Még mindig fáj az, ahogyan véget vetettél kettőnknek. Majd, úgy kerestél mást 1-2 hónap alatt, mintha sose léteztünk volna. Nem tudtam, sőt még most sem tudom elhinni, hiszen annyi minden történ az évek alatt, míg együtt voltunk.
De talán, így kellett lennie. Rájöttem, hogy a gyógyulás a helyes út, míg te ezt, azzal “próbálod” elérni, hogy mást kerestél. Viszont rájössz majd, ha vagy annyira érett, mint azt sokszor szajkóztad, hogy az, ahogyan az utánam maradt űrt szeretnéd pótolni nem lesz olyan, mintha én lennék. És még nem hozod helyre magad addig sosem találsz békét. Hiszen az elengedés és a megbocsátás, mint ég és föld úgy különböznek. Hiszen, aki elenged, az szőnyeg alá sepri a dolgokat, legyen az bármi. Míg, aki megbocsát, az nem csak a másiknak, de önmagának is meg fog.
Talán a fickó ismeri egy oldalad, de sose fogja azt, a lányt megismerni, akit én ismertem meg, és már én se fogom. De tudd, jobb leszek, nem miattad, hanem magam miatt. Mert tartozok ennyivel magamnak, annak az ostoba szerelmesnek, hogy összeszedem magam és egy olyan embert alkotok meg, akit ha valaha látsz még, mindig vissza fogod sírni, keresni fogod, de már nem lesz ott. És ez nem bosszú, mert szerettelek és még mindig szeretlek valamiért, vagy csak azt aki, akkor voltál, mikor a kedvesemnek hívhattalak…