Peter Levine, a trauma-kutatás és gyógyítás egyik úttörője, A tigris ébresztése című magyarul is megjelent könyv szerzője mesélt egy történetet. Egy san fransisco-i börtönben tartott csoportos foglalkozást olyan elítélteknek, akik a feleségük, partnerük ellen elkövetett erőszak miatt kerültek rács mögé. A teremben nem meglepően elég nagy volt a feszkó. Levine arra kérte a csoportot, hogy dolgozzanak azon a dühön, indulaton, haragon, ami felgyülemlett bennük. Arra összpontosítva, amit a testükben éreznek, észlelnek.
Miközben ezt a gyakorlatot végezték, az egyik elítélt zokogni kezdett. "Soha nem hagyom többé, hogy ilyen kicsinek érezzem magam melletted," fakadt ki. Levine számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem hozzá beszél - egy gyermekkori emlék tört elő. A férfit gyermekként a szülei bántalmazták, és ő tehetetlennek és kicsinek érezte magát. És rettegett attól, hogy újra ezt a tehetetlenséget kelljen átélnie. Innen eredt a harag és a düh, az erőszak.
Ami érdekes, hogy amikor ezt a teremben lévő többi ember meghallotta, mindenki sírásban tört ki. Mindegyikük tudott azonosulni ugyanis ezzel az emlékkel valahogyan. Mindannyian traumatizált emberek voltak. Mindannyiukban ott élt az a rémült, tehetetlen kisfiú, várva, hogy valamilyen trigger hatására átvegye az irányítást. És másokat bántottak, mert ilyenkor az agyuk átkapcsolt a küzdj-vagy-menekülj módba. És a körülöttük lévőket fenyegetésként értelmezték.
Levine azt javasolta, hogy kezdjenek el dolgozni azon, hogy vajon miért dühös és szomorú ez a kisfiú ott bent, és mit tehetnek azért, hogy biztonságban és szeretetben érezze magát.
Thich Nhat Hahn, a buddhista szerzetes írta, hogy a bennünk élő sérült gyermek meggyógyítása az út, ami a düh, a félelem és a harag átformálásához vezet. Ha felismerjük és együttérzünk ezzel a gyerekkel, akkor máris sikerül megtörni az ördögi kört, amivel mi magunk adjuk át a bántást másoknak.
Vajon mennyivel más lenne a világ, ha ahelyett, hogy újra traumatizálnánk azokat, akik már eleve traumatizáltak, abban látnánk a megoldást, hogy dolgozzunk velük a bennük élő gyermek megszelídítésén? ("Majd nehogymá még mit nem" - fakadnak ki erre sokan. És a szamszára kereke pörög tovább...)
A traumával foglalkozó gyógyítók egyik központi üzenete az, hogy a trauma nem egyszerűen a lélekben vagy az agyban létezik - hanem az egész testben. Az egész test emlékszik rá. A test akkor is emlékezik a rosszra, ami történt velünk, amikor tudatos emlékeink már nincsenek róla. Amikor mi már azt hisszük, hogy régen túljutottunk rajta. És amikor tudatosan nem is vagyunk tisztában vele, valójában akkor is a múltra adunk válaszokat a viselkedésünkkel - nem a jelenre.
Ezért a traumából való felépülés nem pusztán a lélekben - a gondolatok és érzelmek szintjén - történik. Hanem az egész testünkben. Ezért különösen eredményesek az olyan módszerek, amelyekkel testi szinten is kifejezhetjük magunkat. Tánc. Dráma. Gyakorlatok. Közösségi játék. Interakció. És ezért rettegnek sokan attól, hogy ilyenben vegyenek részt. Mert hiába élünk a testünkben - ha nincs vele valódi kapcsolatunk.
