Kenesén valahogy sosem volt elég a cigi..ezért is sikerült egyszer rágyújtani egy fehér szemceruzára..Most olyan szivesen leülnék a pipa mellé a teraszon és röhögni azon, hogy ránk hívták a rendőröket (csúnya beszédért..such badass) Ami tényleg hiányzik, hogy ismételten berugjunk az Awakeningre... Azért elment ez a középsuli dolog a barátokkal és a bulikkal..
Először tavaly májusban hallottam az IronMan-ről. Orfűn volt triatlon verseny, amire Foddy nevezett, de sajnos lebetegedett, így nem tudott indulni. Helyette én indultam és így először teljesítettem egy sprint távot. Andris másnap teljesítette volna élete első féltávját, de sajnos az esős időjárás miatt ez meghiúsult. Már akkor is furcsáltam ezt az elnevezést, hogy féltáv... hogy lehet egy ilyen irdatlan hosszú versenyt félnek nevezni? Ez olyan kicsinek tűnik, pedig az az 1.9km úszás, 90km bicaj, 21km futás nagyon nem kevés, de ez mégis csak a „fél”. A teljes ennek a duplája. Emlékszem, hogy milyen embertelennek gondoltam. Azt nem lehet teljesíteni, én sose fogok ilyet csinálni... Gondoltam... azóta eltelt 16 hónap és én itt állok fél 6-kor a sötétben egy komp fedélzetén és várom, hogy elinduljon a hajó, kivigyen arra a helyre, ahonnan elindulok, hogy teljesítsem ezt az elképzelhetetlen távot.
Terv szerint a mezőny a Balatonból indul napfelkeltekor, pontban 6:32-kor. Először a komptól ki kell úszni a partig 540m-t, majd onnan még két kört (2x1630m) kell úszni egy kibójázott pályán, így összesen kijön a sokat emlegetett iron táv eleje a 3800m úszás.
A Kisfaludy komp vitt ki minket a rajt zónába. 5:45-kor, pontosan indult a hajó. A hajnali hidegben érezhető volt a feszültség, az időjárás kicsit szeles volt, apróbb hullámok tarkították a vizet. Tímár Andrisékkal beszélgettünk, hogy mi értelme van ennek a pár méter hajózásnak, többet ért volna még egy óra alvás, de hát ez egy ilyen verseny, ezt így kell teljesíteni. Mindenki egyforma piros úszósapkát kapott, melyet kötelező volt viselni, mert így a szervezők jobban szemmel tudták tartani a mezőnyt.
Sötétben, 6:25-kor megkezdtük az ugrálást. Gyorsan vízre szállt a mezőny, fel kellett sorakozni a start bója és a komp között. A víz „kellemes” 18 fokos volt, a levegő csak 15, így tényleg nem tűnt annyira hidegnek, no meg szerencsére sikerült beszereznem egy hosszú-ujjú úszó neoprent, ami sokat segített rajtam.
6:32-kor hajókürtre elindult a nagy kaland!! A mezőny viszonylag kis létszámú volt, 91 fő, így a szokásos kezdeti pankráció szerencsére elmaradt. (Vagy csak én maradtam ki belőle.) Illetve elég nagy volt a hullámzás, a szél is erősödött, sötét is volt még, így a szokásosnál is jobban figyeltünk egymásra. Próbáltam a megszokott 3-as levegőmmel úszni, de a nagy hullámok közt lehetetlen volt, így inkább mellben indítottam az úszást, de kis idő után a szokásos gyorsban folytattam. 14 perc alatt ki is értem a partra, ott pár lépés séta, majd vissza a vízbe és indult az első kör. Számítottam rá, hogy ez lesz a legrosszabb irány, mert pont szembe kellett úszni a széllel és a hullámokkal, de szerencsére nyáron sokat úsztam a tengerben, így volt rutinom a hullámos vízben való úszásban és egész szépen haladtam. A második szakasznál hátszelünk volt, ott nagyon könnyen lazán lehetett haladni, majd egy utolsó fordító után vissza a partra, ahol oldalról fújt. A ruha nagyon jól működött, nem fáztam még most sem, csak a nyakamat éreztem, hogy dörzsöli. Szerencsére kicsit a szél kezdett csillapodni és végre megláttam a napot! Nagyon nagy élmény volt úszás közben a vízből nézni a napfelkeltét! Második kör első szakasza ismét széllel szemben ment, de picit talán már kisebb volt a hullámzás, vagy már jobban megszoktam, nagyon kellemesen szépen haladtam. A fordító után éreztem, hogy kezdek fázni, de szerencsére már nem sok volt vissza. Végül 1 óra 15 perc után mehettem a depóba öltözni, felkészülni a tekerésre.
A biciklim és a cuccom is be volt zacskózva. A biciklit már tegnap este bekészítettem, a többi felszerelést reggel tettem csak be. Nem mertem a megszokott módon kikészíteni minden ruhadarabot egymás után ahogy fel kell húzni, mert féltem, hogy esni fog és elázik. Ezért egy nagy zsákban volt a táskám és abban minden. Nagyon nagy sár volt, így a közeli öltöző sátrat választottam beöltözésre, sajnos sokkal lassabban ment, mint szokott. Utána a cuccot visszazsákoltam, majd indultam tekerni. Szerencsére sikerült úgy átöltöznöm, hogy nem lettem vizes, így komfortosan indulhattam. A depó kijáratánál rám szólt egy versenybíró, hogy hiányzik a rajtszámom. Azt bíz elfelejtettem! Biciklit otthagytam, majd visszafutottam a pakkomhoz. Hogy levágjam az utat leléptem a szőnyegről és bokáig süllyedtem a sárba. Ennyit a komfortról, mindkét lábam csurom vizes lett. Rajtszám fel és már tényleg indulhatott a tekerés.
Egy rövid 1,5 km-es átvezető emelkedőn lehetett megközelíteni a bicikli pályát, ahol 6 kört kellett teljesíteni. Egy kör 29,5km volt. A tervezett taktika az volt, hogy nagyon elspórolni, végig enni-inni és amennyire csak lehet alacsonyan tartani a pulzusom. Kilométerórát szinte nem is néztem, hogy mennyivel megyek, csak a pulzusomra figyeltem. Ha 150 felé emelkedett, már vettem is vissza a tempóból és igyekeztem visszaállítani 137 körülire. Egész jó pályát sikerült kijelölniük, jól lehetett rajta tekerni, bár sok vasúti-átkelő, meg pár domb és élesebb kanyar tarkította, de így is nagyon kellemes, élvezhető vonalvezetése volt. A kör közepén volt Papkeszi faluban a hivatalos frissítőpont, ahol mindkét irányból kb 15km-ként lehetett frissíteni. Érkezéskor a kulacsot el kellett dobni, aztán a segítők adtak fel teli kulacs vizet, ISO-t vagy lehetett még kérni csokit, gélt, magnéziumot. Az egyik irányba nagyon szépen lehetett haladni enyhe hátszélben, visszafelé meg lehetett küzdeni a szembe széllel. A vizes zoknimnak köszönhetően a lábam nagyon fázott. Ezért az első kör után a frissítő szurkolói zónánál nagyon megörültem a Mecsek Maratonos csapatnak (MMT). Zsu, Zizi, Szabi és Norbi vártak, akik hoztak nekem finom tepertős pogit, illetve megkértem őket, hogy szerezzenek nekem egy száraz zoknit, mert így nem lesz jó.
A tervet tartva alacsony pulzussal, laza 27km/h átlaggal haladtam, igyekeztem minél többet enni, így mindig kértem a kínált csokiból és ittam is mellé jó sokat. Második körre szerencsére szereztek nekem száraz zoknit, sőőőőt, még válogathattam is! Egy vastagabb buggyos barna zoknit sikerült választani, ami nagyon mókásan állt :) Száraz lábbal már minden tökéletes volt, szépen tudtam haladni.
Délben elrajtolt a féltáv és a 40.5-os táv is, így sok MMT-s csapattárs és barát megkezdte a küzdést velünk. Azt számolgattam, hogy 12:20 körülre már felérhet a bicaj pályára az első pár versenyző és onnantól izgi lesz sok ismerőst látni. Így is történt, a pálya látványosan megtelt emberekkel, hirtelen 91 helyett 300-an köröztünk, egymás után jöttek a haverok, ordibáltunk, biztattuk egymást. Kicsit ciki volt, hogy akik csak egy körön voltak úgy mentek el mellettem, mintha egy helyben állnék, de hát én már 7 órája úton voltam és már 100km felett jártam a bicajjal. Igyekeztem nem foglalkozni velük és tartani a lassú tempót alacsony pulzussal. Nógi mikor elsuhant mellettem, jól kiröhögte a „bányász zoknim”, ahogy ő nevezte, de az se érdekelt, legalább meleg volt és száraz. :) Utolsó körre már ismét kiürült a pálya. Kihasználva a végső hátszeles szakaszt kicsit megnyomtam neki, de csak épp hogy, hiszen tudtam, hogy hamarosan futni kell. Az utolsó fordítónál 165km-nél elkezdett a hasam görcsölni és fájni. Szerencsére ilyen már történt velem edzésen is, Balatonlellére menet Kaposvárnál ugyan így elkezdett fájni a hasam, így nem ijedtem meg, tudtam, hogy ha most sok vizet iszok, nem eszek semmit, akkor 30-40 perc múlva, majd szépen elmúlik. Így az utolsó szakaszt végig ittam és hasfájósan befejeztem még a kört, majd elindultam a visszavezető szakaszon, ami szerencsére végig leejtett, még tekernem se kellett.
Viszont a szakasz középen egyik pillanatról a másikra elkezdett szakadni az eső, ezért nagyon lelassítottam, nehogy elcsússzak. Ezekkel a vékony gumikkal, vizes úton lefelé, könnyen lehet borulni. Itt már csak elrontani lehet, időt nyerni nem, úgyhogy mintha jégen mentem volna, úgy haladtam az utolsó 1km-en. Szerencsésen meg is érkeztem a depóba, így 6 óra 45 perccel zártam a 180km-em 26,8km/h átlaggal. Nem túl gyors, de elsőre tökéletes, még vissza van egy Maraton. Mint ahogy később megtudtam, Andrisnak sajnos sikerült az esőben esni egyet egy vasúti átjáróban, így feladni kényszerült a versenyt.
A depóba érkezve szerencsére a gyorsan jött eső gyorsan ment, így az öltözést nem zavarta meg. Kényelmesen áthúztam a futó cuccomat, hosszú-ujjú aláöltözőmet magamon hagytam, mert a bicaj körön nagyon kellett, a szeles szakaszon volt hogy így is fáztam. Itt végre megnyugodtam teljesen, túl voltam a necces szakaszon, éreztem, hogy most már meg lesz. Tudtam, hogy innentől már csak rajtam múlik. Eddig a technika ördöge vagy az időjárás nagyon ki tudott volna szúrni velem, de szerencsére se defekt, se esés, se nagy eső nem volt. A depót elhagyva 8 óra 22 perces „bemelegítés” után megkezdtem a Maratonom.
7 km volt egy kör és ebből 6-ot kellett teljesíteni, hogy kijöjjön az iron táv futása a 42km-es Maraton. Az első kör hihetetlen szenvedős volt, a hasam is fájt még, illetve a bicajról való futásra átállás a legrosszabb. Igaz, ezt sokat gyakoroltam, tartottam sokszor külön Brick edzéseket. (Így nevezi a szakirodalom, ha bicikli után futunk rögtön, mert a lábunk olyan, mintha téglából lenne.) Tudtam, hogy 4-5km után átállok a futásra, megszokom és minden jobb lesz. Nagyon lassú tempóban futottam. 6:30-6:50 perc/km körül tudtam csak haladni és sajnos a kör végére se éreztem jobban magam. Melegem volt, sok volt a ruha. Nógival egyszer találkoztam a futókörön és rögtön rám is szólt, hogy vegyem le az aláöltözőt, mert az sok lesz ide. Kör végén így is tettem, otthagytam Ziziéknek a felsőm, nem kell az nekem. Nagyon éhes lettem, láttam ahogy egy versenybíró a frissítőnél gulyáslevest majszol jó ízűen. Azon agyaltam, hogy megsértődne-e ha kivenném a kezéből és gyors lenyomnám? Vagy ha lennének itt tehenek a pálya mentén, tuti megennék egyet, így szőrüstül, bőröstül... egyszer csak azon vettem észre magam, hogy már nem fáj a hasam és tényleg csak a kaja körül jár az agyam... ez jó jel, enni kell, de okosan. Frissítőpontnál fogtam egy gélt, meg vizet, plusz Szabi adott olajbogyót, paradicsomot. Remek kombó az édes gél, olajbogyóval :D meg 1 paradicsom púposan megsózva. Folytattam az utam és éreztem, hogy hihetetlen jót tett a kaja, mert sokkal jobban lettem. Végre ettem sósat is, nem csak édes vacakokat és ez tökéletesen helyretette a hasam. Már melegem se volt, az idő is kezdett hűlni, illetve elkezdett beborulni.
A 2. kör végére leszakadt az ég. Napok óta figyeltem a radar képeket, meg mindenféle időjárás oldalakat, aggódtam, hogy megrendezik-e a versenyt, lehet-e majd úszni, mit fogok tenni ha a bicaj közben esik... Tudtam, hogy fog esni, mert mindenki ezt mondta, de szorítottam, hogy csak a futásra jusson az esőből. Így hallgattassék meg a kérésem, mert tökéletes időzítéssel jött az eső! Nagyon jól „esett” (szar-szóvicc verseny ;) ééérted? :D ) de tényleg jó volt 10 óra mozgás után egy kis zuhany menet közben. Éreztem ahogy a sós izzadtságot mossa bele a tarkómon a kidörzsölt sebbe, amit még az úszóruha (illetve a nyakláncom, amit nem vettem le) dörzsölt ki. De rég volt már az az úszás... milyen szép volt a napfelkelte a vízből... és mikor ezen agyaltam kiértem a kenesei strand szakaszára, ahol a parti sétányon a víz mellett közvetlen vitt a futópálya. Gyönyörű látvány fogadott. A nap már kezdett lebukni, és pont bevilágított a Balaton felett a felhők alá. Ennek köszönhetően egy hatalmas, vastag, teli szivárvány keletkezett keleten. Gyönyörű volt futás közben a szakadó esőben nézni a viharos balatoni napnyugtát az egyik oldalon, vele szemben meg a hatalmas szivárványt. Néha egy-egy villám és mennydörgés is tarkította ezt a festői képet. Éreztem, ahogy a vihartól és a látványtól feltöltődöm, és mosolyogtam mint a hülye-gyerek és futottam tovább, biztattam a szurkolókat, hogy szurkoljanak :D
Az eső változó intenzitással esett én meg szépen haladtam célom felé. Eleinte még próbáltam kerülgetni a tócsákat, de egyes szakaszokon reménytelen volt és bokáig kellett gázolni a vízben. A pálya déli fordítója előtt az egyik kavicsos utcában picit felfelé kellett futni, ahol egy szabályos patak alakult ki. Már csak arra tudtam gondolni, hogy mindjárt végzek ezzel a körrel, aztán már csak 3 kör van vissza. Csak egy félmaraton, 21km, az már semmi, simán meg lesz. Legutóbb a Balaton körbetekerés másnapján futottam egy hegyi félmaratont 35 fokban. Ott is ment, most is fog!
A pályán lépten-nyomon ismerősökbe botlottam, Zsu már végzett a 40.5-ös távon, de esernyővel futott mellettem egy kicsit, közben csacsogtunk, majd a pálya másik felén egyszer csak egy ismerős autóból fotóztak. Család meglepetés vendégként beállított. A depó elején biztos pont Szabi-Zizi duó, akik mindig kérdik mit adjanak, mire van szükségem. Pár olajbogyó, gél, banán kell csak és megyek tovább, ahol Norbi, Andris, Roland, Kata kvártet biztat.
A futás 30. kilométerénél járok, mikor a nap végleg lemegy, de nekem még vissza van másfél köröm. Tervszerűen tudom, hogy ez megint kritikus pont 30-35 között a legrosszabb, ezt valahogy át kell vészelni, aztán utána már csak az utolsó kör van vissza és vége.
A frissítő állomásokon nagyon jófejek, biztatnak, segítenek, így hamar túllendülök és eljutok az utolsó körömig. 12 óra 32 percnél járok, mikor megkezdem, de előtte még kicsit belesétálva felfalom az utolsó gél-banán kombóm, majd Szabi tanácsát megfogadva nem tartalékolok, kicsit meghúzom ezt a kört. Tényleg csak nagyon kicsit sikerül, de most bőven elég ez is, korom sötétben sorra elbúcsúzok a frissítőpontokon, megköszönöm a segítséget. Nap hiányában nem látom az utat és egy kátyúnál a bokám is kimegy, de most már ez se érdekel, mindjárt vége.
Majd végül 13 óra 22 perc után befordulok a célkapuhoz és utolsó erőmet összegyűjtve a magasba ugrok, majd huppanok vissza és bokáig elsüllyedek a sárban. IRONMAN vagyok! :D
Ahogy egy másik triatlonverseny szlogenje mondja: „Az út maga a cél.” Anno Orfűn egy piros-fehér, horvát-kockás gatyában nyomtam végig a sprint távot és megfertőződtem a triatlonnal. Most az a nadrág leesik rólam és van helyette szép MMT-s csapat mezem. Új embereket, barátokat ismertem meg. A régi barátokra, családra szerencsére ugyan úgy számíthatok. Igaz sok lemondással járt, olyan dolgokat kellett tennem, amit előtte még sosem tettem. Kihagytam sok-sok bulit, vállaltam a konfrontációt a haverokkal, hogy nem iszok, hogy nélkülöznek. Volt aki megértett, volt aki kevésbé, volt aki biztatott, de a legtöbben csak lehülyéztek, meg azt mondták nem vagyok normális :D bevallom ez esett a legjobban. Szeretek nem normális lenni! :D
Én élvezem ezt az utat és örülök, hogy pont erre léptem!
