Hittem benned.
Nagyon megbántottál. Elhitettem magammal, a barátaimmal, hogy te egy jó ember vagy, jól bánsz velem. Pedig mindvégig tudtam, hogy sérülni fogok miattad, de mégis a legeslegjobbat feltételeztem rólad.
Annyira nagyon nem érdekeltelek, hogy fel sem tűnt attól a vak érzéstől, hogy végre törődnek velem - és emiatt képes voltam minden tetted felmenteni valami vacak kifogással amit az agyam kreált, hogy miért ne lépjek tovább addig amíg nem fáj annyira. Aztán tessék most itt állok és nagyon fáj. Egyedül ugyanúgy, de nagyon fájdalamasan, darabokban, széthullva.
Hogy tudtad ezt megtenni velem? Miért vagy ilyen szemétláda? Megtiportál, megaláztál, kihasználtál. Félsz a szemembe nézni. Gyűlölöm, hogy visszaengedtelek az életembe. A legjobbat nyújtottam volna neked, mégsem kértél belőle. A kor valóban csak egy szám, bebizonyítottad. Nem vagy egyéb csak egy felnőtt testbe töltött gyerek. Játékszernek tekintettél, és akként is kezeltél.
Másként éreztem mikor egymás mellett voltunk, minden pozitív volt és erős. Csalódtam. Most még fáj, de a te érdekedben remélem, hogy soha többé nem kerülsz a szemeim elé.