#igee

[dedukkdom]

On my first tumblr when I was a young I never posted a thing because I was scared of the Internet as much as I was people irl but now both have improved so I'm here to say stuff about stuff I have no business stuffing on about igee :)

[korkep-blog]

Bakelit-sztorik 13 - "Amikor vége a zenének..."

Egy korszak hangjának meghatározója, a legendás és utánozhatatlan The Doors együttes billentyűse, egy bohém művész-látnok, ki idén, február 12-én ünnepelné 80. születésnapját.

Nyitókép: edition.cnn.com

  Ray Manzarek a 20. század rock zenéjének talán legkiválóbb s legkreatívabb orgonistája: mesterien ötvözte a jazz sötét és baljós tónusait, a latin zene buja lüktetését, s John Coltrane dalainak sziporkázó motívumait, s egybegyúrva mindezeket billentyűzetén egy összetéveszthetetlen és varázsos egyveleget alkotva a rock szféráiba röpítette mindezt.

  A jazz-rock egyik atyja ő, egy varázslatos tehetségű, lengyel-amerikai orgonazseni, aki súlyos, sötét orgonafutamaival soha nem hallott varázslatot teremtett. Egy jazzen nevelkedett reneszánsz ember: zeneszerző, dalszövegíró, orgonavirtuóz, színész, filmrendező, író és a rock egyik legkiválóbb mesélője. Egy korszak hangjának meghatározója, a legendás és utánozhatatlan The Doors együttes billentyűse, egy bohém művész-látnok, ki idén, február 12-én ünnepelné 80. születésnapját.

  Köszöntés gyanánt, íme egy rövid összefoglaló: léleküdítő azoknak, kik ismerték, s támpont azok számára, kik csak ismerkednek vele, s kik egyszer talán megszeretik majd.

  (Ray Manzarek valamikor 1973-1974 környékén, szólókarrierje idején)

  A zenész Chicágóban Raymond Daniel Manczarek néven látta meg a napvilágot, lengyel-amerikai szülők gyermekeként. Igen fiatalon kialakult benne a zene iránti szeretet, s ennek jegyében ismerkedett a zongora rejtelmeivel. Zongoraleckéi során komoly muzikális műveltségre tett szert, s a klasszikusok iránti szeretete mellett idővel a jazz és a blues imádata is beköszöntött életébe.

  Szerteágazó érdeklődése okán azonban a filmes egyetemen kötött ki, egész pontosan a Californiai egyetem nem sokkal korábban megalakult filmes tanszékén. Nem sejthette még, hogy élete talán legfontosabb momentuma ez, hisz azon túl, hogy a modern filmművészet óriásaival ismerkedhetett meg,  csoporttársa lett a fiatal és titokzatos James Douglas Morrisonnak, a későbbi énekes-legendának.

  (Ray és Jim Morrison 1968-as európai turnéjuk során)

  1965-ös vizsgafilmje után Venice Beach tengerpartján ücsörészve, meghallgatva Jim költeményeit, úgy döntött: zenekart alapítanak. Ez lett a The Doors, azaz az „ajtók”, mely név William Blake költeményének egyik sora után kapta nevét. Blake az érzékelés kapuiról írt, s a Doors elsődleges célja épp ezen kapuk sarkig tárása volt.

  A meditációs tanfolyamon, amit Ray is látogatott, a fiatal zenész összefutott az éppen együttest kereső dobossal, John Densmore-ral, s őt és barátját, a flamenco-n nevelkedett gitárvirtuózt is beszervezte a bandába. A bandába, mely csakhamar kinőtte magát s rövid időn belül Los Angeles zenei életének legvonzóbb zenekarává lett. Koncertjeik tömegeket vonzottak a Whisky a Go-Go nevű szórakozóhelyre.

  (A legendás Whisky a Go Go Los Angelesben,… a Doors korai fellépéseinek helyszíne)

  Jim kriptikus, súlyos, halál és szex központú dalszövegei, Krieger élményszámba menő gitárszólói, Densmore jazz alapú, kreatív dobszólamai és Ray szívet gyönyörködtető, baljós orgonaszólói jelenség lettek. Fellépéseiken olyan hangulat uralkodott, akárcsak egy sajátos templomi szertartáson. Bacchanália, színház és szenzációs koncert egyvelege volt minden új este.

  A botrányok azonban szintén mindennaposak voltak e fellépéseken, míg végül egy modern köntösbe bújtatott Ödipuszi versszak után a Whisky tulajdonosa ki nem rúgta a zenekart.

  (A The Doors karrierje elején, valamikor 1966-ban, Jim épp a mikrofonba üvölt… )

  A közönség soraiban azonban ott volt az Elektra nevű friss lemezkiadócég tulajdonosa, akit elbűvölt az együttes ősereje,  így lemezszerződést ajánlott nekik. 1967. január 4-én boltokba is került a néhány hét leforgása alatt rögzített debütáló lemezük, mely mai napig a legjobb rockalbumok közt van számon tartva.

  Olyan remekbeszabott s mára legendássá vált alkotások kaptak helyet a korongon, mint a Break on through, a Soul Kitchen, az Alabama Song, a The End, s mind közül talán a legnagyobb sláger, a Lobbants lángra, azaz a Light my fire.

  https://www.youtube.com/watch?v=rOpQjD-rX0g

https://www.youtube.com/watch?v=QxizIrbcSuU

https://www.youtube.com/watch?v=deB_u-to-IE

  Ezen dalok elképzelhetetlenek lennének Ray orgonaszólói nélkül. A Light my fire esetében az ő fejéből pattant ki a dal bevezetője, ő rakta a jazzes és latinos akkordokat a számok alá, s a Doors-koncertek magával ragadó, szertartásos hangulata is éppen az ő orgonájának volt köszönhető. A fiatalság egyik nagyhatású ikonjává lett, akit Eric Clapton és Ravi Shankar mögött a legnagyobb élő zenészek táborába emelt a kritika.

  Szinte valamennyi Doors dalon érezhető a kéznyoma, s néhányat e dalok közül szinte egy az egyben ő jegyez. Jelenség volt: szemüvegében, hosszú, szőke hajával s azzal a sajátos földöntúli, boldog önkívülettel, mely minden fellépés során látható volt arcán, amint a billentyűk fölé hajolt. 1967 és 1971 között 6 stúdióalbumot jelentettek meg, melyek egymás után, kivétel nélkül aranylemezek lettek, s melyek egy korszak hangját és gondolkodását fejezték ki és határozták meg.

  (Az együttes, 1968-as európai turnéja idején)

  Egészen újat hoztak vagy már ismert s izgalmasat csempésztek vissza a zenébe: Ray csemballó-hangzást épített be a dalokba, ami egészen speciális, sejtelmes hangulatot idézett elő, s visszafelé játszott orgonaszólókkal bolondította meg a számokat. Minden új lemezük valami újat, mást, szokatlant és a korábbitól eltérőt hozott. A Strange days, a Waiting for the sun, a The soft parade a kísérletezések jegyében születtek meg, számos feledhetetlen slágert eredményezve.

  Az új évtized kezdetén pedig egy újabb komoly váltás következett: igazi, hamisítatlan, dögös, mocskos bluest kezdtek játszani. Utolsó, Jim Morrisonnal készült lemezük már egy letisztult, ízig-vérig blues album, melyen azonban Ray változatlanul megcsillogtathatta tudását, elsősorban olyan dalokban, mint a Love her madly vagy a Riders ont he storm.

  https://www.youtube.com/watch?v=iv8GW1GaoIc

  Nem sokkal a lemez megjelente után énekesük váratlanul, s máig tisztázatlan körülmények közt elhunyt.

  (Az 1971-es, legendás L.A.Woman album borítója)

  A banda szekere azonban a tragádia után is tovább haladt, a zenekar trióként folytatta, s minden eddigitől eltérő, jazz-rock hangzást hoztak létre. 2 lemezt készítettek még, s eme albumok dalaiban komoly és élvezetes ízelítőt kapunk parádés hangszeres tudásukról s muzikalitásukról. Ray zeneszerzőként, s énekesként is szerepel e dalokban.

  https://www.youtube.com/watch?v=AaL3A2BVmJM

  1973-ban aztán feloszlott a banda, s mindenki útkeresésbe fogott. Ray elkészíthette két, korszakos művét. Elsőként a The Golden Scarab című albumot, mely szólópályája legsikerültebb remekműve, olyan dalokkal mint a címadó nóta, a Solar boat vagy éppen a The purpose of existence, melyekben hangját, hangszeres tudását s dalszerzői tehetségét egyformán élvezhetjük. Varázslatos albumról van szó, amolyan zenés mítoszról.

  (Ray szólólemeze, a The Golden Scarab)

    https://www.youtube.com/watch?v=Pckt-R5Esxk

  Ezt követte 1974-ben második, a The whole thing started with the rock n roll című korongja, mely hangzásában nyersebb ugyan, de így is számos slágert és gyönyörű próbálkozást tartalmaz. Megunhatatlan dalai: The Gambler, Whirling dervish, Bicentennial blues.

  https://www.youtube.com/watch?v=87ZsV5Oa4C4

  Rövid szólópályáját követően Manzarek a The Nite City nevű rockegyüttes billentyűse és alkalmi dalszerzője lett. A banda 2 albumot jelentetett meg, majd feloszlottak.

  Ezután, 1983-ban elkészítette a Carl Orff szerezte Carmina Burana modernebb, rockosabb változatát, mely komoly és izgalmas próbálkozásnak számított.

  (A “modernizált” Carmina Burana borítója)

  A következő években s évtizedekben interjúk s tévés szereplések tucatjait abszolválta, lenyűgöző beszélőkéjével ámulatba ejtve a közönséget s éltetve barátja, Jim Morrison s egykori bandája legendáját. 2000-ben megrendezte első egész estés filmjét, mely a Love her madly címet kapta, s mely egy szerelem s gyilkosság sajátos történetét meséli el.

  A film megbukott ugyan, de a rajongók körében értékes relikviának számít. 2006-ban aztán új, a filmmel azonos című szólóalbumot készített, mely személyes kedvencemmé vált. Sötét jazz modern zenei elemekkel elegyítve. Dalai min a Too close to the sun, az I could be anything, a Jai vu ta vie vagy a Hadleys cruise az acid jazz műfajának igazi remekművei.

  Manzarek számos más zenei projektben is részt vett élete során, költőkkel, köztük Michael Mcclure-ral is készített lemezt, akárcsak kiváló blueskorongokat Roy Rogers-szel. Ime, egy kis ízelítő ezen művekből.

  https://www.youtube.com/watch?v=I-FEYE7mHUE

https://www.youtube.com/watch?v=Y-O3tDbSdM8

https://www.youtube.com/watch?v=ajzTegvq2RQ

  Utolsó albuma halálának évében, 2013-ban jelent meg, s dalait hallgatva ugyanazt az erőteljes, életigenlő, precíz és újító zongoravirtuózt hallhatjuk, mint akit csaknem 50 évvel korábban megismerhettek a rajongók. 2013. május 20-án hunyt el rákban, a németországi Rosenheim klinikán.

  A műfaj egyik legnagyobb hatású billentyűse, egy korszak ízlésének és gondolkodásának formálója, s úttörő volt ő, ki mindörökre megváltoztatta a rockzene történetét.

  Isten éltessen, Ray!

  Isten éltessen, Ray!

  Kerepesi Igor

Képek: Archív

[korkep-blog]

Mick Jagger 75

Igazi fenegyerek. A rock and roll közlegénye. Szimbóluma egy műfajnak és kornak, s elnyűhetetlen örökmozgóként irigylendő példa milliók számára.   Ő Mick Jagger, a Rolling Stones alfahímje, 6 évtizedet végigtomboló énekes-dalszerzője, akiről műalkotások, popdalok, dokumentumfilmek születtek...

Igazi fenegyerek. A rock and roll közlegénye. Szimbóluma egy műfajnak és kornak, s elnyűhetetlen örökmozgóként irigylendő példa milliók számára.

  Ő Mick Jagger, a Rolling Stones alfahímje, 6 évtizedet végigtomboló énekes-dalszerzője, akiről műalkotások, popdalok, dokumentumfilmek születtek, és aki kevés férfiszépsége ellenére is mai napig milliókat képes lázba hozni. Kemény, mint a műfaj, mit művel, keveset méltatott géniusz, nagyszájú ikon, akit úgy tűnik nem lehet leráncigatni a színpadról. Sir Jagger épp ma 75 éves. Isten éltesse.

  Jagger, az elpusztíthatatlan.

  Pályája abban a mágikus, ködbevesző korszakban indult, mikor a kubai rakétakrízis borzolta a kedélyeket, mikor Marilyn Monroe örökre elszenderült, s mikor még a Beatles is csak nagyon az elején járt karrierjének. Tettvágyó fiatalként őt is magával ragadta a vágy, hogy zenéljen, énekeljen, hogy csajozzon, mert hiszen Elvisnek is milyen jól megy ez!

  Ifjan, a pálya kezdetén…

  Az akkoriban gombaként szaporodó „tini együttesek” sorában csupán egy volt a sok közül az a banda is, amely végül alapjaiban formálta át a rockzene világát, s melyben a fiatal Jagger szárnyait bontogatta. Ez volt a Rolling Stones, melyet 1962-ben alapítottak (mindössze 2 héttel az Omega előtt :)).

  A Rolling Stones valamikor 1963 környékén.

  A nevet egy Muddy Waters sláger után kapta a banda. Brian Jones, a multiinstrumentalista zseni volt a névadó, ő szervezte a fellépéseket, s ő határozta meg a blues irányt is. Szinte minden keze ügyébe kerülő hangszeren képes volt játszani, így elképesztő előnyt jelentett – a valljuk be őszintén – amatőrökből összeállt bandának.

  Brian Jones, a tragikus sorsú zseni, a kiváló hangszer-tudor.

  Jagger pedig, – ki a csapat szimbóluma lett – 1 évvel korábban 1961. október 17-én ismerkedett meg (újra) azzal a sráccal, ki egész életét megváltoztatta, s kikkel aztán milliók életét változtatták meg. Keith Richardssal karöltve – merthogy így hívták a fiút – zenész álmokat dédelgettek, s így, fiatal ábrándozókként lettek a Stones tagjai, ahol Keith Richards a gitárosi feladatokat látta el, Jagger pedig a karizmatikus énekes-szájharmonikásét.

  Keith Richards, Mick Jagger, ifjan, a nagy sikerek kapujában…

  Mire megjelent a Beatles 3.albuma, a Stones is kiadta első LP-jét, mely jelentős részben blues-feldolgozásokat tartalmazott, s mely ennek ellenére egy csapásra egekbe repítette a bandát.

  Rövid időn belül elképesztő rajongás övezte az 5 fiút, akik megjelenésükkel, blues-alapjukkal, sötét tónusaikkal a napos, cuki Beatles-fiúk tökéletes ellenpontja lettek Ők voltak a „sötét oldal”, a versenygés rosszfiúi.

  A Stones és sötét karizmája.

  Évről évre újabb koronggal örvendeztették meg a rajongó tömeget, s a lemezeken szép lassan egyre nagyobb tér jutott a saját kompozícióknak is, a Jagger-Richards szerzeményeknek.

  Jaggerék valamikor 1966 körül.

  Sorban ontották aztán a jobbnál jobb dalokat, melyek közül kimagaslik az I cant get no, a Paint it black s hasonlók.

  https://www.youtube.com/watch?v=O4irXQhgMqg

  1966-ban aztán kiadták a korai korszakuk legkimagaslóbb albumát, az Aftermath című korongot, mely akkori kreatív energiáik legszebb és legerőteljesebb lenyomata, s olyan kiváló dalokat tartalmazott, mint a Mothers little helper, a Lady Jane, az Under my Thumb, vagy az Out of time.

  https://www.youtube.com/watch?v=1vi3lvnmQ7Y

https://www.youtube.com/watch?v=3CctIQfkv-8

  A banda egyre erősödött, a pszichedelikus rock műfajában is kipróbálta magát, hogy aztán 68-tól visszataláljanak a nyers, kemény, zajos rockzenéhez, de annak minden eddiginél kiforrottabb formájához. Ekkoriban kezdődött a Stones igazi magas repülése, a csúcskorszakuk. A fiatalon elhunyt Brian Jones  helyére egy 20 éves zenei zseni, Mick Taylor került, hogy a minden eddiginél erősebb banda ebben a felállaban készítse el legjobb lemezeit.

  A szinte tinédzser Mick Taylor.

  Ez az 5 éves intenzív korszak Jagger dalszerzői tevékenységének legkreatívabb, legnagyszabásúbb időszaka, olyan szerzemények születtek ekkoriban, mint a Gimme shelter, a Honky tonk women, Midnight Rambler, Brown sugar, Wild horses, Sister morphine, Shine a light, vagy éppen az Angie.

  https://www.youtube.com/watch?v=RbmS3tQJ7Os

https://www.youtube.com/watch?v=59K2kF6o9Tk

https://www.youtube.com/watch?v=K5_EBAzIPJM

  A legkreatívabb időszakban…

  E dalokkal Mick a rockzene nagy közös kincstárát nem múló fényű csodákkal gyarapította, örök s megérdemelt hírt szerezve magának nemcsak az előadóművészek, de a kreatív erők táborában is.

  A banda 3. inkarnációja – mikortól Ronnie Wood is velük zenél – már egy másfajta banda képét mutatja, meglepetéseket, kincseket, igazi rock klasszikusokat azonban ez az időszak is bőven tartogat: a Miss you a banda egyik lenyűgöző dala lett, akárcsak a  rock himnusz Start me up.

  https://www.youtube.com/watch?v=SGyOaCXr8Lw

  Mick ekkoriban szólóban is kipróbálta magát. Pályafutása alatt több szólólemezt is kiadott, s vendégként szerepelt bizonyos nagy horderejű produktumokban is, mint például a David Bowieval közösen előadott jótékonysági céllal felvett Dancing in the street című dalban.

  https://www.youtube.com/watch?v=9G4jnaznUoQ

  Zenei munkássága mindenekelőtt persze a Stones dalaihoz köthető, szólóban sohasem ért el jelentős sikereket, bár akadtak slágerdalai.

  https://www.youtube.com/watch?v=wUk_Dqiow0A

  Mick Jagger, mint nagyszájú, ráncos ősrocker, megállíthatatlan energiabomba áll előttünk mind a mai napig. Bámulatos teljesítményével, őserejével szüntelenül meglep minket, s összetéveszthetetlen mozgása, énekstílusa és sármja dalokat, műalkotást ihlet minduntalan. Néhány éve például a Maroon 5 nevű formációt ihlette meg a zenészlegenda, aki bizonyította, igenis, rózsaszín öltönyben is lehet férfias valaki!

  https://www.youtube.com/watch?v=MTF7T1Nw5OU

  Züllött életvitele ellenére is odaítélték neki a Sir megnevezést a zene, a kultúra terén mutatott elévülhetetlen érdemei jutalmazásául.

  God save the Queen, God save Mick Jagger!

  Kerepesi Igor

[korkep-blog]

"Ráncos harmincévesek" - Egy Rolling Stones buli emléke

A Stones maga rock and roll. A mocskos, dögös, füstös rock and roll, amely keresztül robog az emberen, mint az úthenger, s lelket nem hagy szárazon.

A Stones örök és elpusztíthatatlan. Pályafutásuk csaknem 6 évtizede alatt Jaggerék 3 generáció zenei ízlését és világlátását befolyásolva valami olyat hoztak létre, mi alapján fogalmat alkothatunk az igazi örömzenéről. A Stones maga rock and roll. A mocskos, dögös, füstös rock and roll, amely keresztül robog az emberen, mint az úthenger, s lelket nem hagy szárazon.

  (A Rolling Stones jelenkori teljes pompájában…Balról jobbra: Charlie Watts, Ron Wood, Mick Jagger, Keith Richards)

  Amit Jagger, Richards, Wood és Watts csinálnak, arra igazán kifejező szavak talán nincsenek is. S mindezt úgy, hogy képességeik, teljesítményeik nem kissé hézagosak.

  (Richards épp koromfekete gitárját tépi, háttérben a “mindig lelkes” Charlie Watts)

  Jagger énekhangja igen csak kifogásolható, Richardsnál ezerszer profibb gitárosok rohangálnak a földön, Wattsról pedig a koncert minden pillanatában azt gondolhatnánk, elalél az életunalomtól, s mégis, valamitől elcseszett jól működik ez a banda! Immáron 56 éve.

  (5 évtized változásai: néhány tagcsere, elképesztő mennyiségű koncert és rengeteg-rengeteg pluszba kapott ránc)

  S hogy megérte-e a koncert? Nos, kétszer ennyi erőfeszítést és pénzt  is megért volna, mert az élő történelmet, legendák játékét láthattam a színpadon. S a jóisten remek időt és egy kiváló társat is adott mellém, akinél jobb koncertpartnert nem is kaphat az ember.

  (Útközben Krisztivel, a higgadt, tökéletes koncertpartnerrel, itt még egy egész kényelmes székben ülve, Brünnig szabad volt…)

  Utunk Pozsonyban vette kezdetét. Kolleginámmal vonatra vártunk. A beszállásnál végtelennek tűnő rajongó-rengeteg fogadott minket: tizenévesek, korunkbeliek, szülők és nagyszülőkorú férfiak és nők, akik Rolling Stones-os pólókban, kitűzőkkel dobták be magukat a forrongó tömegbe, hogy helyet találjanak maguknak a vonatban. Mi a legutolsó szerelvény legutolsó két méterérén, a WC szomszédságában, a koszos vonatszőnyegen elvetve magunkat találtunk rá az elégedett kényelemre.

    (Utunk legszebb és legnagyobb részét valahogy mégis a vonat padlójának agyonra taposott szőnyegén töltöttük. Éljen a bohém élet!)

  Kettő óra volt már, mire a prágai főállomásra értünk, majd fél négy, mire a repülőtérre. Szüzekként értünk a városba, szinte nulla információval a közlekedést illetően, de a sok Stones jelkép, amit az emberek magukon cipeltek, könnyítettek utunkon. Hogy tudjuk, mely eszközre kell szállnunk, csak a rajongók tengerét kellett követnünk.

  A koncerthelyszín egy elképesztő méretekkel bíró sík terület volt, ott kerültek felállításra az étel és italsátrak, az ajándéktárgyak üzletei, a színpad és a kisebb falu méreteinek is megfelelő földdarabon felállított Toi-Toi rengeteg. Magával ragadó volt a több ezer, sőt több tízezer, különböző korú férfi és nő látványa, akik állhattak bármilyen messze egymástól korban, társadalmi rangban, itt azonos rajongással és izgalomban múlatták idejüket.

  (A helyszín a gyülekező rajongókkal, ősrockerekkel és megannyi csodabogárral. Igyekeztek minél előbb lefoglalni a legjobb helyeket…)

  (én pedig hunyorogva, a széllel szemben, éppen egy túlméretezett trikót próbálva föl. Végül más méretre váltottam…)

  Volt is mivel múlatni, mindenki talált magának megfelelő szórakozást, ha egyebet nem, napfürdőzhetett a füvön valahol, hallgatva a hangszóróból kizúduló fantasztikus rockdalokat. Mi is így tettünk barátnémmal, aki igazi rockcsibéhez méltón öltözött, elámítva számos bennünket mellőző férfiút, irigységre sarkallva őket, miközben rám elismerő pillantásokat vetettek, amiért ilyen vonzó és impozáns csodával áldott meg a sors engem.

  (A kollegina és a Staropramen, amit ilyen igazán menő műanyag poharakban bocsátottak rendelkezésünkre)

  A koncerthelyszín olyan volt, mint egy aprócska Woodstock: színes, virágos, hosszú nyári ruhák, mezítlábas lányok, fű és alkohol illat a levegőben, hangos, érdes gitárszólók, magával ragadó őserő. A távolban magasodó hatalmas kivetítőkön óriási nyelvek és szájak pompáztak, jelezve, hogy egyre közelebb a nagy pillanat, nemsokára érkezik az attrakció.

  A műanyag pohár és a nyelves színpad

  s Kerepesi, amint a színpaddal pózol…

  Kriszti és az áldott kényelem…

  s ugyanaz, csak férfi kiadásban…

  A nyelves kivetitők folytonos izgalomban s készenlétben tartották a rajongókat…

  Koncert előtt, készenlétben, a letaposott füvön kuporogva, szürcsölgetve a legendás cseh sört…

  Előtte azonban még két előzenekar várta, hogy megmutassa magát a nagyközönségnek. Elsőként egy vérbeli, kemény rockot játszó svájci banda a Gotthard lépett színpadra, akik mindenki vérét fölpezsdítették, aki csak hallotta-látta őket.

  https://www.youtube.com/watch?v=apP448jksho

  Kis szünetet követően pedig, – míg az emberfia újabb söradagért a sátrakhoz rohanhat– a csehek által nagy becsben tartott Pražsky Výber nevű különleges rockformáció érkezett, hogy bámulatos színpadi jelenlétével, és hangszeres tudásával elkápráztassa az addigra tökéletesen lecsillapíthatatlan közönséget.

  https://www.youtube.com/watch?v=nagxGYXlWHU

  Előadásuk után tapinthatóvá lett a feszültség, a levegőben ott botladozó elektromosság. Zsúfolásig telt a színpad környéke, egészen kellemetlen közelségbe kerültek egymáshoz a testek, s minden szó, mit elejtettek, a Rolling Stones-t méltatta. Anekdoták, hallott vagy átélt történetek, legendák, álhírek, vélemények kerültek terítékre, mindenki úgy érezte, többet tud a másiknál erről a fantasztikus bandáról.

  Este kilenc óra előtt aztán, eljött nagy pillanat. Húrok közé csapott ez a matuzsálemi banda! Elnézve őket persze a színpadon az az érzésem támadt, hogy a legkevésbé sem öregek ők, valójában csak nagyon ráncos harmincévesek, akikből olyan energiák és életerő áradnak, amik szavakkal leírhatatlanok.

  Valamikor a koncert elején, az álomszerű pillanatok korában…

  Az első két-három dal közben el sem hittem még, hogy valóban ott állok a helyszínen és élőben látom, hallhatom ezt a együttest. Álomszerű volt az egész. A Street figthing man-el indult a show, egy 50 éves klasszikussal, melyet még az alapító tag, Brian Jones közreműködésével vettek fel. Ez a Stones egyik himnuszaként is számon tartható Its only rock and roll című szám követte, amelyet idős-fiatal együtt dúdolt s énekelt köröttünk.

  https://www.youtube.com/watch?v=JGaBlygm0UY

  Volt, aki ismerte a szöveget, volt, aki megelégedett a refrénnel, ám a hangulat s a csoda, ami a színpadon zajlott, elképesztő volt. A dalok remekül összeválogatott sorrendben követték egymást, igyekezve kielegíteni minden igényt.

  Jagger és Ronnie Wood fej fej mellett a kivetítőn

  Egy lassúbb dalt pörgős, kemény rock vagy mocskos blues követtett, amit aztán ismét egy líraibb szerzemény. Legutóbbi lemezük Ride em on down című dala is felcsendült, aztán egy közönségszavazás eredményeként nagy kedvencem, az Under my thumb, amely dal az együttes legsokszínűbb, korai szakaszából maradt ránk.

  https://www.youtube.com/watch?v=3CctIQfkv-8

  A Cant allways get what you want pedig úgy tűnt, igazi közönség kedvenc. Aki csak a közelemben állt, mind énekelte a dalt. Megható és gyönyörű pillanat volt ez.

  https://www.youtube.com/watch?v=yPS9MpRLCd0

  A nap lement közben, s az ég végképp elsötétedni látszott. A hangulat egyre csak emelkedett, Kriszti és én pedig örömittasan konstatáltuk az eddig látottakat és hallottakat. S ekkor felcsendültek a Stones egyik legnagyobb dalának, a Paint it blacknek kezdőakkordjai.

  A Paint it black közben, a dögös ritmusok és koromfekete kivetítők bűvöletében…

  https://www.youtube.com/watch?v=O4irXQhgMqg

  A közönség hatalmas ovációval reagált rá, a kivetítők képe fekete-fehérre váltott, s 4 percen át valami elképesztő misztikum reszketett a levegőben. Számomra ez továbbra is jelen volt, míg Keith Richards érdes hangján felcsendült egy viszonylag keveset játszott, számomra kiváló daluk, a You got the silver.

  https://www.youtube.com/watch?v=FchROOM25ao

  Ezen dalok mindegyikét legalább ezerszer hallgattam lemezjátszón, számítógépen, fülhallgatón keresztül, bóklászva Pozsony városában, utazva autóbuszban, örömittasan vagy szerelmi bánatban, s lám csak most itt, élőben is hallgathatom ezen a bámulatos helyszínen, remek társaságban.

Egy egészen jó helyen, közel a korláthoz… Három sör talán kicsit sok volt nekem…

  A Symapthy for the devil – mint az én megzenésített diplomamunkám – most is, ahogy mindig felpezsdített, s előkészítette a terepet a koncert (számomra legalábbis) fénypontjának, a Miss you című dalnak.

  https://www.youtube.com/watch?v=KuRxXRuAz-I

  Hölgyeim és Uraim, ez a zene, ez a show! Vagy 10 percesre nyújtották el ezt a kerek 40 éves rockdiszkó dalt, amely egyik emblematikus száma Jaggeréknek. A kivetítők egy részén fantasztikus neonábrák, női arcsziluettek mutatkoztak meg, magával ragadó basszusgitárszólót nyomtak el és dögös, vérmes szaxofonszólót, amely a holtakat is képes megmozgatni. Most is lúdbőrzök, ha arra a dalra gondolok.

    A Miss you villódzó neonfényei közt…

  Talán a You got the silver szívfajdítóan szép hangulatai közepette…

  A kurta szünet jeges nyelveivel…

  Valamikor az utolsó dalok környékén…

  Tűzijáték a koncert végén… megadták a módját

  S végül, a visszatérés igérete…

  A Midnight rambler szájharmonika szólói, a Start me up legendás gitárriffje s a Jumping Jack Flash mogorva, pofátlan dallama méltó folytatásai voltak ennek a fantasztikus előadásnak, mely a Brown sugarral fejeződött be.

  https://www.youtube.com/watch?v=sEQL6z1U0wY

https://www.youtube.com/watch?v=SGyOaCXr8Lw

  A ráadásban pedig helyet kapott évek óta kedvenc Stones dalom: a Gimme shelter, azaz az Adj menedéket!

  https://www.youtube.com/watch?v=RbmS3tQJ7Os

  Az első másodpercétől az utolsóig rajongok érte, egy remekül felépített, minőségi munka ez, apokaliptikus basszusgitáralappal fűszerezve. S a nagy záróakkord: a Satisfaction.

  https://www.youtube.com/watch?v=nrIPxlFzDi0

  11 óra után volt már, mire véget ért a koncert, gyönyörű emlékké nemesülve bennem. Idő volt még pár közös fotóra, melyeken két elégedett, csapzott zenerajongó látható, s idő volt még egy gyors hotdogra is a szanaszét szórt papírok s poharak közt botladozva eme kis Woodstock területén.

    Vonatunk éjjel háromkor indult hazafelé, így a rendelkezésünkre álló néhány órát Prága utcáin töltöttük, a léptünktől visszhangzó keskeny kis utcákon.

  Életem nagy koncertélményei közül való ez a mostani, hála érte a jó időnek is, és hála érte az én fantasztikus koncertpartneremnek, akivel az oldalamon irigykedhettek rám a pasik.

  Köszönettel, Mészáros Krisztinának ajánlva.

  Kerepesi Igor

  Fotók: Mészáros Krisztina, Kerepesi Igor és internet.

[korkep-blog]

Szimbólumok s társadalomkritika: Roger Waters Budapesten

Eddigi életem legjelentősebb, legremekebb koncertje, s mérhetetlen szerencsének mondhatom magam, hogy részese lehettem.

Ott álltam a prizma gyomrában, láttam én is a repülő malacot, figyeltem, hogy épül s hogy terebélyesedik a fal, láttam a füstölgő erőművet, s ott utaztam én is a csillagok között…

  (Sodródás a csillagközi térben, kép: www.google.com)

  Nem, nem valami furcsa álomkép mindez. Élmény, kitörölhetetlen s intenzív élmény, ahogy minden rajongó számára, aki a szerda esti, pesti koncerten ott járt. Roger Waters, a Pink Floyd legendás basszusgitárosa, énekese, dalszerzője, koncept-vezére A Papp László Budapest Sportarénában lépett fel, fantasztikus, két órás műsorával beteljesítve minden fanatikus Floyd-rajongó álmát.

  (Valahol ott, ott a magsban,… kép: www.google.com)

  Most is érzem, a basszus hogy nyomja a mellkasom, most is érzem az erőteljes hatást, amit a vetített képek kiváltottak belőlem, most is újra és újra átérzem az izgalmat, a szinte gyermeki kíváncsiságot, amely a koncert egészében, az első hangoktól az utolsó akkordokig ott mocorgott bennem. Minden motívum, szimbólum, kép, ami ezt a nagyszerű bandát jellemzi, ott volt az esten. Kétórányi, intenzív hang és színorgia volt a koncert, ami minden fillérjét megérte, s ami olyan mélyen a tudatomba égett, mint talán semely más életem eddigi előadásai közül.

  (Bámulatos látványvilág, s a zene lemezminőség. Kép: Kerepesi Igor)

  Lemezminőségben szóltak a dalok, s a látvány a legnagyszerűbb álomjeleneteket idézte. A zenészek zseniálisak voltak, a vokalisták bámulatos energiával álltak ott a színpadon.

  (Felépült az erőmű…)

  Valami furcsa, földöntúli izgalom bizsergett a levegőben, (számomra legalábbis biztosan), már amikor a kinti hosszú sorban ácsorogtunk várva a fél hetet, hogy beengedjenek. Köröttem spanyol, szlovák, román, s angol nyelveken beszélő, a lehető legkülönfélébb korosztályba tartozó rajongók elképesztő tömege állt, a legendás prizmát, a menetelő kalapácsokat, vagy a Pink Floyd egyéb jelképeit trikójukon viselő rajongó-emberek. Végül eljött a pillanat, a sor megindult, s mi mint egy szeánszra, úgy vonultunk be az épületbe.

  Jegyünk legelőre szólt, s már egy órával a koncert előtt ott ácsorogtunk a gitárok, mikrofonállványok előtt, várva a mestert, várva a varázslatot. Óramű pontossággal, 20.00-kor kezdetét is vette a show.

  Kép: google archív

  Egy tengerparton ülő nő képével indult minden: vagy 10 percen keresztül figyeltük a majdnem mozdulatlan, várakozó nőt, hallgattuk a sirályok és tengerparti szél mindent betöltő hangjait, s még a tengeri sós levegőt is odafantáziáltuk elménk mélységeiből… aztán megjelentek ők: a zenészek Waterssel az élen. A játékautomaták kattogásán, a pénzcsörgésen s a női sikolyokon keresztül hatolva, melyek a Floyd talán legjobb lemezének (The Dark side of the moon) kezdőhangjai, fölcsendültek a Breathe földöntúli akkordjai.

  https://www.youtube.com/watch?v=mrojrDCI02k

  (Elképesztő utazás…

  A vetítővászon csillagközi fényekkel és mélységekkel tellett meg, a dob és basszus a mellkasomat nyomta, s kezdetét vette a több mint két órás utazás, mely során tökéletesen elfelejtettem hol is állok, milyen helyszínen, mert egy varázslatos utazáson vettem részt.

    A Pink Floyd legismertebb s legjobb, konceptuális lemezeinek anyaga került elénk bámulatos showelemek közepette, tökéletes minőségben. A Hold sötét oldala, a Wish you were here és a Fal dalai remek válogatásban mind-mind felhangzottak. A Welcome to the machine című dal szintetizátor-központú zsongása katarzist idézett elő, melyet Waters szólópályájának dalai csak tovább emeltek.

  https://www.youtube.com/watch?v=48PJGVf4xqk

https://www.youtube.com/watch?v=rL3AgkwbYgo

(A Time című legendás dalai kezdőakkordjai…)

  A háttérben minden pillanatban erőteljes, lüktető képek, színek és szimbólumok mőgé bújtatott társadalomkritika villogott, csakhogy egy percre se felejtsük el a shownak valódi, mélyebb jelentését.

    Az első felvonás az Another brick int he wall szenzációs színpadképével zárult.

      https://www.youtube.com/watch?v=5IpYOF4Hi6Q

  Rabruhába öltöztetett, fejükön fekete zsákot viselő gyerekek vonultak a színpadra, miközben a dal felcsendült. Az alkotás középrészében lekerült fejükről a zsák, s énekükkel emelték tovább az előadás fényét, majd végül a RESIST! feliratú pólóikban várták meg a finálét. Bámulatos volt, remek záróakkordja az első felvonásnak, amit talán negyed órányi szünet követett, hogy átgondolhassuk a látottakat.

  Kép: google. archív

  A második felvonás óriási robajjal vette kezdetét. Pásztázó fény rohant végig a termen, mint egy felderítő gép kutató fénye, riadóra emlékeztető zajok, hangok, szirénák harsogtak. A közönség tagjaiban kíváncsiság és szorongás ébredt, mintha vallatás előtt álltak volna. Hirtelen minden tekintet a koncertterem teteje felé irányult, a magasból ugyanis egy hosszú vasszerkezet, egy híd indult meg, lassan és fenyegetően ereszkedve alá, mígnem pár méterrel a fejünk felett megállt, s szemünk láttára történt meg a varázs.

  A szerkezetből a Pink Floyd Animals című konceptlemezéről ismert erőmű, a Battersea füstölgő, robusztus kéményei emelkedtek ki, majd a terebélyes vetítővásznakon az erőmű legendás homlokzata is megjelent.

    (A vászonra álmodott Battersea erőmű, képek: www.google.com)

  Miután felépült a fal, azonnal a Dogs című klasszikus dal akkordjai csendültek fel.

  https://www.youtube.com/watch?v=qiaF4kuxJco

  A 17 perces opusz középrészében egy nagyszerű színházi jelenet szemtanúi lehettünk, a disznók lakomájának az előre megterített asztalnál. Waters és zenésztársai mind malac-maszkot öltöttek magukra s úgy lakomáztak, s itták a pezsgőt.

    Az Animals amolyan Orwell-i társadalomkritika zenei köntösbe bújtatva. A kutyák, disznók és bárányok 3 különböző társadalmi réteget, embertípust és magatartásformát jelenítenek meg.

  A Pigs, azaz disznók című dal volt számomra a koncert egyik magaslata.

  https://www.youtube.com/watch?v=2Okd3Oyii7E

  Donald Trump amerikai elnök valószínűleg kevésbé élvezte volna, hiszen a dal tizenvalahány percében igencsak intenzíven érték őt a támadások. A vetítővászon Trump ostoba megjegyzéseivel, idézeteivel tellett meg, s elképesztő mennyiségű az elnökről készült karikatúrával, melyek női mellekkel, meglehetősen apró férfiassággal s rúzsos szájjal ábrázolják az USA vezérét.

      (Trump-kritika a javából….)

  S ekkor a Pink Floyd koncertekről ismert legendássá vált, óriási lufi-malacot is felrepítették a közönség feje fölé, rajta persze az aktuálpolitikai utalásokkal.

    (A legendás repülő malac, testén az Üzenettel)

  A koncert utolsó dalai közt a Dark side of the moon zárószámai szerepeltek, a Brain damage/Eclipse címűek, melyek közben lézerfények furcsa játékára s rendeződésére lettünk figyelmesek. Fejünk felett az egyik legismertebb Floyd-szimbólum, egy óriási piramis, egy 3D-s prizma rajzolódott ki, a rajta keresztül törő fénysugárral, pompás szivárvánnyal. El sem hittem, hogy részem lehet mindebben.

  (Az óriás prizma, melynek gyomrában álni maga volt az álom…kép: www. google.com)

  A ráadás két dal, az atomfegyver-ellenes Mother és a Comfortably numb voltak, mely végén konfetti eső várt minket, sok milliónyi Resist! feliratú konfetti szalaggal. Az előadás végére a kezdetekkor látott film szereplője, a tengerparton ülő nő is „megérkezett”, visszatalált gyerekéhez. Jelképe ez az egymástól elszakított családok újraegyesítésének.

  Így ért hát véget eddigi életem legjelentősebb, legremekebb koncertje, s mérhetetlen szerencsének mondhatom magam, hogy részese lehettem.

  A Pink Floyd zenéje felülmúlhatatlan.

  https://www.youtube.com/watch?v=_FrOQC-zEog

  Kerepesi Igor

  (Minden kép: Kerepesi Igor, leszámítva a külön jelölteket)