a beating heart of stone
Gemma számára ez a vacsora is pont ugyanolyan volt, mint a többi; apja nemeseitől és tanácsadóitól körbevéve órákon át beszélgetések százaiba vonták be, miközben fenségesebbnél fenségesebb ételkölteményeket pakoltak elé, amit ő rettentő bűntudattól sújtva, nagy levegővétellel meg is kóstolt mind. Az összes fogást. Tekintete gyakran kereste Jhidráét, hiszen társalkodónője volt az, ki nem egyszer megpirította már a hercegnőt a helyes étkezés fontossága, valamint – illetve, ha őszinte akart lenni önmagához, inkább – kiálló csontjai miatt. Jhidra lassan már olyan volt Gemma számára, mint egy nővér, megütközése tehát nem is lehetett volna nagyobb annál, mint amit akkor érzett, mikor megpillantotta a hölgyet Ishqandar herceg fülébe sustorogni, aztán kiviharzani felé köpött mondandóját követően, mely pusztán annyit tett: „Nézze a műsort, Hercegnő!” Lady Jhidra felszólítása nem csupán Gemma személyét, hanem az előírt normákat is hallatlanul megsértette; ami a hercegnőt azonban felháborodásra késztette, az a puszta tény volt, miszerint valami történt a palotában, és ezek az emberek elvárják, hogy a hercegnő szép csendben, mit sem sejtve és tudva, illedelmesen ücsörögjön, és végignézze az egyébként ámulatba ejtő darabot. Szoknyáját felcsippentve Gemma is kisietett az elsötétített teremből, előtte azonban visszatekintett édesapjára, s vérző szívvel vette tudomásul a lecsontosodott, pengeéles koponyában ülő réveteg tekintetét. XIV. Ingmar csupán kísértete volt önmagának, és végre önnön lánya szeme is felnyílt, hiába próbálta oly nagyon cirádás selyemfüggönyök mögé zárni az igazságot. Ebben persze rengetegen segítségére voltak, Gemma haragja pedig másodpercről másodpercre egyre hatalmasabb lett, nem okozott tehát gondot neki, hogy mindnyájukra kiterjessze vörös ködhálóját. – Ki vele, mi történt! – Parancsa gyorsan, hirtelen pergett le a nyelvéről, a legközelebbi ajtóőrt megcélozva vele. A megszeppent férfi, nem lévén megmondva neki, mit kezdjen, vagy ne kezdjen a hercegnővel, gyorsan beavatta őt mindenbe, amiről tudomása volt. Gemma bólintott. – Legyen rá gondja, hogy az előadás végeztével a király biztonságban a szobájába jusson. Senkit nem engedhetnek be hozzá, csakis az én engedélyemmel. Személyesen magát keresem majd. – Ezután rögtön elsietett, még arra sem volt ideje, hogy saját merészségén meglepődjön. A régi Gemma volt ilyen, jutott eszébe, miközben bevetette magát egy cselédjáratba, azelőtt, hogy a szárnyait eltörték, s gúzsba kötötték volna. Hogy hol lapul a hűség, hamar megmutatkozik. Abba egyelőre bele sem mert gondolni, mi történik, ha túl késő lesz már a cselekvéshez. Rég használt folyosókon szűkölte át magát, anélkül, hogy bármi terve lett volna arról, merre keresse a két elveszett férfit. Tudta, férjének és társalkodónőjének csapataik támogatásával sokszor több esélye kínálkozik arra, hogy megleljék őket, azonban űzte valami – talán az önös kíváncsiság? – hogy ott legyen, mikor Lord Vernon imposztorát elkapják, hogy lássa, ezek a shakh emberek, trónja bitorlói, mit tesznek azzal, ki másnak mondja, s mutatja magát annál, ami. Elsőként a mágus képében tündöklő tengerész szobájába lépett be.
Harvey és Larkin eközben valóban mit sem sejtve igyekezett arra, amerre a palota kincseit sejtették. Sajnos a vacsorán, bármilyen előzékenyek is voltak ezek a nagyurak, útmutatót nem adtak hozzájuk, szóval innentől kezdve a két jómadár dolga volt, hogy előkerítsék a fizetségüket. Megérdemelték ők, bizony, elvégre egy ilyen borzalmas eseményt is kibírtak, mint az a vacsora volt. – Szerinted a papnő tényleg ismeri az igazi Vernont? – fordult oda hirtelen Harvey-hoz, miközben lefelé igyekeztek egy meglehetősen szűk lépcsőn. Egy pillanatra elhallgatott, majd hihetetlenül elmésen kifejezte mélyenszántó gondolatait: – Ha felismerte, hogy nem ismer, az nem túl jó. Azt tartották logikusnak, ha félreeső helyeket választanak, vagy éppen annyira egyértelműeket, ahová a hülye sem menne, ha azt sejti, követik. Próbálták bememorizálni a térképet, de ha esetleg eltévedtek volna, Larkin díszruhácskájának rejtett zsebében volt hely a papírnak, melyre valaki előzékenyen felvázolta nekik a hatalmas építmény alaprajzát. A sok fel-le, jobbra-balra rohangálástól a tengerész csak azért nem fáradt ki, mert a teste olyan jól emlékezett még a fronton töltött gyakorlatozásra. Tábornokuk minden hajnalban a napot felriasztva kezdte az edzésüket, a katonák pedig egy idő után megtanulták, hogy jobb egy hang nélkül engedelmeskedni felettesüknek, étlen-szomjan végigszenvedni a tortúrát, különben ezt az állapotot egész hátralévő napjukra rábélyegezhették. Most ellenben teli hassal kellett meglehetősen sietősen távozni, és Larkin kissé megrökönyödve vette tudomásul, hogy szívesen cserélne akkori énjével. Bár kifejezetten gyűlölte, a katonaságban semmi bonyolult nem volt. Fegyvert adtak a kezébe, megmondták, merre lőjön, aztán hazamentek szépen. Minden átkozott nap. Jó, elismeri, megvolt az a bizonyos apró hátulütője a dolognak, hogy az ellenfél fegyverét meg épp rájuk célozták, és néha (elég gyakran) kihullott mellőle egy-két jó barát is, de ha valaki nem volt képes elfogadni ezt a háborúban, azelőtt magára húzhatta a szemfödelet, hogy annyit mondott volna, Aldúria. Meglehet, Larkinnak kicsit nehezére esett az udvarias mosolygás, mikor a vacsora közben felmerült a háború, és közvetlen közelében ott ült az az ember is, kinek apja miatt tulajdonképpen az egész hercehurca kialakult. Aki felelős az összes borzalomért, amiből a vestmariak bőven kivették a részüket. Milyen egyszerű lett volna az arcába vágni azzal az ezüst kiskéssel (ami most a zsebében lötykölődik)! – Itt menjünk el jobbra. Azt hiszem, a zsákokat a folyosó végén rejtettük el… Igen, itt, a második bádogdobozban – lelkesült fel a bálnavadász. A posztoló lovagi páncélok egyikének lekapta a sisakját, és azt fejre fordítva előbukkantak a barna zsákok is, melyeket korábban nagy nehézségek árán, de sikerült begyömöszölni. Larkin felrötyögött. – Még szerencse, hogy ezek a devoniak nem olyanok, hogy embereket is pakolnak a páncélba, különben nagy szarban lennénk. Képzeld el, hogy valaki végignézné, amint kifosztjuk a kincstárat. Vajon megállítana minket, vagy csak akkor szólna a feletteseinek, hogy valami gebasz van, ha lejár a műszak? „Nekem azt mondták, hogy csak álljak egy helyben, Felség, nem tudtam, hogy megmozdulhatok!” – Láthatóan lehengerlően szórakoztatónak találta önmagát. Hogy az elterelésnek szánt viccelődése hatásos volt-e, önmaga sem tudta, ezért inkább folytatta az idétlenkedést, néha-néha Harvey arcára pillantva, hátha felfedez az arcán valamit, ami elárulná, hogy a fiú hatalmas pánikban van. Egyelőre úgy tűnt számára, hogy fiatal társa tökéletesen elégedett az események előrehaladtával, és mindezt be is biztosíthatta volna egy „Hogy érzed magad?” kérdezz-felelekkel, de jelenlegi helyzetük nem igazán volt megfelelő táptalaj egy ilyesfajta beszélgetésre. Majd ha már biztonságban visszaértek a Burtonre, ráérnek a lelkükkel foglalkozni. – Azt hiszem, ha itt lemegyünk, eljutunk a meglehetősen bonyolult pinceszerkezet közepébe. Az összes út Rómába, azaz a kincstárhoz vezet, nem is értem, miért nincsenek itt őrök, de ez ugye nekünk kedvez… - mormogta, s igyekezett nem összerezzenni a hidegtől, ami az alagsorban fogadta őket. Eleinte még meg-megvilágították a széles folyosót a falra helyezett lámpácskák, azonban minél beljebb haladtak a labirintusban, annál szűkebb, nedvesebb, és hátborzongatóbb lett a hely. A petróleum fénye már nem kísérte a két tengerészt az útján, és a hely a kétkedés magjait ültette Larkin fejébe. Már épp megosztotta volna aggodalmait, illetve esetleges javaslatait Harvey-val, miszerint forduljanak vissza, és keressenek más irányt, mikor sötétséghez hozzászokott szemei rátaláltak a hatalmas kőből kifaragott ajtóra, mely bizonyára fontos dolgokat rejtett. – A királyság vagyonát ezer százalék, hogy valahol a palotán kívül őrzik, de azért itt is van biztos egy kis aprópénzre elegendő ékszer. – Larkin izgatottan fordult barátja irányába. – Megtaláltuk, Harv! - Halkan, diadalmasan felkacagott. – Már csak az a kérdés, hogy hogyan jutunk be. Nem rejtegetsz véletlen egy feszítővasat a szoknyád alatt?
Jhidra és csapatai eközben módszeresen átkutattak minden helyet, ahol a behatolókat sejthették – ennek köszönhetően később értek a Lord Vernon személyére kiállított szobához, ahonnan a hercegnő épp kilépett. Lady Gemma állát felszegve nézett szembe társalkodónőjével, aki csupán szemöldöke felvonásával jelezte meglepettségét. – Úgy vélem, a magát Lord Vernonnak mondó személy és társa a királyi ékszerek utáni hajsza céljából érkezett hozzánk. Találtam írásokat a palota történelméről építészeti szempontból, meg a királyi család gazdagságáról szólókat is. Nem nehéz rájönni, hogy mire vágynak leginkább. Mint látja, Jhidra, az apám és én sem lettünk egyelőre megmerényelve, szóval a legbölcsebb az lenne, ha a kincstár felé irányítaná a hadseregét. Én is velük tartok. Saját hűvös, szenvtelen hangja még Gemmának is új volt, de a shakh hölgynek a szeme sem rebbent. Elfogadta a szavak mögött rejtőző jelentést, elrendelte az őröket, hogy fogják körbe a hercegnőt abban az esetben, ha mégis támadás érné őket, majd még inkább szétválasztva a csapatait, a megadott irányba navigálta őket.