Karl Ove Knausgård: Almák
Valamilyen oknál fogva az északi országokban termő gyümölcsök sokkal könnyebben megadják magukat, csak egy kis, vékony héj borítja a húsukat. Egyaránt igaz ez a körtékre, almákra és a szilvákra, egyetlen harapás és már élvezhetjük is. Viszont ahogy délre utazunk, megjelennek a narancsok, mandarinok, banánok, gránátalmák, mangók és egyebek a vastag és ehetetlen héjaikkal. Az életem más területeihez hasonlóan itt is inkább ez utóbbit részesítem előnyben, egyrészt mert úgy érzem, hogy az örömre való vágynak jelen kell lennie az erőfeszítésekben, másrészt mindig is vonzódtam a rejtett és titkos dolgokhoz. Beleharapni a narancs héjába, hogy utána a hüvelykujjunkat a héj és a gyümölcshús közé nyomjuk, érezni azt a keserű ízt, ami ilyenkor egy pillanatra a szánkba spriccel. Aztán ahogy hámozzuk – ha vékony a héj, akkor kis cafatokban, ha vastag és lazán kapcsolódó, akkor nagy szeletekben –, mindennek van valami rituális hangulata. Mintha csak egy templomban haladnánk lassan a belső szentély felé. De az almánál a fogunk rögtön átszakítja a külső réteget, ezt a vékony fényes hártyát, és a szájunk rögtön megtelik édes ízével. Mind a belefektetett munka, mind a gyümölcs titokzatoskodó természete, ami a hozzáférhetetlenségéből ered, növeli a benne foglalt örömök értékét. Az alma viszont kivétel ez alól. Csak annyit kell tenned, hogy megfogod, felemeled és belemélyeszted a fogaidat. Semmi munka, semmi titok, csak egyenesen bele az élvezetbe, ahogy megjelenik a szánkban az alma éles, friss, savasan is édes íze. Az idegeink rezdülése és az arcizmaink összehúzódása is azt mutatja, hogy az ember és a gyümölcs közti távolság elég nagy ahhoz, hogy ez az apró, meglepő érzés sose tűnhessen el, függetlenül attól, hogy hány almát ettünk meg már életünk során.
Még kicsi voltam, amikor elkezdtem az almát egészben megenni, nem csak a gyümölcs húsát, hanem a magházát és a csutkát is mindenestül. Nem azért, mert úgy gondoltam, hogy ez a rész sem veszhet kárba, hanem mert a magok és a csutka is egy leküzdendő akadály az alma nyújtotta örömökkel szemben. Ez is egyfajta munka volt, még ha fordított sorrendben is: előbb a szórakozás, aztán az erőfeszítés. Nekem teljesen elképzelhetetlen, hogy eldobjam az alma csutkáját, és amikor látom, hogy a gyerekeim kidobnak egy félig megevett almát, akkor elönti az agyamat a felháborodás, de nem szólok egy szót se, mert azt akarom, hogy élvezzék az életet és az azzal járó bőséget. Azt akarom, hogy úgy érezzék, élni könnyű. Éppen ezért változott meg az almákhoz való hozzáállásom, nem azért, mert tudatosan így akartam, csak egyszerűen már többet láttam és tapasztaltam ahhoz, hogy tudjam, ez igazából nem a világról szól, hanem arról, hogy mi hogyan viszonyulunk a világhoz. Titkolódzás a nyitottsággal szemben, munka a szabadsággal szemben.
Múlt vasárnap kimentünk a tíz kilométerre lévő tengerpartra, egy olyan kora őszi napon, amibe még átnyúlik a nyár telített melege és nyugalma. A turisták rég eltűntek, a part teljesen elhagyatott. A gyerekekkel elsétáltunk a part mellett elterülő erdőbe, nagy része lombhullató, elvétve állt köztük egy-egy vörös törzsű fenyő. A levegő meleg volt, a könyék csendes, a nap súlyos sugaraival szórta be a vidéket a halványkék ég alatt. A fák között haladó ösvényt követtük, amikor az erdő közepére érve egyszer csak ott állt előttünk egy almafa, roskadásig gyümölccsel. A gyerekek megdöbbenve nézték, akárcsak én; az almafáknak a kertekben a helyük, nem az erdei vadonban. Ehetünk róla? kérdezték. Persze, gyerünk, válaszoltam, amennyit csak akartok. Ebben az örömmel és bánattal teli pillanatban megértettem, mit is jelent a szabadság.
(Saját fordítás norvégból.)
