A tanárnĹ‘ szomorĂşan pillantott rám, amikor látta rajtam, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán, s talán mĂ©g sĂrtam is:
-Te is szĂ©t vagy csĂşszva? -kĂ©rdezi tĹ‘lem. Nagyon Ĺ‘szinte Ă©s borzasztĂłan támogatĂł az idĹ‘södĹ‘ hölgy tanárnĹ‘nk, s az Ă©lettanácsaiĂ©rt valĂłszĂnű egĂ©sz Ă©letemben hálás leszek neki, melyekkel okosĂtott bennĂĽnket kĂ©t matematikai feladat ellenĹ‘rzĂ©se közben.
-Igen. KĂ©sĹ‘ estig tanulok, Ă©s Ăşgy jövök be az iskola kapuján, hogy Ăşgy Ă©rzem, semmit nem tudok. -panaszolom. A vĂ©gzĹ‘s Ă©v általában a kimerĂĽltsĂ©grĹ‘l szĂłl, de már közel azon az állapoton vagyok, amihez már csak a kiĂ©gĂ©st tudom hasonlĂtani.
-Nem hagyhatod, hogy ilyenek miatt ess szét. Minden egyes rossz helyzetben meg kell találnod a fényt, és tudnod, hogy minden kilátástalan helyzetből van kiút, csak meg kell találnod azt az egy okot, amiért érdemes egy kicsit is mosolyognod.
Mikor ezeket mondta, egyetlen őszinte mosoly, egy csillogó mélybarna szempár, egy lágy de annál határozottabb ölelés, s e személy mélyes hangja jutott eszembe, ahogy nevemet mondja a búcsúnál.
Az egyetlen okom hát te lennél.