábát igyekezett a legkevésbé terhelni. Néhány méter után azonban mégis kénytelen volt egy sziklába kapaszkodni, hogy ismét erőt gyűjtsön, de még mielőtt teljesen megállhatott volna, minden eddiginél nagyobb rettegés járta át a lelkét a felé sodródó hangok miatt…

Kutyák! - villant be azonnal az agyába. És sokkal közelebb, mint az előző hangok érkeztek. Ezek tehát nem a szülei emberei, hanem vadászok. Akiknek fogalmuk sincs róla, hogy nem egy vadat üldöznek, és bármelyik pillanatban lelőhetik, abban pedig nem is reménykedhetett, hogy nem vették észre, hiszen az esését több száz méterre is hallani lehetett volna, a nyomait pedig már rég kiszagolták a kopók. Egyet tehet hát: hogy ameddig bír, menekül!

Astrid vett egy hatalmas lélegzetet, és fájós lábbal és felhorzsolódott kézzel belevetette magát a legsűrűbb bozótosba, és reménykedett benne, hogy a vadászok oda nem fogják követni.

Néhány fájdalmas perc után azonban rájött, hogy tévedett, s ráadásul korántsem tud olyan sebesen haladni, ahogy akarta, a hangok pedig percről percre egyre közelebbről hallatszódtak: a kutyákat némiképp feltartotta a bozót, de egyértelműen gyorsan közeledtek: a vadászok néhány tízméternyi távolságból oldalról fogták közre, a lány viszont a saját zihálásától lassan semmi mást nem hallott.

Egy masszív hársfa hirtelen útját állta, így szinte öntudatlanul élesen balra fordult, ahol fényt látott. Csupán néhány lépéssel később eszmélt rá, hogy a fény egy mély szakadék irányából jön, és a hirtelenjött ijedtség annyira megbénította, hogy mozdulni sem bírt, míg egyszer csak a szakadék peremét képező száraz gyökér egész egyszerűen elvált a földtől, és a mélység felé indult a lánnyal egyetemben.

Jól látta, ahogy a mélyben folyó patakon megcsillan a fény, érezte az arcába csapó szelet, és hogy semmi sincs már, ami megtartsa. Ez az érzés azonban egy pillanattal később megszűnt, s helyét egy szorító érzés vette át a karján, majd egy rántás, és végül a földön végezte, néhány lépésnyire a szakadék szélétől.

Egy pillanatra mintha minden megállt volna: nem futott tovább, a gallyak nem tépték tovább a ruháit, s üldözői hangját sem hallotta már. Egy tompa puffanás néhány méterre tőle térítette magához, s a földön fekve megfordult.

A férfi egy magas, fekete lóról szállt le, majd felé indult.

- Jól vagy? – kérdezte lehajolva hozzá. Astrid nem tudott rá válaszolni, fogalma sem volt, mit mondhatna, vagy egyáltalán mit illik ilyenkor mondani. Jelen helyzetével sem volt teljes mértékben tisztában, csak azt érezte, hogy teljesen kimerült, s hogy végül elkapták, nem számít, hogy kik. A lány válaszolni akart valamit, de végül csak valami csuklás jött ki a torkán: zokogni kezdett.

- Nyugodj meg, nem fogunk bántani! – lépett közelebb a vadász, s ugyanakkor megjelentek a lány mellett a kopók. Az ebek érdeklődve körbeszaglászták, majd néhány a szakadékot kezdte kémlelni. – Mit keresel itt az erdőnek ezen a részén? Tudtommal közel s távol nem lakik senki…

- Megvan a vad? – ért oda a többi lovas is, majd döbbenten felkiáltottak, ahogy meglátták a földön zokogó alakot. – De hisz ez egy lány…

- És nem is akármilyen, nézzétek a ruháját! – mondta egy másik. – Nem egy egyszerű falusi bakfis, az biztos.

- Hagyjátok! – intette őket az első férfi, mire azok hátrább húzódtak, és nem firtatták tovább.

Astrid lassan kezdett magához térni, s lassan felnézett a vadászra.

- Minden rendben? – kérdezte ismét a férfi, mikor látta, hogy a lány kezd kissé megnyugodni. A lány kezdte kissé kényelmetlennek érezni helyzetét, így megpróbált feltápászkodni a földről, hogy egy kissé méltóságteljesebben tudjon beszélni. A férfi karja már ott is volt, hogy felsegítse. – Mi a neved?

- Astrid Templeton – felelte lemondón, és elengedte a férfi karját, minek következtében, ha a vadász nem kapja el ismét, visszaroskadt volna a földre.

- Mikor sérültél meg? – mérte fel a helyzetet, s a lányt nemes egyszerűséggel felkapva biztosabb helyre vitte őt. Astridnak ideje sem volt meglepődni, máris egy mohával benőtt fatörzsön ült. – Nagyon fáj?

- Eléggé – felelte a lány, majd ijedten elhúzta, mikor a férfi a bokája felé nyúlt.

- Csak megnézem – mondta a férfi engesztelően. Pár pillanatig gondolkozott, majd belátta, hogy jobb lehetősége nincs, így engedte, hogy a férfi megvizsgálja a lábát. – Szóval miért vagy itt? – kérdezte ismét, ahogy a lány lábát tapogatta.

- Megszöktem otthonról – felelte a lány szinte öntudatlanul. Mire rájött, hogy mit mondott, már késő volt: mind a négy vadász őt bámulta. Szégyenében csak annyit tudott tenni, hogy ismét maga alá húzta fájós lábát.

- Elég csúnyán kiment a lábad – állt fel tűnődve a férfi, és a nyeregtáskához lépett. Mintha némi lenézés lett volna a tekintetében, ahogy egy tekercs fáslival tért vissza a lányhoz. – Be kell kötnünk. Miért szöktél el? – kérdezte felemelt fejjel.

- Mert férjhez akartak adni – felelte a lány halkan, és egyszerre mintha a világ legostobább ötlete lett volna, hogy ismeretlenül nekivág az erdőnek csak azért, mert nem tetszik neki, akit a szülei kiválasztottak számára, és már várta, hogy a férfi lekezelően kinevesse, és megdorgálja, hogy milyen felelőtlen volt, és hogy első dolga lesz visszavinni a szüleihez. Azonban épp ellenkezőleg történt: a férfi arcvonásai kiegyenesedtek, s inkább tűnődő lett.

- Ha jól gondolom, nem kedveled azt az embert – jelentette ki.

- Így van – bólintott rá Astrid, és figyelte, ahogy a férfi gondos kezei óvatosan bekötik fájó bokáját, és eltűnődött azon, vajon hogyan lehetnek egy vadásznak ilyen finom mozdulatai.

- Értem – hagyta annyiban a férfi, majd hirtelen felállt. – Ez esetben, ha nem bánod, elviszlek az otthonomba. Ott rendbe tudod szedni magad, és elgondolkozhatsz a jövendődön – mondta, azzal óvatosan felsegítette a lányt, a lovához kísérte, és felültette rá. Astrid a magasból sokkal kényelmesebben érezte magát. – A nevem Dominique Monat. Ők pedig a társaim – mutatott a többi vadászra.

- Örvendek – felelte óvatosan a lány, és kissé különösnek érezte a helyzetet. Hogy elmenni a férfi otthonába négy másik ember kíséretében? Talán az erdő mégis csak biztonságosabbnak tűnik… Azonban Dominique sötét szemei, s ismerősen csengő neve – Monat, biztosan hallotta már ezt a nevet, de mikor? – valamiért bizalmat sugároztak, így nem ellenkezett, mikor Dominique vezetni kezdte a lovat a szakadék mentén, sosem menve túl közel.

- Az otthonom elég messze van, nyugodtan szólj, ha pihenni szeretnél – nézett fel a lányra, mire az bólintott. Aztán a férfi a többi vadászhoz fordult. – Ti menjetek csak tovább, később találkozunk – intett nekik, mire azok már el is iramodtak a kopókkal együtt.

Egy ideig némán haladtak, s így Astridnak volt ideje átgondolni az elmúlt jó néhány óra, főleg az elmúlt közel fél óra eseményeit. Először megszökik, majd balesetet szenved, aztán üldözni kezdik. Most meg itt ül ennek az ismeretlen embernek a lován.

A séta alatt óvatosan meg tudta figyelni a férfi vonásait. Korábban nem vette észre, de Dominique kimondottan jóvágású ember volt, sötét hajjal és szinte még sötétebb szemmel. Arcának határozott vonalai voltak, melyet most némi borosta borított, és a férfi testalkata sem hagyott kívánni valót maga után. Magában megállapította, hogy a férfi igencsak vonzó számára, sőt valami okból kifolyólag biztonságot érzett mellette.

De mi okozhatta ezt a biztonságérzetet? A vadász amennyire vonzó volt, éppen annyira titokzatosnak is tűnt. Miután elindultak, egyszer sem nézett rá, sőt még egy árva szót sem szólt, csak némán vezette a lovat. Érzelmei nem tükröződtek az arcán, csak az látszódott rajta, hogy folyamatosan töpreng.

A lány egy idő után megunta, hogy megpróbálja megfejteni a gondolatait, és előre tekintett. Nem tudta, mennyi ideje indultak el a vadásszal, azonban az előttük magasodó hegy sokkalta közelebb volt hozzájuk, mint amennyire Astrid valaha is járt. Abból a távolságból már ki lehetett venni, hogy a keresztirányú mélyedés a gerincen sokkal mélyebbre nyúlik, mint elsőre tűnt, s egy folyó folyik benne, ráadásul kivételesen sűrűn benőtt területek vannak rajta. Mintha ember sosem járt volna a lejtőin.

- A Szent Eufémia hegynél laksz? – kérdezte a lány újabb fél óra után, mikor még mindig homlokegyenest a hegy felé tartottak. Astrid nem tudta elképzelni, hogyan haladhatnak ennyire gyorsan, hiszen a férfi a ló mellett sétált, és igaz, hogy nagyokat lépett, de egyáltalán nem mozgott sebesen.

- Igen – bólintott Dominique. – A túloldalon vannak a birtokaink. Ha átkelünk a völgyben, azonnal meg fogod látni. Csodás hely.

Birtokai – ízlelgette magában Astrid a férfi szavait. Mégis milyen ember ez a Dominique? – tűnődött a lány, s újra a férfi arcát kezdte kémlelni. Igen, talán mégsem egy egyszerű vadász, ahhoz túlságosan önérzetes a tartása, s a nyakában lógó medál – amely a férfi inge alá volt csúsztatva, így a lány aligha vehette volna észre korábban – is inkább nemesi vérvonalra engedte következtetni. Mindazonáltal udvarias és előzékeny volt vele szemben, és mikor látta, hogy védence belefáradt az utazásba, lepihentek egy tölgyfa árnyékában.

A pihenés alatt Astridnak igencsak nehezére esett, hogy ne aludjon el, hiszen az elmúlt nap eseményei kimerítették szervezetét, és a friss kenyér és némi szalonna, amellyel a vadász félszegen megkínálta, olyan jól estek neki, hogy szinte elaludt a férfi karjaiban, mikor az felsegítette a lovára. Azonban még hosszú út állt előttük, míg elérték a völgyet, s a napot szinte teljesen eltakarta a hegy mire átértek a Szent Eufémia hegy túloldalára, ahol egy meredekebb úton indultak el felfelé.

Itt már azonban nem kellett attól félnie, hogy elalszik, ugyanis olyan látvány tárult a szeme elé, amilyet még életében nem látott, és sosem gondolta volna, hogy lehetséges: a hegy déli oldala közel sem volt dúsan benőve fákkal, legalább is a felső része; a meredek hegyoldalon egy fehér márványból és kövekből kiépített kúria nézte a messzi tájat, de mintha az épületrészek egymásra épültek volna. Néhol kisebb sétányok és lépcsők szabdalták fel az épületegyüttest, s nem egy helyen gyümölcsfák kapaszkodtak a még csupaszon hagyott földterületeken. Az egész annyira különös és újszerű volt a lány számára, s talán akkor még fel sem fogta, hogy a korábban említett birtokokat látja maga előtt számtalan erkélyével és forrásaival. Mintha egy falu épült volna a hegyoldalba, hogy szimbiózisban éljen a természettel a messze nem a tájba olvadó emberi lakóhely.

- Ez az otthonom – jelentette ki Dominique, mikor elértek egy kapuhoz, ami valójában csak egy fél kapu volt – a másik fele a hegy volt.

- Te… itt laksz? – kapkodott levegő után a lány, s nem győzött minden apró követ megcsodálni, amellett az úr elvezette. Fel nem foghatta, hogy ez hogyan lehetséges – az épületek hogy nem csúsznak le nemes egyszerűséggel a hegyoldalon, és hogy lehet minden olyan ragyogóan fehér?

Az alkony hosszúra nyúlt árnyai még különösebbé tették a helyet – mintha csak álom lenne az egész, káprázat! De nem, az nem lehetséges, hiszen érzi, hogy a ló menetel felfelé a lejtőn, s Dominique meleg kezét, ahogy tartja őt, nehogy leszédüljön. Mindez túl valóságos volt ahhoz, hogy a kastély vagy a környezet csupán délibáb legyen. Minden lehető sziklaszirten épületrész magasodott, s számtalan helyen nyúltak el hosszan s keskenyen erkélyek és teraszok művészien faragott kapaszkodókkal.

Astrid és Dominique a láthatóan a legnagyobb vízszintes tér felé meneteltek, amely bizonyára a komplexum középponti része volt, gondolta magában a lány, a hatalmas szökőkutat figyelve a tér közepén.

Mire odaértek, nem egy ember figyelte lépéseiket. A férfinak mintha nem is tűnt volna fel, a lányt azonban egyre inkább feszültté tette, így igyekezett elkerülni az érdeklődő pillantásokat. Helyette Dominique-ot figyelte, és próbálta elhelyezni őt gondolatban ebben az álomszerű, különleges helyen. Valami legbelül azt súgta neki, hogy a férfi nem egyszerű közember.

- Itt is volnánk – állt meg a szökőkút mellett, majd lesegítette a lányt. – Szép, igaz? – kérdezte mosolyogva, ahogy nézte a lány csodálkozó tekintetét.

- Az nem kifejezés – mondta a lány ámulattal.

- És ő az édesapám – folytatta a férfi Astrid válla fölött átlesve, mire a lány megfordult.

Amint ránézett a lépcsőn lefelé lépkedő, idősödő férfira, azonnal tudatosult benne, miért volt ismerős neki a Monat név: az iskolában, ahol édesapja tanít, egy hatalmas festmény lóg a bejáratnál Claudio Monat-ról, erről a szigorú tartású, büszke emberről, mint az iskola nagybecsű támogatójáról.

Az iskolában nem sokat beszélnek róla, csak annyi terjedt el, hogy egyike a hegyen túl élő nagybirtokos, vagyonos családok vezetőjének. Ami azt illeti, a festmény igencsak valósághűen visszaadta Claudio Monat szigorú, szikár, de mégis szilárd külsejét a folyton pásztázó szemekkel és tökéletes gallérral.

A férfi látványától ismét visszatért Astridba a rettegés, hisz’ oly aprónak és jelentéktelennek érezte magát az úr mellett. Az alkonyi fényben lomhán lépegetett lefelé a lépcsőn, szigorú, mégis meleg szemeit fián tartva.

- Hogy-hogy máris itthon üdvözölhetünk? Csak holnapra vártunk – rázott kezet a fiával, aki meg is hajolt édesapja előtt.

- Közbejött valami – fogta meg Astridot a derekánál, mikor a lány, sérülését elfeledve a rossz lábára lépett. Claudio most a lányra nézett, mintha akkor vette volna csak észre. Astrid zavarában a földet kezdte pásztázni.

- Tiszteletem – fogta meg a férfi a kezét, majd kezet csókolt neki. – Minek köszönhetjük látogatását? – kérdezte Claudio valódi érdeklődéssel a hangjában, azonban ez cseppet sem volt megnyugtató Astrid számára, hiszen ki gondolhatná nagyobb butaságnak tetteit, mint az iskola nagybecsű támogatója, Claudio Monat.

- Megsérült az erdőben – válaszolt Dominique a lány helyett, majd karjaiba vette a lányt, és elindult a kapu irányába. – Bent folytassuk a beszélgetést! – mondta, és mintha csak egy párnát cipelne, olyan könnyedén felszökellt a lépcsőn. Astrid ezalatt azon kezdett gondolkozni, hogy talán jobb lett volna el sem indulnia, akkor nem csinálna magából bolondot egy ilyen fontos ember előtt. Szíve úgy dobogott, hogy kis híján kitörte a bordáit – kizárt, hogy Dominique ezt nem veszi észre -, gondolta magában, mikor beléptek a kapun, és egy fáklyákkal kivilágított hosszú, keskeny helyiségbe értek, ahol Dominique jobbra fordult, és egy ebédlőbe értek.

A teremben csak szobalányok voltak, éppen a vacsora maradékát távolították el, de ahogy meglátták a férfit Astriddal a kezében, az egyikőjük – egy idősebb, határozottabb asszony már elő is pakolt két új terítéket, s elszalajtott két fiatal lányt vacsoráért.

Mire Claudio beért a terembe, meg is hozták az ételt – Dominique szedett mindenből Astrid tányérjára, és kedvesen biztatta az evésre. A lánynak nem is kellett több – közel egy napja nem evett rendes ételt, és az ínycsiklandozó, friss étel mellett nehezen tudott illedelmes maradni.

Csak akkor kezdtek el ismét Astrid jöttéről beszélgetni, mikor mindketten befejezték az evést.

A lány mély levegőt vett, és töviről hegyire mindent elmondott szökéséről és annak okáról – vacsora közben már felkészítette magát arra, hogy miután mindent elmesél, a szigorú férfi megdorgálja esztelen viselkedéséért, és haladéktalanul hazaküldi őt oda, ahonnan oly nagy sietséggel elmenekült, és a szemére hányja, hogy viselje sorsát méltón.

Ehhez képest kissé megnyugtatóbb volt a férfi viselkedése: a habogva elmesélt történet után elgondolkozva ült az asztal túloldalán, miközben szobalányok forgolódtak az asztal körül.

Néhány percre néma csend ült hármukra, és Astrid tompa bizsergést kezdett érezni halántéka körül.

- És neked első dolgod volt idehozni őt – állt fel Claudio, és elkezdett fel-alá járkálni, még mindig gondolkodó hangon.

- Tudod, mit gondolok a kényszerházasságokról! – dőlt hátra Dominique a székén, és szigorúan nézett apjára, aki csak legyintett.

- Tudom, tudom! Máskülönben már rég házasember lennél – lépett az ablakhoz, és csak nézte a messzeséget. Egy-két percig ismét csend telepedett rájuk – Claudio a felkelő csillagokat kémlelte, Dominique az apjára meredt, Astrid pedig remegő kezeit nézte, miközben egyre jobban zsibbadt a halántéka. Végül Claudio nagy levegőt vett, és feléjük fordult.

- Rendben, itt maradsz nálunk, amíg jónak látjuk, és írok egy levelet a szüleidnek – nézett mélyen Astrid szemébe.

A lány hirtelenjében azt sem tudta, mi történt, annyira elzsibbadt már a sok kalandtól, csak a szavakat hallotta. Ahogy szépen lassan megértette azok jelentését, mintha egyre több életet töltenének szinte reménytelen szívébe, és további percek kellenek ahhoz, hogy ésszel is felfogja mindezt; de arra már nem volt ereje – minden, amit tenni tudott, hogy egy csendes, de őszinte köszönömöt rebegjen a férfinak, aki megóvta – mindenesetre egy jó időre – egy keserűséges élettől.

- Most kapsz egy szobát, a többit holnap megbeszéljük – nézett a lányra, aki már alig volt magánál a fáradtságtól. Astrid az örömtől megkönnyebbülten felállt, hogy aztán Dominique karjaiba essen. A férfi azonnal fölkapta, mint ahogy korábban, és az idősebb szobalány nyomában kiléptek egy folyosóra.

- Jól vagy? – kérdezte Dominique a lányt kedvesen.

- Nagyszerűen – mondta a lány boldogan, és napok óta először végre elmosolyodott.

- Azért egy orvossal megnézetjük a bokádat – nevetett kedvesen a férfi, és beléptek egy ajtón.

Dominique letette a lányt egy ágyra, és hagyta, hogy a szobalány betakarja őt úgy, ahogy van egy prémes takaróval, és Astridnak ez volt az aznapi utolsó emléke, mielőtt elnyomta volna őt az álom. A legutolsó dolog, amelyet még érzett, hogy a férfi végigsimít az arcán – de már ez sem biztos – az álom ingoványos földjein már semmi sem kézzelfogható. Csak annyi volt már biztos, hogy nem fog hozzámenni a tejfelszagú Robertóhoz, mert Dominique ki fog állni mellette, ebben már nem kételkedett. Hogy miért, arról fogalma sem volt, csak érezte. Akkor semmi másban nem volt biztosabb, mint ebben a kósza érzésben.

Másnap, mikor a távoli madárcsicsergésre felkelt, egy csillogó szemű, fiatal lányt pillantott meg az ágya mellett. Néhány percig csak hagyta, hogy a fény és a finom takaró simogassa bőrét, s közben az elmúlt napok eseményei szépen lassan beszivárogtak a fejébe, magyarázatot adva hollétéről.

- Jó reggelt! – köszöntötte végül a fiatal lány, megtörve a reggeli tétlenkedést. Astrid végül felült az ágyban, hiszen egy ismeretlen lány van a szobájában, egy alig ismert helyen.

- Jó reggelt! – viszonozta a köszönést. – Ne haragudj, de te ki vagy? – dörzsölte meg a szemét álmosan, majd ismét a lányra nézett. Még sosem látta azelőtt, de a vonásai valahogy ismerősnek tűntek.

- Jaj, ne haragudj! – pattant fel a lány, majd izgatottan közelebb szökellt Astridhoz. – A nevem Simona – ölelte át barátian, majd hatalmas mosollyal távolabb húzódott. – Dominique húga. Reggel azt rebesgették a cselédek, hogy a bátyám este hazahozott egy gyönyörű lányt, és kíváncsi voltam, igaz-e. És igaz, te tényleg szép vagy!

- Ez nagyon kedves – mosolyodott el Astrid is.

- Dominique szokott hazahozni lányokat, de őket… máshogy… - hallgatott el hirtelen, mint aki olyat mondott, amit nem szabadott volna. – Ne is figyelj rám, csak csacsogok össze-vissza – legyintett zavartan Simona, és ismét Astridot figyelte érdeklődve.

- Hogy-hogy szokott lányokat hazahozni? – kapott a szón a lány, és legbelül mintha enyhe szúrást érzett volna.

- Ó, tudod… - feszengett Simona, és már bánta, hogy megszólalt. – Dominique férfi, és hát… tudod, milyenek a férfiak… - halkította le a hangját a lány félszegen. – Van egy kis… problémájuk…

Ami azt illeti, Astrid vajmi keveset tudott a férfiakról. Az eltelt évek alatt ugyan sokan megnézték őt jellegzetes alkata és élénk szemei miatt, de a család viszonylag alacsony anyagi helyzete miatt nem igazán udvarolt neki senki, így nem sok tapasztalata volt az élet eme területén, azonban Simona szavait, ha távolról is, de nagyjából megértette. És zavarba jött. Idegesen morzsolgatni kezdte takaróját, hogy megszabaduljon tőle.

- De mindez nem számít – törte meg a csendet ismét Simona -, te teljesen más vagy, és nagyon jó barátok leszünk. És nemsokára fel kéne kelned, mert már készülődnek az ebédhez.

- Ebédhez? – kapta fel a fejét Astrid. – Már ennyi az idő?

- Igen – elevenedett meg ismét a fiatal lány. – Jó sokat aludtál, de nem is baj, rád fért a pihenés, ahogy hallottam – nevetett fel. – Gyere, segítek készülődni. Nemrég készítettek neked fürdővizet. Segítek, ha gondolod – rángatta fel az ágyról, és átvezette az előző nap történéseitől nyúzott lányt egy szomszédos szobába, ahol egy cseléd épp fürdősót szórt egy hatalmas, kőből faragott kádba.

Astrid csak ekkor jött rá, hogy napok óta ugyanaz a ruha van rajta, az, amelyiket szinte teljesen széttéptek a kórók, és amin sötét föld és fűnyomok emlékeztették a lányt nem kevés botlására, így szívesen vette, mikor Simona leoldotta róla, és belemártózhatott a friss, tiszta vízbe. A kád fala nem vette teljesen át a víz melegét, Astrid mégis boldogan dőlt hátra a nyugtató vízben. A levegőben valami fanyar illat kezdett terjedni, a víz finomat érintette meggyötört bőrét, s a kintről érkező lágy, déli szellő megtették hatásukat: a lány annyira könnyűnek és elégedettnek érezte magát, hogy úgy érezte, menten vissza is tudna aludni, azonban szíve egy addig még alvó részén felszegte a fejét egy apró félelem: a szülei egyáltalán nem fognak örülni a történteknek, s még ha Monat úr az ő pártját fogja, a szüleinek hatalmas szívfájdalmat fog okozni ezzel. Ő a család utolsó sarja, záros határidőn belül meg kell házasodnia, különben minden, amiért elődei küzdöttek, oda lesz.

Hogy elüldözze ezt a rémképet, kinyitotta a szemét. Vele szemben Simona ült a kád mellett, és csodálva nézett rá.

- Mi az? – ült fel érdeklődve.

- Te nagyon szép lány vagy – mondta kedvesen a lány, mire Astrid vidáman elmosolyodott.

- Ismét köszönöm – mondta, majd hirtelentámadt jókedvében lespriccelte a fiatal lányt. – Mennyi idős vagy? – kérdezte hirtelen.

- Tizenhét leszek – mondta Simona nevetve, miközben letörölte az arcáról a vizet. – És nemsokára megházasodom – húzta ki magát büszkén.

- Tényleg? – Astrid jókedve, ahogy jött, most úgy is illant el a házasság említésével. Eszébe juttatta a legfőbb okát annak, miért is van ott. Hogy kiűzze fejéből eme szörnyű gondolatokat, inkább tovább kérdezett. – És kedveled őt?

- Igen! – felelte a lány magabiztosan, és olyan széles mosoly jelent meg fiatal arcán, amely minden kétséget kizáróan bizonyította állításának valóságát. – Ő egy nagyszerű ember, bármit megtenne a családjáért, és olyan kedves… - ábrándozott el, és ahogy jövendőbelijére gondolt, fátyolos tekintettel meredt a még mindig szorongó Astridra.

- Nos, akkor te egy nagyon szerencsés lány vagy – sóhajtotta irigykedve, és lassan elkezdte mosni jobb karját, óvatosan érintve a sérült részeket.

- Tudom – bólintott Simona. – És te hány éves vagy?

- Tizenkilenc – vágta rá Astrid, fel sem nézve a habokból.

- Akkor már neked is férjhez kellett volna menned – válaszolt csodálkozva Simona. Astrid még mindig a habokra meredve válaszolt.

- Tudod, éppen ezért kerültem ide: nem akartam ahhoz menni, akinek szántak. Megszöktem.

- Sajnálom – motyogta Simona néhány néma másodperc után. – Azt tudtad, hogy Dominique sem akar szerelem nélkül házasodni? Már két lányt utasított el, akiket apánk választott számára, mert nem hajlandó elvenni olyan lányt, akit nem szeret teljes szívből! – kezdett el csicseregni. – Ő tanította meg nekem is, hogy ne adjam alább a szerelemnél – ahogy ezt mondta, üdvözült mosoly terült szét az arcán. Astrid irigykedve figyelte a lány arcát. De mire ismét belemerülhetett volna az önsajnálatba, Simona rácsapott a lábára. – Na, de most már készülődj, mert a végén az ebédről is lemaradsz! – nevetett fel, és már ugrott is egy alacsony asztalhoz, amelyre ki volt készítve egy piros ruha.

- Rendben – nevetett fel Astrid is, és szépen lassan kikászálódott a friss, kellemes illatú vízből.

Nem sokkal később széles mosollyal az arcán hagyta, hogy a fiatal lány kirángassa a szobából. A fiatal lány társasága már az első perctől kezdve vidító hatással volt rá, mellette nem lehetett elsüllyedni a reménytelenség és önsajnálat posványos mocsarába. Alig ismerte a lányt pár órája, úgy érezte, Simona egyszerűen képtelen bármilyen kellemetlen érzésre, és meglehetősen irigyelte is érte amellett, hogy vonzotta ez a boldog kisugárzás, és az a két aprócska gödör, amelyet az állandó mosolygás rajzolt az ifjú lány arcára.

Kettő rövid nappal később mind az öten a főlépcsőről figyelték a hintó lassú zötykölődését, ahogy a felfelé vezető út után megáll a szökőkút mellett.

Az ajtó lassan kinyílt, és Astrid remegő gyomorral, idegesen leste, ahogy pocakos édesapja kikecmereg a térre, majd miután biztonságosan megállt a lábán, édesanyja szállt ki kecsesen, figyelmesen, és az a kevéske felszabadultság, amelyet Astrid apja megpillantásából tudott meríteni, Lady Templeton feltűnése nyomtalanul elkergette az udvarról.

- Mr Templeton, Lady Templeton – lépett előre Claudio, hogy üdvözölje vendégeit -, mily megtiszteltetés, hogy itt köszönthetem önöket – rázott kezet a férfival, ám mielőtt a lány apja bármit is mondhatott volna, az asszony vette át a szót.

- Nekünk megtiszteltetés, hogy itt lehetünk – hajolt meg illedelmesen az úr előtt. – Nem lehetünk elég hálásak önöknek, hogy befogadták maguk közé a lányunkat, mikor elveszett…

- Igazság szerint a fiam, Dominique talált rá – mutatott a férfira, aki bólintott, majd folytatta -, és igazán nem okozott semmiféle problémát, mindannyian nagyon megkedveltük Astridot – fordult mosolyogva a lépcsőn állók felé. Astrid akkor érezte úgy, hogy ő is beszállhat a beszélgetésbe, így egy lépéssel közelebb lépett a beszélgetőkhöz.

- Apám – indult el felé összeszorult gyomorral. Fabian őszinte mosollyal ajándékozta meg elveszett édeslányát, és melegen homlokon csókolta. Nem úgy, mint édesanyja, aki csak hidegen méregette, majd egy rövid ölelés után el is engedte, és dühében összeszorított szájjal nézett el fölötte. Astrid mindezek után nem is mert anyja szemébe nézni, inkább visszaállt a lépcsőn sorakozók mellé.

- Úgy vélem, itt az ideje, hogy befáradjunk – vette át ismét a szót Claudio. – Bizonyára kifáradtak a hosszú út alatt.

- Igazán megtisztelő, uram – bólintott Fabian mosolyogva, majd kissé nehézkesen, de követte a férfit felfelé a lépcsőn. – Hadd jegyezzem meg, uram, ez a hely káprázatos – nézelődött csillogó szemekkel, egyre jobban zihálva.

- Köszönjük – bólintott Claudio finom mosollyal az arcán. A két férfit Lady Templeton követte, aki dacból nem nézett a lányára, majd mögöttük indult el Astrid és a többi Monat.

- Édesanyád pokrócot reggelizett? – suttogta Simona a lány fülébe, amivel sikerült egy pillanatra jobb kedvre derítenie. Tudta, hogy szégyenkezni fog szülei előtt, kiváltképp édesanyja előtt, mégis próbált felkészülni szemrehányó pillantásaira, s néma szidalmaira, hogy felkészülten várhassa vádjait, de a valóság sajnos sokkal fájdalmasabb és kiábrándítóbb volt a vártnál, s tehetetlennek és bűnösnek érezte magát.

Claudio bekísérte vendégeit az étkezőbe, hogy együtt elkölthessék a vacsorát, mialatt apró-cseprő dolgokról esett csak szó. A családfő nagy érdeklődéssel hallgatta Fabian Templeton beszámolóját az iskoláról, Gwendolyn Templeton némán falatozott mellettük, Simona pedig temérdek esküvői tervet osztott meg a többiekkel. Astrid lelkesen hallgatta, csak hogy addig se kelljen édesanyja tekintetét állnia, de mint mindennek, a vacsorának is lassan elközelgett a vége, az utolsó falatok eltűntek a tányérokról, Lord Templeton befejezte beszámolóit, s Simona is végre levegőt vett.

- Köszönjük ezt a csodás vendéglátást – ragadta magához a szót Lady Templeton -, valóban csodálatos volt, sajnálom, hogy holnap korán reggel el kell utaznunk erről a csodás vidékről…

- Nem szükséges annyira sietniük, szívesen látjuk önöket ameddig csak szeretnék – marasztalta őket Lady Monat.

- Nagyon kedves, de már így is el kellett halasztanunk a lányunk esküvőjét – fejezte be éles hangon, és metszőn meredt Astridra. Egyszerre az egész ebédlőben megfagyott a levegő, Astridot pedig a sírás kerülgette. – Szóval holnap amint lehet, elindulunk hazafelé, hogy megtartsuk a szertartást.

- Hallottunk erről a kellemetlen eseményről – dőlt hátra kényelmesen Claudio, az egyetlen ember, akin nem fogott a Lady Templetonból áradó düh. – Én mégis nagyon örülnék neki, ha Astrid még egy ideig nálunk maradna. Ritkán akad olyan ember, akivel a lányom ennyire jól érzi magát. Szívesen gondoskodom róla.

- Ez igazán nagylelkű ajánlat, de mint láthatja, a lányom igencsak a házasulandó kor végén van. Nem engedhetünk meg több haladékot! – felelt Gwendolyn ingerülten, mire mindenki egyszerre fejtette ki véleményét a problémával kapcsolatban. Csupán két ember maradt ki a vitából.

Astrid, aki mindvégig csendben hallgatta a beszélgetést, órák óta úgy érezte, mintha egy lejtőn gurulna egyre lejjebb és lejjebb, egyszer csak azt érezte, hogy elérkezett a lejtő legaljára, egy mélységesen mély gödör fenekére, ahonnan nem látja a kiutat.

- Én ragaszkodom hozzá, hogy itt maradjon – hangzott fel hirtelen Dominique hangja pont, mikor mindenki elhallgatott. Astrid a szemébe nézett, melyben hirtelen meglelte a kivezető utat a gödörből, és valami teljesen mást – egy vadonatúj érzést, melyhez semmi mást nem tudott hasonlítani, csak amikor először meglátta a férfit az erdőben, mikor megmentette őt. Mintha elveszne egy végtelen alagútban, de egyáltalán nem rémisztő, inkább biztonságos – semmi fájdalmas esés, csak végtelen lebegés…

- Rendben – szólalt fel Gwendolyn fojtott hangon, és idegesen felállt az asztaltól. – Most, ha megbocsájtanak, távoznék – mondta, majd otthagyta az egész társaságot. Ismét csend telepedett a teremre, és mindenki várta, hogy valaki feloldja a kellemetlen feszültséget.

Az ég bal felén még feltűntek a nap utolsó sugarait, mikor a másik irányban már elkezdtek feltünedezni a csillagok. Astrid elcsigázottan bámulta a lemenő napot, ahogy az elmúlt néhány órán tűnődött. Az édesanyja sosem fogja békén hagyni, ha kell, a világ végéről is hazarángatná, csakhogy a család jó híre fenntartása érdekében hozzáadják egy idegenhez, egy vén kecskéhez, akit sosem lenne képes szeretni, és akire nem tudna undor nélkül nézni. De legalább a szülei elmondhatják, hogy jó partit csináltak a lányuknak…

Két apró kopogás rántotta ki merengéséből, és hirtelen az ajtó felé fordult.

- Ki az? – kérdezte félve, várva, hogy édesanyja még a szobájában sem hagyja magára.

- Csak én – hangzott fel a kellemes férfihang. – Dominique. Bejöhetek?

Astrid vett egy mély lélegzetet, majd lassan kifújta, és csak ezután válaszolt.

- Csak nyugodtan – mondta, ahogy felállt az ablakból, és a belépő férfi felé indult.

- Remélem, nem zavarok. Úgy láttam, kellemetlenül érintett az édesanyáddal való beszélgetés, és tudni akartam, hogy minden rendben van-e. – állt meg a lány előtt néhány lépéssel, és kutató szemekkel vizslatta a lány kókadó arcát.

- Számíthattam volna rá – nyögte ki a lány, s ahogy érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, inkább elfordult. Nem akart újra az édesanyjáról beszélni, csak hogy a férfi ott legyen vele, és mentse meg ismét az életét úgy, mint legelső találkozásukkor.

Másodpercekkel később érezte, hogy Dominique a vállára helyezte a kezét, ezzel olyan érzéseket kiváltva belőle, amelyeknek létezéséről korábban még csak nem is tudott, nem hogy érezte volna őket: egyszerre végtelen nyugalom áradt el benne a férfi tenyerétől kiindulva, végig, az egész testén, amely mintha elfeledtette volna vele minden korábbi gondját-baját; csak ketten voltak a szobában, mindenki más több szobával arrébb, vagy még messzebb.

Ezzel egyidejűleg határtalan izgalom futott végig minden idegszálán, a lábujjától kezdve egészen a feje búbjáig, beburkolta, mint egy meleg köpeny, s közben mintha mezítelen lett volna; sosem gondolta, hogy ez az érzés ilyen kellemes és bizsergető is lehet, mindennemű szégyenérzet nélkül…

Egy pillanatra behunyta a szemét, s mire kinyitotta, a féri szemben állt fele; arca alig néhány arasznyira volt csak a lány arcától, s mégsem érezte kényelmetlennek.

Egy örökkévalóságnak tűnt, ameddig egymás szemébe néztek; Astrid úgy érezte, mintha csak zuhanna egy mélységesen mély, sötét kútba, s csontjai egyszerre válnak cseppfolyóssá, majd egyszer csak az összes érzés, amely szabadon kergetőzött a lány testében, egy pontban futottak össze: ott, ahol a férfi ajkai találkoztak az övéivel, hogy ezután ebből a pontból sugározzon ki minden új, ismeretlen, határtalanul izgalmas és szokatlanul édes érzés teste minden porcikájába.

Fogalma sem volt arról, hogy épp mit tesz, és mi fog következni mindezek után. Egyet tudott csak: hogy a férfi nem fogja őt bántani, sem lelkileg, sem testileg; vigyázza őt, ameddig csak szüksége van rá, legyen az csupán néhány óra, vagy az örökkévalóság. Nem volt oka bizonytalannak lenni a férfi karjai közt, még akkor sem, mikor szorosan átkarolta őt a derekánál fogva, miközben csókjai egyre sürgetőbbé váltak, s még akkor sem, mikor Dominique leoldotta róla a ruháját, majd szoros fűzőjét. Nem adott okot a félelemre, sőt ahogy végtelenül finoman és óvatosan végigfektette az ágyon, csak növelte önbizalmát, és feledést és gyógyírt nyújtott az elmúlt hetek kínjaira, miközben egyszerre érezhette magát nőnek, s védtelen gyermeknek…

A hajnal csendje ült a vidéken; mindent némaság borított. Nyugodt volt a légkör. Az egyetlen hang, amelyet Astrid hallott, ütemesen dobolt a füle mellett: Dominique szíve. A lány úgy érezte, ennél nyugodtabb éjszakája még életében nem volt, aludni mégsem bírt: nem akart elfecsérelni egyetlen pillanatot sem a gondtalan boldogságból; úgysem lesz sok lehetősége rá utána…

- Pihennünk kellene – törte meg a csendet a férfi, ahogy finoman simogatta a lány haját.

- Tudom – sóhajtott, és még jobban hozzábújt a férfihoz. – Ijesztő lesz ezután beszélni édesanyámmal.

- Majd én beszélek vele – szorította magához Dominique a lányt.

- És mit akarsz mondani neki? – nevetett fel Astrid hitetlenül. – Hogy nem engeded, hogy elvigyenek? Hogy már úgysem adhatnak férjhez?

- Valami ilyesmit terveztem – válaszolt a férfi, s a hangjából hallatszott, hogy mosolyog közben. – De először Lord Templetonnal szeretnék beszélni.

- Igaz – sóhajtott a lány ismét. – Őt könnyebb meggyőzni. De anyám szava mellett sajnos nem sokat számít.

- Inkább azért gondoltam rá, mert így tisztességes. Tőle szeretném megkérni a lánya kezét.

- Tessék? – kapta fel a fejét Astrid. Nem hitt a fülének, az agya még az álomképét sem engedte a fejébe férkőzni annak, hogy valaki, aki nem a vén kecske, feleségül kérheti, azt pedig végképp nem tudta elképzelni, hogy ez a tökéletes férfi, ezzel a tökéletes családdal és elismert névvel – amelyre az édesanyjának egy szava sem lehet – és hatalmas, megértő, óvó szívvel megkérheti az ő, egy köznemes család leányának kezét.

- Igen. Megkérem tőle a kezed. És utána nem kell tovább menekülnöd. Remélem – húzta magához közelebb a lány arcát, és egy hosszú, lágy csókot lehelt ajkaira. Astrid hatalmas szemekkel nézte a férfi nyugodt, mégis elszánt arcát. Félt befogadni a reményt a további boldogságra, de nem tudta elnyomni a testében eláradó szerelmet és örömet. Képtelen volt nem hinni Dominique szavának, aki több ízben megmentette őt, s néhány nap alatt úgy meghódította a szívét, hogy fel sem fogta a hirtelenjött változást. Még azt sem értette meg igazán, hogy hogy is került a nagybecsű Claudio Monat birtokára előkelő vendégként.

- Félek elhinni – szaladt ki a száján csendesen. Dominique sóhajtott egy aprót, majd még jobban átkarolta szerelmét.

- Ne félj! – lehelt egy csókot a homlokára, majd lehunyta a szemét.

- Most pedig koccintsunk gyermekeink jövendőbeli boldogságára, és családjaink összefonódására – emelte poharát másnap délelőtt Lord Monat, ahogy az egész család összegyűlt az étkezőben. – Végtelen örömmel tölt el, hogy a közelmúltban mindkét gyermekem megtalálta a boldogságát! – ahogy Claudio borospoharát emelve köszöntötte az új jegyeseket, a két család tagjai általános örömmel fogadták a hírt; némi értetlenség és furcsállás csak Lady Templeton arcán látszott. Lord Templeton széles vigyorral nézett boldogságtól sugárzó lányára, aki szorosan kapaszkodott a mellette büszkén álló Dominique karjába. Lord és Lady Monat büszkén, és boldogan köszöntötték a két fiatal jövendő közös életét, míg a fiatal Simona kitörő örömmel és vidámsággal figyelte fivérét és választottját.

- Igyunk a boldogságukra! – folytatta Lord Templeton, s egyszerre hét pohár emelkedett a magasba.

#házasság #esküvő #menekülés #vadász #gróf #kastély #szerelem #sérülés #védelem #testvér #kényszer #boldogság