Szardínia, Santa Maria Navarrese a falu neve ahonnan indulunk. Imádom az olaszos csengését, egy kis gyöngyszem a sziget keleti részén. Idei nagy versenyemnek szántam, január óta készülök erre a kalandra, de sajnos a verseny előtt 2 héttel sikerült rendesen lebetegednem. Munka is nagyon felhalmozódott az utolsó napokra, így elég stresszesen utaztam el és nagyon izgultam, hogy mi lesz. A szigeten szerencsére a sós levegő, a tenger és a meleg többet ért bármi gyógyszernél, így a verseny előtti napra kb teljesen meggyógyultam. Még egy hét kellett volna, hogy visszanyerjem a formám, de sajnos arra már nem volt idő, ezért úgy álltam hozzá, hogy a teljesítés a cél, nem terhelem agyon magam, elvégre nem vagyok profi, csak élvezni szeretném a sziget adta gyönyörű tájat és a versenyzést.
A versenykiírás szerint a táv 43km, 2500m szintemelkedéssel, amit 9 óra alatt kell teljesíteni. Maratont aszfalton 4 óra körül szoktam futni, úgyhogy úgy voltam vele, hogy azért ennek meg kell lennie még így formán kívül is. Szerencsére Noémit sikerült rávenni még a tavasszal, hogy csatlakozzon hozzám, így nem egyedül rajtoltam. Ő a Francia Alpokban dolgozott nyáron és ott készült lelkiismeretesen. Nagyon jó formában van, jól összeszedte magát!
Október 1-én, szombat reggel 8-kor indult a verseny. A rajttól kb 500m-re volt a szállásunk, illetve kb minden, mert ez tényleg nagyon kicsike falu, ebből adódóan a rajt hangulata is nagyon más volt, mint az eddigi versenyeimen. Tömegnek itt nyoma se volt. A több száz fős triatlon versenyekhez képest vagy a több ezer fős nagyvárosi maratonokhoz mérve, itt nagyon más volt, egészen pontosan 65-en álltunk rajthoz, kifejezetten családias hangulatban. A mezőnyben kimondottnak fiatalnak számítottunk, és valószínű rutintalannak is, hiszen mindkettőnknek ez volt az első trail maratonja. Tisztelve a távot és a mezőnyt nem is furakodtunk, a rajt után a mezőny legvégén kezdtük meg a futást, nagyon laza tempóban.
A faluból kiérve hamar egy gyönyörű tengerparti szakasz következett, ami kicsit emelkedett, a talaj köves, de egyértelmű jól futható ösvény volt. Reggelhez képest meleg volt, nagyon nagy páratartalommal. Pulzusom a lassú tempó és a könnyű terep ellenére az egekben volt. Igyekeztem a stressznek betudni és tartani a tempót Noémivel, így szép lassan elkezdtük előzgetni versenytársainkat.
Hetedik kilométertől jött az első komoly mászás, 5km-en 700m szintemelkedés várt ránk. Szerencsére nyáron rendszeresen látogattam a pécsi sípályát, de azért ez nagyon más, otthon sajnos nincsen ilyen klíma, meg ekkora hegyek. Így az Alpokhoz szokott Noémitől el is búcsúztam, mondtam neki, hogy menjen, nekem most a teljesítés a cél.
Mászás közben kis munka is támadt. Meredeken, felfelé kullogva el kellett intéznem egy telefont Kornél kollégámmal, hogy mit hogy csináljon, mert épp sürgős bonyodalom akadt otthon. Szerencsére az instrukcióm alapján hamar megoldották, így legalább e miatt nem kellett már aggódnom, tudtam újból a versenyre koncentrálni.
9 órás szintidő körül futni azért ciki lenne, ezért magamban a 8 órát lőttem be mint maximum plafon. Ehhez 10km-t kicsit kevesebb min 2 óra alatt kell megtenni, ami azért elég könnyű dolognak tűnt. Egészen az első frissítőpontig, ami 10,5km-nél volt a mászós szakasznál és itt az órám már 1 óra 52 percnél járt. Ekkor konstatáltam, hogy bizony itt a felfelé sétálgatás, akármennyire is meredek, az bíz kevés lesz, össze kell szednem magam.
A hegy tetejéhez közeledve egy felhőbe másztunk bele, így elkezdett kicsit szitálni, de igazából olyan vizes voltam már az izzadságtól és a párától, hogy ez már semmin se voltoztatott. Hideg nem volt, így nem vettem elő az esőkabátom, inkább igyekeztem haladni. Szerencsére lefelé jól futható, széles, erdei út vezetett, így itt végre sikerült kis időt nyernem. A következő frissítő állomás 21km-nél, féltávnál volt egy másik hegy tetején, ahonnan ismét gyönyörű panoráma kárpótolja a mászást.
3 óra 36 percnél sikerült is elérnem ezt a frissítő pontot, ahol feltöltöttem a púpomat vízzel, pár falatot ettem, gyors lecseréltem a vizes pólóm szárazra és irány tovább. Egy rövid földút után viszont megkezdődött a pálya legidegőrlőbb szakasza. Egy kiszáradt patakmederben kellett 6km-t felfelé haladni. Futhatatlan, sziklás, köves, szúróbokros, ugrálós, kerülgetős szakasz, amit az elején még élveztem, de 2-3km után már nagyon tele volt vele a hócipőm, hogy nem lehet 3 lépést egyenesen megtenni.
Mint mindennek, szerencsére ennek a szakasznak is vége lett és lehetett ismét egy ösvényen felfelé mászni. Szerencsére a pulzusom a lassú tempó miatt normalizálódott és a kisütő nap miatt a pára is csökkent, így komfortosabban éreztem magam és sorra előzgettem versenytársaim. Sajnos elég kevesen beszéltek angolul, így mivel olaszul nem tudok, sokat nem kommunikáltunk. Az egyik angolul tudó olasz azért megkérdezte honnan vagyok, majd nagyot csodálkozott, merthogy ő úgy tudta Magyarországon nincsenek is hegyek :) hát ilyenek tényleg nincsenek.
Az utolsó előtti csúcsra felérve, 36km-nél már kifejezetten élveztem a versenyt. Gyönyörű táj, végre normális ösvények és még csak 6 óránál tartottam. A verseny előtt technikai-értekezleten megrémítettek, hogy itt lesz egy köteles, technikás szakasz lefelé, amit a tériszonyom nem szokott kedvelni, de szerencsére annyira nem volt vészes, még egy videót is készítettem, mikor épp már nem kellett kapaszkodni.
A völgybe érve, már csak egy csúcs volt vissza a befutóig. Sajnos 39km-nél nagyon elfogytam, nem bírtam már felfelé futni, sétáltam, így ketten is visszaelőztek, de nem bántam, innen már valahogy csak felküzdöm magam a tetőre. 41km-nél végre fel is értem és megláttam a völgyben Baunei városát, ahol a befutó volt. Az hogy láttam a célt, nagy lendületet adott és egy technikás (köteles) ereszkedést leszámítva jól futható volt az ösvény. Az ereszkedés közben hallottam, hogy közel vannak hozzám az utánam haladók, így itt már mindent kiadtam magamból és igyekeztem, nehogy bárki utolérjen.
A faluba érve még egy utolsó dombot tettek a kedves rendezők a pályába, hogy fentről érkezhessünk meg a főtérre, ahol Noémiék vártak már. Így 7 óra 37 perc után 45-ként megérkeztem első trail maratonom végére. Szintemelkedésnek én egy kicsit kevesebbet mértem, mint ahogy a kiírásban volt, “csak” 2059m-t. De nagyon nem bántam, hogy nem kell még egy Mecseket megmászni :)
Vegyes érzelmekkel zártam, sajnáltam, hogy nem a legjobb formámban mentem végig, kíváncsi lettem volna úgy milyen időt futok. De nem bánkódom, elsőre jó ez, végig élveztem a versenyt, fantasztikus helyeken vezetett a pálya és sikerült elfáradnom is azért :)
Belekóstoltunk a terepfutásba. Hogy miért többes szám? Mert ez egy olyan verseny volt, ahol párban kellett végig futni, az ellenőrző pontokon a pár tagjai kö
zött nem lehetett 2 percnél nagyobb különbség. Egymást segítve, biztatva kellett teljesíteni a Mátrában egy gyönyörű ám de elég nehéz 36,6km-es pályát 1640m szintemelkedéssel. Ez annyit jelent, hogy Mátrafüredről kellett felfutni Kékestetőre, onnan a túloldalt le Parádsasvárra, majd egy kis kunkorral vissza a Kékesre és végül visszafutni Mátrafüredre. Tehát kétszer kellett felmászni Magyarország legmagasabb pontjára. A párom természetesen Zsu volt, akivel elég sokat edzünk együtt és a különböző maratonokat, triatlon versenyeket is együtt szoktuk látogatni.
Reggel 8-kor volt a rajt, ahova MMT-s csapattársakkal együtt érkeztünk. Szokásos verseny előtti készülődés, izgalom meg volt, egyedül az volt a furcsa, hogy az időmérő csippet nem a bokára, hanem a csuklóra kell tenni. Zsu nagyon jó kondiban van, így igyekeztem az elején visszafogni, nehogy kinyírjon, így viszonylag laza tempóval indultunk el először a Kékesre. Sajnos itt a Mecsekben nem lehet ilyen szintemelkedést gyakorolni, egyszerűen nem elég nagy hozzá. A versenyre készülve a sípályán szenvedtem elég sokat, de az túl rövid, itt 6km-en keresztül kell hasonló emelkedéssel megbirkózni, ami elsőre viszonylag élvezhetően sikerült is.
A középmezőnnyel vagy talán egy kicsit hátrébb értünk fel a csúcsra, ahol volt az első frissítő állomás. Nagyon más jellegű itt egy frissítés, mint triatlonon. Ott a pálya széléről adogatják a különböző gyártók géleit, ISO-it, meg se kell állni, csak felkapni és haladni tovább. Itt egy kis fa házikóba lehetett bemenni és válogatni a hatalmas kínálatból (banán, alma, aszalt szilva, sajt, kovászos uborka, olajbogyó, só, paradicsom, csoki, gumicukor, víz, tea...) illetve kérni a segítőket, hogy töltsenek a poharunkba. Mert hogy itt nem divat az eldobható pohár, elvégre környezet tudatosan vigyázunk az erdőre, kötelező felszerelés a saját pohár. Továbbá kötelező felszerelés minimum fél liter víz is, melynek én egy szipkás, víztartályos hátizsákkal tettem eleget (becenevén: PÚP). A frissítőpontok is sokkal ritkábban vannak, mint egy városi futóversenyen, ezért ebben a nagy melegben nagyon kellett a púp menet közben.
Kékesről leereszkedve egy elég meredek sziklás szakasszal indítottunk, melyen nehezen lehetett haladni. Én egész gyorsan leszánkáztam, de Zsu sokkal óvatosabb volt, így itt sikerült egy videót is készítenem:
Parádsasvár frissítőponton nagyon gyorsak voltunk. Púp töltés, pár falat és irány tovább. Ezzel elég sok párost megelőztünk, és megkezdhettük a második mászásunkat a Kékesre. 25km körül volt nálam a holtpont, nagyon elfogytam a folyamatos felfelé menetelésben, a párás nagy melegben, így a belesétálások a meredek szakaszokon egyre gyakoribbak lettek, pláne a csúcshoz közeledve, ahol olyan meredek volt, hogy kedvem lett volna inkább négykézláb mászni. Szerencsére mégis felértünk és frissítés után jöhetett az utolsó 8km-es lefelé szakasz. Nagyon kellett figyelni, mert nagyon sziklás, köves volt a talaj, egy pillanatra se lehetett elbambulni. Sajnos a vége előtt 2km-re egy tompa puffanást hallottam hátulról, melytől megijedtem, majd cifra káromkodást, mely rögtön meg is nyugtatott. Aki ilyen szépen válogatja meg a szavait, az nem eshetett nagyot, ugyanis Zsu kicsit nem figyelt és fel is borult egy aktuális sziklán. Szerencsére pár horzsolást leszámítva nagy baja nem lett, így kisebb nyüszögések közepette folytattuk az utunk.
Utolértünk egy másik párost, akikkel kicsi versenybe keveredtünk és jobban meghúztuk egy szélesebb ösvényen, míg nem a másik páros egyik tagja hasonlóan járt mint Zsu 5 perce, így ők le is maradtak. A végén már számolgattuk az utolsó métereket, majd 5 óra 14 perces idővel sikerült teljesíteni a Szimpla élményt.
A szintidő 6 óra volt, ami nagyon szigorú egy ilyen pályához, számunkra az volt a cél, hogy ezt a szintidőt teljesítsük, ami sikerült is, 29-edikek lettünk 60 indulóból, bár itt hivatalosan nincs sorrend, csak túlélők, de nagyon boldog vagyok! Idézve a szervetőkről:
“Ez az a verseny, ahol nincsenek győztesek, csak túlélők. Az összes teljesítő azonos díjazásban részesül. Csapatnévre szóló dögcédulát kapnak!”
Gyönyörű helyeken, jó csapatmunkában első terepfutó élménynek tökéletes volt. Köszönjük a szervezőknek, segítőknek ezt a remek lehetőséget!
Eredetileg nem szerepelt a versenynaptáramban ez az esemény, de Palesz jóvoltából kaptam egy ingyenes rajtcsomagot, így nem lehetett kihagyni egy ilyen nagyszabású versenyt. Ez úton is köszönöm szépen, még egyszer!
Kezdjük a sztorit a verseny előtti hétvégén. Ugyanis akkor került megrendezésre a szálkai verseny, amit a családias hangulata miatt nagyon szeretek és nagyon nem szerettem volna kihagyni. Ezért úgy döntöttem, hogy itt olimpiai távon indulok (féltáv fele, egész negyede :) ) ezt 1 hét alatt simán ki lehet pihenni. Megpróbálok egy erős, de rövidebb távot nyomni, így talán még gyorsulni is tudok. Így is történt, sikerült 2:42 perc alatt végig mennem, ami magamhoz képest szép idő. Féltávon ez a tempó 5:24 lenne, de ott azért fáradok is, bár a pesti pálya sokkal könnyebb, hűvösebb is lesz, tehát 5:30 körülire számoltam magam.
Igen ám! De az ironra való felkészülés megint sok lemondással járt. Mind étkezésben, mind bulikban nagyon oda kellett figyelnem, plusz jó sokat edzeni így alig volt idő a barátaimra és azzal vígasztaltam őket, hogy idén viszonylag korán lesz az iron és utána pihi, lazulás, bulik, ráérek mindenre. Így pont a szálkai hétvégére lett szervezve a bicajtúra srácokkal, amit semmi pénzért nem hagytam volna ki. Ezért a verseny után kocsiba pattantam és irány Füred, buli indul. Fáradtan, szitáló esőben, egy szál ingben pár sör és vodka, tequlia, whisky után sikerült is 6 körül ágyba kerülni és egészen fél 9ig aludni, ez által tökéletes regenerációt biztosítottam egy rövid ám de erős verseny után... jah, nem, ez mégse az volt.
Meg is lett a böjtje :( hétfőn már éreztem, hogy valami nem oké, de azért még egy 11km-es intervall edzést rányomtam... hát az végképp nem kellett volna... keddre le is betegedtem.
Mást nem tudtam tenni, maradt a pihenés, tea, méz, egyéb csodaszerek... pár nap alatt csak meggyógyulok. Szerencsére így is történt egész gyorsan javultam, ezért úgy döntöttem, hogy pénteken irány Pest. Igaz, délután az ikea-t már nem jártam végig, míg Mariann nézelődött én kint aludtam a kocsi hátsó ülésén, úgy lefárasztott a nap, dehát a verseny sima liba lesz :)
Szombat reggel 6kor kelés, irány a kopaszi gát. Az időjósok hűvös, felhős, esős időt jósoltak, ezért úgy döntöttem, hogy most a depózáson nem fogok spórolni, öltözködés lesz. Szálkán a triatlonos mezemben úsztam, majd húztam egy cipőt és a vizes ruhában pattantam a bicajra, mint a nagyok. 35 fokban ez teljesen jó volt, de itt Pesten nem fogok megfagyni. Ezért úszáshoz neoprén, majd utána száraz bicajos ruha, abból is a hosszú-ujjú természetesen, majd futáshoz is külön póló.
Blazsek házaspárral fél 9 körül sikerült megtalálni egymást, így már együtt készülődtünk. Több hullámban indítják a versenyzőket, mi a 30-34-es korosztályban rajtolunk 9:35-kor. A profik kezdték 9-kor, azt még nyugodtan végig néztük, majd megkezdtem a beöltözést és a melegítést. A rajtzónában Palival is összefutottunk így együtt indulhattunk neki a budapesti féltávnak. Illetve itt most végre lehet jogszerűen használni a fél-IRONMAN vagy az IRONMAN 70.3-as verseny kifejezéseket. Röviden: Az IRONMAN kifejezés le van védve és csak az amerikai anyacég által szervezet versenyeken lehet használni. Ezért más által szervezett versenyt nem lehet IRONMAN-nek hívni, csak “ironman távú” versenynek, vagy hosszútávú triatlon versenynek. Nagyatád is extrememan. Nem mintha bármi múlna az elnevezésen, dehát a jog az már csak ilyen... megjegyzem ez nagyon érződött a hangulaton, de erről majd később... a 70.3 pedig mérföldben jelenti az összes távot, amit a 3 sportággal megteszünk. Így az IRONMAN-t, azaz a teljestáv-ot 140.6-nak is szokás nevezni.
Visszatérve a versenyhez. A partra egy rajtkapu elé felállítottak egy “karámot” ahova bepréselődtünk és innen volt vízbefutással a rajt. Sajnos eléggé hátul sikerült elhelyezkedni, így már akkor sejtettem, hogy sokat kell majd kerülgetni, mert a 3 szám közül úszásban általában jobb szoktam lenni az átlagnál. (Sajnos a többiben meg rosszabb.)
Így is történt! Az ágyú dörrenés után nagy lendülettel szaladtunk a vízbe, majd mindenki lelkesen kapálózott, hogy elérje az első fordítót. Én kihasználva Attila genetikai adottságait (szép nagy vállát) beálltam mögé és hagytam hogy ő törje az utat, mert valóban jóval gyorsabbak voltunk a mezőny ezen részénél. Az első fordítóig sikerült is mögötte maradnom, de ott olyan tömegnyomor és kavarodás támadt, hogy elveszítettem. Ezért igyekeztem beállni egy saját laza tempóra. Ami nagyjából ment is, csak így is sorra értem utol az embereket és kerülgetnem kellett. Kedvencem az volt, mikor utolértem egy mellúszót majd próbáltam mellé evickélni úgy, hogy ne rúgja le a vesémet és mikor végre elmentem mellette, váltott gyorsa és besprintelt elém.... Mihelyt elém ért váltott mellre és belassult én meg szenvedhettem megint a kikerülésével. Hamar meguntam ezt a játékot, próbáltam messze elkerülni, de balra a part, meg tömeg volt, jobbra meg már jöttek szembe, így a második fordítóig ezt a játékot játszottuk... végére már egész mókás volt :)
A fordítóhoz közeledve érezhetően hűlt a víz és mintha áramlás is lett volna. Ez a része a holtágnak annyira nem is volt holt. Szerencsére visszafelé már több hely volt, így sikerült balra beúsznom a pályára és messze elkerülni mindenkit. Inkább egyedül úszom a saját tempóm, mint láb-vizezzek, többet ér a nyugodtság, mint a sporttárs húzása. Így végül sikerült egy kényelmes 36 percet úsznom.
Vízből kiérve próbáltam kapkodni az öltözködéssel. Neoprén le, bicaj cucc fel. Szerencsére volt öltözősátor, így az úszógatyát is ledobtam, ezért nem maradt rajtam semmi vizes cucc, szárazon kezdhettem a tekerést. Ami nagyon jót tett, mert az időjárás hűvös volt (18°C), így biztosan fáztam volna vizes gatyában.
A bicaj eleje nagyon jól esett. Lazán, de mégis pörgősen nyomtam neki, hatalmas élmény a lezárt Budapesten tekerni. Végig a budai rakparton, a hajógyári szigetig, majd vissza, aztán fel a várba, túloldalon le és az alagúton keresztül a Lánchídon átkelni a Dunán, majd a pesti oldalt is végig járni a rakparton. A Parlament után volt az első frissítő állomás 26km-nél, amit nagyon vártam, mert már ki voltam éhezve. De sajna csoki nem volt, csak gél, meg banán, így ezt a kombót választottam.
A frissítőt elhagyva ismét a Parlament előtt haladtam el, mikor éreztem, hogy a lábamból elfogy az erő. Múlthéten Szálkán olyan jól pumpáltam, lazán, gyorsan a pedálokat, de most valahogy az a lendület elhagyott, pedig még nagyon ez elején vagyunk. Orrom is folyt folyamatosan, plusz a torkomat is éreztem, hogy megint rakoncátlankodik. Lánchídon ismét átkelve szerencsére hamar jött a következő frissítő és itt ismét tudtam muníciót magamhoz venni és ezzel az első kör le is volt tudva. A táv fele teljesítve még egy ilyen kör és jöhet a futás. A rakpart mintha egy kicsit szelesebb lenne, vagy csak erőm nincs, mert a sebességem elég jól visszaesett. Plusz a hűvös időben nagyon kellett pisilnem. De itt ezen a versenyen nem úgy van ám, hogy lepattanunk és egy szimpatikus fánál elvégezzük a dolgunk, hisz mégis Országunk lüktető szívében vagyunk, itt ilyen helytelenséget elkövetni nem lehet. Továbbá a technikai értekezlet második legfontosabb mondanivalója az volt, hogy ne vizeljünk a pálya szélén, csakis a kihelyezett WC-be, amik a frissítő állomáson vannak, mert aki ilyen vétséget elkövet, azt azonnal kizárják. Ez tök jó, teljesen azonosulok is az elvekkel, de az még 30km!! Azaz 1 óra kb!! Érteni értem én, de mindjárt pukkan.... Mindenhol lestem a toytoyokat, hátha a szervezők voltak olyan figyelmesek és mondjuk a fordítókhoz, az időmérő pontokhoz is tettek, de nem :( sehol semmi. Rakparton egy építkezésen kiszúrok egyet, de az is le van lakatolva... még fel kell tekernem a várba, le, át a hídon és majd Pest északi részén a frissítőnél lesz WC... az erőkifejtés így nem igazán ment, így mintha tojások lennének a pedálra rögzítve a legnagyobb finomsággal tekertem, nehogy kicsorduljon aminek nem kéne.
Szerencsére sikerült kibírni és elértem az áhított észak pesti frissítőhöz, ahol a lelkes segítők sorba nyújtották a kulacsot, de én ahelyett, hogy elfogadtam volna, átromboltam köztük és a toytoy mellé parkoltam. Nem részletezem a következő pár percet, de az biztos, hogy a verseny legjobb pillanatait itt éltem át :)
Kifele jövet egy segítő kezembe nyomott vagy 5 gélt meg egy csokit, ami kicsit sok ellátmány a maradék 20km-re, dehát nem romlanak meg ezek olyan gyorsan, jó lesz az majd a tavaszi edzőtáborban is :) megkönnyebbülve elhatároztam, hogy ismét megpróbálok valami versenytempót felvenni, elvégre a városnéző kurzus az első kör volt, de sajnos a lábaim és a testem nem így akarta. Annyira tetszett nekik a Főváros, hogy inkább nézelődésre kényszerítettek. Így maradt az orrfújásokkal tarkított városnézés, ami tényleg hatalmas élmény! A bringa 90km-ét végül 3 óra 2 perc alatt fejeztem be, ami ezen a majdnem teljesen sík, gyors pályán nem a legjobb idő, dehát most erre futotta, legalább szép volt! :)
Depóban gyors cipő és mez csere, majd indulhat a szaladás.
Indulna, ha menne a lábam. Azt már megszoktam, hogy bicajon sorra előznek meg, mert ugye úszásban általában jobb vagyok, bicajban gyengébb, így itt mindig el mennek mellettem a gyengébb úszók, akik jól tekernek. De most futás közben is ez az élmény kápráztatott. Sorra ment el mindenki mellettem, úgy éreztem, mintha egy helyben állnék a mezőnyhöz képest, pedig az órám szerint 5:30-5:40 perc/km körül hasítottam, ami azért magamhoz képest elfogadható. Beletörődtem, hogy ez egy ilyen nap és tartottam ezt a sebességet, ma nem fog ez gyorsabban menni.
Nagyon tetszett, hogy a hátsó fordítóban körönként adtak egy-egy különböző színű szövet karkötőt. Ebből kellett mind a 4-et összegyűjteni és utána lehetett menni a célegyenesbe. Így futás közben mi is láttuk, hogy ki hányadik körében van, illetve jó cél volt, hogy ki kell érni a piros majd a zöld karkötőért és így tovább... a 2. 3. megszerzése nem volt olyan egyszerű móka, nagyon elfogytam már, de az utolsó a kék, az egész könnyen ment. A végére valahogy mindig belelkesülök és általában az utolsó köröm a legjobb. Mondjuk ezen a versenyen pont nem, mert az első köröm volt a leggyorsabb, de az utolsó azért jobb lett, mint a 2. vagy a 3.
A 4 féle különböző színű karkötő birtokosaként büszkén mehettem a célegyenesbe, ahol iszonyatos csinradatta fogadott. Vörös szőnyeg, majd IRONMAN logók végig a földön, pom-pom lányok, speaker olyan hangerőn beszélt, hogy majd leszakadt a fejem, kivetítő, meg minden pompa, amit csak el lehet képzelni... bevallom így egy héttel a családi hangulat Szálka után ez nekem már kicsit sok is volt. Kaptam egy gyönyörű érmet és terülj-terülj asztalkám fogadott, végre megállhattam. 5 óra 53 perccel zártam a versenyt.
Vegyes érzelmek kavarognak benne a verseny után, mert kicsit csalódott vagyok, hogy megint nem tudtam 100%-ot nyújtani és rendesen odatenni magam, dehát az egészségem a legfontosabb inkább végig lazáztam félbetegen. Majd legközelebb meghúzom! Viszont a pálya és a verseny az tényleg gyönyörű volt! Bár az IRONMAN brand arcba nyomása nagyon amerikaias volt, dehát ez ilyen. Kell a pompa. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy világmegváltó amerikai filmben, ahol aztán minden 5 percben feltűnik egy nemzeti lobogó és mindenki kihúzza magát, ha a hazájáról beszél... noh itt is nyomták az arcunkba az IRONMAN logót és jött a pompa dögivel. Én magam részéről a pompom lányok és a vörös szőnyeg nélkül is nagyon tudok örülni egy versenynek, dehát kell a népnek a cirkusz, így jobban el lehet adni :) Nagyon örülök, hogy itt lehettem, és természetesen nagyon tetszik az érem, meg a finisher póló! Büszkén fogom viselni és reklámozom a brandet. :)
Attila és Jakus Gábor is nagyon szépet mentek, le a kalappal előttük! Gratula még egyszer srácok!
Köszönöm a szurkolást és a fotókat Mariannak, Zsunak, Bettinek! Jó volt körről-körre titeket látni! ;)
Nagyatád. A Magyar triatlon bölcsője. 1990-ben rendezte itt Herr Gyula az első versenyt, majd rá egy évre 91-ben itt került megrendezésre az első hivatalos Ironman Országos Bajnokság és azóta is minden évben megtartják. Így én most az Országos Bajnokságon mérettettem meg magam a profikkal együtt, de nagyon más “súlycsoportban”. Hihetetlen, hogy az élmezőny milyen teljesítményre képes, ettől nagyon messze vagyok. Így én az amatőrök népes táborát gyarapítva végig “utazom” majd a távot, fő a biztonság és a teljesítés!
Pénteken már leérkeztünk Nagyatádra, átvettük a rajtcsomagot, leadtam a futócuccom, majd elfoglaltuk a szállást. Mariannal és a Blazsek házaspárral voltunk egy lakásban. Majd átmentünk az MMT-sek szállására, ahol befaltunk egy kisebb adag tésztát a “hűvös” szobában. (Jót főztél Dóri, megtartunk! ;) Köszi ismét! ) Teli hassal lefekvés előtt még utolsó készülődések. Kulacsokba kimértük a porokat, szenyó gyártás, terv átbeszélése, felszerelés ellenőrzése, telefon, óra feltöltése... majd kényszerített takarodó 10 óra körül.
Természetesen nem tudtam jót aludni, nagyon meleg volt, no meg az izgalom se hagyott nyugodni. Így fél 5 körül már csak forgolódtam, nem jött álom a szememre. Eredetileg fél 6-kor akartam kelni, de nagyon nem ment az alvás. Úgyhogy 5 óra körül feladtam és elkezdtem készülődni. Kényelmes reggeli, WC, szokásos körök, aztán indulás Gyékényesre, mert ott lesz a rajt 7:30-kor. Háromnegyed 6-kor már minden a kocsiban és Mariannal indulunk is. Blazsekék majd később jönnek, mert ők váltóban nyomják és az ő rajtjuk egy órával később lesz.
Fél 7-re átértünk Gyékényesre, így nagyon kényelmesen lehet készülődni. Bicaj összeszerelés, bedepózás, start csoki falás, aztán már lehetett is menni a rajtzónába. Kicsit bementem a vízbe melegíteni, de kb 20 métert úsztam befelé és már sípoltak a versenybírók, hogy kifelé, mindjárt rajt. A víz így hajnalban is nagyon meleg volt már, konkrétan 29 fokos. Nem fogunk ma fázni, az tuti...
A nevezési lista szerint 686-an vágunk neki az IRON távnak. Érezhető a feszültség és a vibrálás a levegőben, mindenki nagyon izgatott, szól a zene és hatalmas hangulat kerekedik a tóparton. Egy fiatal pap derékig besétál a tóba és felemelt kezekkel elmond egy imát értünk. Vízbefutással lesz a rajt, elmondják, hogy az első sorba álljanak a profik, utána akiknek 1 órás az úszás tervük, majd a 1:10-esek, majd az 1:20-asok és utánuk a többiek. Én 1:15-re tervezem, úgyhogy próbálom az 1:10-es sort keresni, de ilyet nem találok, össze-vissza zsúfolódik mindenki, úgyhogy maradok a tömegben. Körbenézek, hogy milyen sok néző van, mindenki tapsol, meg kurjongat, aztán észreveszek egy huszárnak öltözött bácsit egy fáklyával a kezében, a lábánál egy ágyú, amihez közelíti a lángot és durr! Hatalmas dörrenéssel eldördül az ágyú! Indul életem második IRONMAN-je!
A helyezkedésem nagyon nem válik be. Tömegnyomor. Hiába próbáltam elöl helyezkedni, nagyon nem tudok haladni a tempó kifejezetten lassú, összefüggő embersor van előttem, mellettem, semerre nem tudok moccani. Az első 300m sejtettem, hogy ilyen lesz, de valahogy ki kéne innen törni, mert így nagyon kényelmetlen. Próbálok körbenézni, felfedezni merre vannak kevesebben, de csak egy hullám vág pofán, aztán prüszkölés közben még a mellettem úszótól is kapok egyet. Najó, kicsit határozottabban elő kell vennem a jégkorongos múltat és helyet csinálni magamnak. Ezért inkább megindulok előre, befurakodom a sporttársaim közé. Természetesen azért vigyázok rájuk, de határozottan tudatom, hogy én itt gyorsabban szeretnék menni. Beválik! Megnyílik előttem a pálya és végre a saját tempómat tudom úszni.
Az első forduló után próbálom keresni az én tempóban úszó lábakat és ráállni valamelyikre. Találok is egy szimpatikusat, amire rátapadok. Így nagyon kényelmes :) érzem, hogy tudnék jobban menni, de minek? Hosszú még a nap... inkább a lábvízen csorgok nyugodtan. Első kör végéig maradok is a sporttárs lábán. Igyekszem nem nagyon csiklandozni a talpát, így 36:20-as első kört úszok. Ki a vízből, majd futás vissza. Megint keresem a lábakat, hogy kire tudnék rátapadni, de sajnos nem találok senkit. Így az első fordítóig egyedül úszok, majd ott összeverődik egy 5-6 fős csoport, akikhez csapódom és onnantól velük folytatom az utat. A tempó kicsit lassabb, mint az első körben, de nyugtatom magam, nem kell kapkodni, elvégre nem verseny :) Így a második köröm 40 perces lesz, azaz 1 óra 16 perccel zárom az úszást. Tökéletes! Irány a depó!
Gyors öltözés, aztán pattanok a cangára. Bringán a taktika az, hogy csak lazán. Pörgős lábbal 140-es pulzus alatt. A pálya első szakasza Csurgó felé vezet, majd irány északnak Iharosberény felé. Ez egy nagyon szép szakasz, az erdőben tavak közt kell tekerni egy kis egysávos erdészeti úton. Élveztem a tájat, kényelmes tempóban eszek, iszok kedvemre. Jó kis sonkás-sajtos szenyó az kell még így délelőtt. Iharosberényből kiérve már kezd melegedni az idő, még csak 33 fok van, de elővigyázatosságból már itt elkezdem enni a sótabikat és jó sokat iszok.
Péntek délután meghallgattuk Kindle Gábor előadását a frissítésről, mint negyedik sportágról a triatlonban, hogy ilyen iszonyat melegben mire kell odafigyelni. Ő azt tanácsolta, hogy óránként 2500 mg sót és 2 liter folyadékot igyunk! Ez iszonyat mennyiség, de a meleg megkívánja. Mariannal gondosan kiszámolgattuk, hogy a fél sonkás szenyómban mennyi só van kb (800mg) illetve az izo italokkal (200mg) mennyit tudok bevinni és hogy az általa készített sótabiból (100mg) mennyit kell még ennem.
Iharosberénynél véget ért az erdei út és felérünk a 61-es főútra. Nagyon jó minőségű aszfalt, kicsit lankás pálya... lehetett tépni ezerrel. Ezen a szakaszon úgy voltam vele, hogy itt lehet nyomni neki kicsit, most még nincs olyan meleg, és ennyivel is előbb lesz vége. Itt sikerült belekóstolni a 40 felett tempóba síkban illetve egy lejtőnél itt lett a csúcs sebességem is 61,6 km/h. Csak épp a gyorsabb ütemnek és az egyre nagyobb melegnek köszönhetően elfogy minden vizem. Így pánikszerűen visszaveszem a tempót és 6km-t ital nélkül tekerek óvatosan a következő frissítőig. Szerencsére nem lett ebből gond, de nagyon rossz érzés üres kulaccsal tekerni. Valahogy nekem biztonság érzetet ad, ha van bennük lé. Lehet nehezebb a bicaj, de a lelkem könnyebb :)
Átérve Nagyatádra gyors rácsörögök Mariannra, hogy érkezem, mert látom, hogy a megbeszélt tervhez képest jó 20 perccel gyorsabb vagyok. (Az leső 75km-t sikerült 29.4km/h átlaggal letudni.) Ők már a helyükön vannak, így az egyéni frissítő zónába integetve várnak. Úgy érezem magam, mintha egy formaegyes boxba állnék be. Gyors kulacs csere és irány tovább...
Nagyatádról indulva még 3 kört kell teljesíteni az egyre nagyobb melegben. Az órám szerint itt már 35-36°C volt az aszfalton. Sajnos nagyon kevés árnyékkal többnyire a tűző napon. A mezválasztásom tökéletes! Áldom az agyam, hogy a hosszú ujjú mezemben vágtam neki a távnak és nem ujjatlanban. Azt leszámítva, hogy ez a halálfejes mez iszonyat menő ;) még nagyon praktikus is! Tökéletesen megvéd a naptól de mégis jól szellőzik a menetszéltől. Láttam jópár sorstársat, aki fehérre kente magát naptejjel, de így is már rák vörösre éget a keze. A nagy melegben elkezdem érezni a gyomrom, hogy kezd szúrni. Sajnos ez a gyengém, Füreden nagyon megszenvedtem emiatt. Tanulva az akkori féltávból, drasztikusan visszaveszem a tempót az első kör végére. Közben nyomatom a sótabikat, sokat iszok, de enni már nem nagyon bírok ilyen időben. A “boxutcába” beérve, ismét vár a szenzációs kis csapat. Most kicsit több időre (2 perc) megállok. Mariann hozza a magnerotot, alkoholmentes sört. Gergő jeges üveggel hűti a tarkóm meg a lábam. Fefe cseréli a kulacsom és tisztítja a napszemüvegem. Hatalmas köszönet! Tényleg 2 perc alatt kb kicserélődöm és felfrissülök.
Csodát tett a frissítés. Gyomrom helyrejött, még enni is tudok a szenyóból, így folytatom az utam a forróságban. És jönnek a rég nem látott gonosz Manók! :) Azon agyalok, hogy ezek a gonosz Manók átjönnek a józan létembe is. Mikor kicsit többet iszok, akkor szoktak ezek a fránya Manók odatenni mindent a lábam elé, meg rángatnak jobbra-balra, meg bedugják a fülemet, hogy hangosabban beszéljek... csibész egy banda! De most csak alkoholmentes sört ittam, és mégis itt vannak ezek a Manók. Csak épp most mindegyik kezében egy hatalmas hajszárító van és a legmelegebb fokozatra kapcsolva nyomják a levegőt az arcomba. Nem baj, rajtam akkor se fognak ki, sótabi, víz, izo... sótabi, víz, izo... így tovább folyamatosan 15 percenként. Frissítők előtt maradék vizet mindig magamra locsolom, majd új kulaccsal irány tovább. Az órám szerint a maximum hőmérséklet amit mért az 43,4°C volt. Bár az pont a “boxutcában” álló helyben, mikor volt menetszél, akkor “csak” 38-39°C volt.
Az atádi 3 köröm már lassabb lett, de így is sikerült 6 óra 36 perc alatt letudni a bicajt, ami tavalyhoz képest jó 20 perc javulás, pedig ott nem volt ilyen meleg. Irány a depó és kezdődhet a futás 8 köre!
Mostanában az edzéseken már elég szépen ment a futás, sikerült többször is 4 perc alatti kilométereket futnom, de most valahogy ez a “veszély” nem fenyeget. 6-6:30 körül tempóval indítok, fehér sapkában ujjatlanban, amit majd be lehet vizezni. Kiérve a futókörre hamar megtalálom az MMT-s sátrat, ahol be is tudom vizezni a sapkám és a felsőm. Kicsit hűsít, de sajnos itt sincs sokkal hűvösebb, mint a bringa pályán volt. Folytatom a jól bevált kombót... sótabi, víz, izo... minden kör végén mosolygósan vár Mariann, nyomja belém a sót, meg a magnéziumot, így egyelőre teljesen jól bírom. Tempó nem túl nagy, de most ennyire futja, hosszú lesz ez a maraton úgy érzem...
A harmadik körömet futom, mikor egyik pillanatról a másikra hatalmas szél támad és drasztikusan lehűl az idő. A 35°C-ból egyszer csak 27-28°C lesz kb 15-20 perc leforgása alatt. Megváltás! Már csak egy kicsivel több van vissza, mint egy félmaraton, sokkal könnyebb lesz így.
5. 6. kör még egész szépen megy, Mariann, anya ügyesen frissít minden körben, de a végére nagyon elfogyok. Pulzusom rendben van, de a lábam már nagyon nem bírja. Maratonnál mindig a 30-35km a mélypont, így nem lep meg, hogy most vagyok a legrosszabbul. Gergőnek itt üzenem, hogy szart se ér a Béta-Alanin, 11 óra után besavasodtam! Még hogy kitolja a savasodást... ugyan már! :) Még egy kör, aztán kezdődik az utolsó kör, ami már örömkör lesz... lazán, boldogan...
Hát, nem így lett... utolértem Szaszát, aki szegény gyomorproblémák miatt sétált már jó ideje. Próbáltam biztatni, de én se voltam sokkal jobb formában mint ő, úgyhogy az utolsó kört egymástól nem messze “futottuk” le. Nagyon-nagy jó indulattal lehet ezt futásnak nevezni :) inkább, 7 perc körüli kilométerekkel vonszoltuk magunkat :) dehát a vége az ilyen...
Végül 4 óra 46 perces maraton után befordulhatok a célegyenesbe és átszakíthatom e nagy hagyományú verseny célszalagját! 12 óra 49 perc 18 másodperc a hivatalos időm, ezzel a korosztályomban 49. lettem. De ez nem is igazán számít, a teljesítés volt a cél és titkon reméltem, hogy a meleg ellenére sikerül 13 óra alá bevinni. Tavalyhoz képest 33 percet javítottam nehezebb körülmények között, úgyhogy maximálisan elégedett vagyok. Szerencsére kellőképpen őrült maradtam, hogy még egyszer neki vágjak egy ilyen hosszú távnak, féltem tőle, de megvan másodjára is!! Ha már emlegettem a gonosz Mankókat, meg a piázást, akkor egy másnapos mondásommal élek most is, csak kicsit másként:
"soha többet nem sportolok” :)
Aztán majd még kiderül ezt mennyire sikerül betartanom... van egy tippem ;)
Köszönöm szépen a sok sok támogatást, a buzdítást, a szurkolást! A nemzetközi szurkolást Noéminek, hogy Franciaországban szolidaritásból futott velem egy időben, Zsu Bécsből izgult értem és még sorolhatnám mennyien biztattatok, nagyon jó volt tudni, hogy ennyien állnak mögöttem! Hatalmas köszönet Gergőnek és Fefének a boxutca élményért! És természetesen a legnagyobb köszönet Mariannak és anyuéknak, hogy segítették a felkészülést és a helyszínen is profi frissítést nyújtottak!
Nagyon vártam már ezt a versenyt, tavalyhoz hasonlóan ma is már pénteken lementünk Füredre, lehetett hangolódni a versenyre. Az eredetileg meghirdetett reggel 8 órás rajtot áttették a szervezők délután 1-re, mert rászerveztek az eseményre egy motoros felvonulást és emiatt délelőtt nehéz lett volna elhagyni a depót a sok motorostól. Kicsit örültem is neki, a hajnali kelés nem az erősségem, így legalább nyugodtan lehet készülődni.
Zsu és Timi váltóban csinálták az iron távot nekik 8kor volt a rajt, ezért miután elkészültünk Andrissal feltekertünk a bicikli váltózónához, hogy megnézzük hogy állnak. Még csak délelőtt 10 volt, de már iszonyatosan tűzött a nap és elég erős szél fújt... finom lesz. A lányok is azt mondták, hogy nagyon erős szél van a bicaj pályán, de szépen haladnak. Hagytuk őket versenyezni és készültünk a saját menetünkre, irány a Tagore sétány, bedepóztunk. Minden a helyén, dög meleg van, neoprént nem is szabad használni annyira meleg a víz. A nagy szél miatt variáltak az úszó pályán, mivel nagy hullámok vannak ezért az eredeti 1 nagy kör helyett 2 kis kört kell úszni a zártabb öbölben. Igazából nekem mindegy, a táv maradt.
Bekentünk magunkat naptejjel, start csokit megettem, minden készen volt a rajtra, mikor közölték a szervezők, hogy 20 percet tolják a rajtot, mert a motorosok miatt bedugult a 71-es út és nem tudnánk kitekerni a pályára. Remek. Hoztak vizet a depóba és addig hűsöltünk az árnyékban, míg a motorosok befejezik a felvonulást.
Szerencsére több csúszás nem volt, úgyhogy mehettünk a vízbe, szokásos vízből rajt lesz. Hamar bemásztam és most először úsztam kicsit bemelegítésként, mint a nagyok. :) Jót is tett! Elindult a mezőny és én egész jól tudtam tartani a tempót a körülöttem lévőkkel. Nagy volt a tumultus de erre számítottam, elvégre kb 500 induló az nagy tömeg egy ilyen kis pályán. Balatonhoz képest nagy hullámok voltak, de engem nem zavartak, tudok hullámok közt is szépen úszni, csak megfelelő oldalon kell levegőt venni. Mondjuk a bóját nem mindig láttam, de ha épp hullám tetőn voltam, akkor meg tudtam nézni, hogy merre kell menni. Az első kört kényelmes tempóban letudtam és másztam ki a partra, hogy ugorhassak vissza a második körre.
Egy jó fejes... a szemüvegem bal fele természetesen leeset... sebaj, kis igazítás, aztán irány tovább. Kicsit jobban meghúztam a második felét, mert éreztem, hogy jól megy. Megnéztem magamnak a bóját és tartottam az irányt. Egy idő után feltűnő lett, hogy kevesen vannak körülöttem, ezért jobban körülnéztem és akkor vettem észre, hogy rossz bója felé úszok. Szerencsére közel volt egymáshoz a két fordító bója, így nem rontottam nagyot, de azért jócskán letértem az optimális útról. Sebaj, lazán szép hosszú kézzel nagyokat húzva haladtam tovább. Végül 35 perccel fejeztem be az úszást, ami végre ismét egy vállalható idő. Most már biztos, hogy neoprén nélkül gyorsabb vagyok.
Gyors depózás, majd irány tekerni. A bicajpálya eleje a legnehezebb fel kell mászni a Gellára, aztán a felvidéken tekerni, majd vissza Füredre és mehet még egy kör.
Iszonyat meleg volt. Rajt előtt megtöltöttem a kulacsom hideg izoval, de mire a kivezető szakasz végére értem, már dög meleg volt. Így is muszáj volt innom belőle, mert nem volt más. Felfelé még a szél egész vállalható volt, de fent a fennsíkon valami hihetetlen erősséggel fújt. A nyugati fordít ponthoz feltekerni elvileg nem lett volna egy nagy nehézség, hiszen szintkülönbség alig volt, de olyan erős szembe szél volt, hogy nehezebb ment, mint a Gella megmászása. Akkor döbbentem rá igazán, hogy mekkora a szél, mikor a fordítóban megfordultam és felültem, hogy igyak egyek. Tekerés nélkül a hátamat vitorlaként használva a szél 40km/h-val gurultam egy lankás leejtőn :) ez a része tetszett, csak ne kellett volna a másik irányba is tekerni.
Első körön rengeteget ittam, meg izzadtam is, de sajnos a szívritmus pántom meghalt, végig 163-at mutatott, akármit csináltam, így nem tudtam kontrollálni, hogy mennyi a pulzusom, csak érzésből mentem. A második kör elején a frissítő pontnál eldobtam mindkét kulcsom, majd kértem egy vizet és egy izot. Ez sajna nem jött össze. Nem volt elég kulacsuk így csak egy fél üveg víz jutott... gondoltam, ez érdekes lesz, fél kulaccsal még egyszer meg mászni a Gellát ilyen melegben. Szerencsére felfelé menet az egyik ott lakó slaggal locsolta az arra járó bicajosokat és a slagból jutott a kulacsomba is. Életet mentet! Vizes sisakban telekulaccsal folytathattam az utam. Az órám logja alapján a napos szakaszokon 32-33 fok volt. A megolvadt aszfaltban látszottak a vékony biciklinyomok.
Felérve a másik frissítőponton végre kaptam teli kulacs izot és vizet is. Már csak le kellet gurulni és jöhet a futás. Az időm a meleghez képest egész jó volt, bár az 5:30-as terv már borulni látszott, dehát ilyen időben majd a futáson dől el minden. Ha az 5:30 nem is lesz meg, de legalább nem kéne rosszabbat menni, mint tavaly (5:48) .
Lefele úton megint kezdtem érezni a gyomrom, hogy görcsöl. Sajnos ilyen sokszor előfordul velem, de rendszerint ha iszok eleget, akkor el szokott múlni, úgyhogy nem tulajdonítottam nagy szerepet neki, majd a futáson elmúlik. 4:16-nál jártam, mikor befejeztem a bicajt. (Utólag visszanézve már itt is fél órával lassabb voltam mint tavaly. Akkor se szél, se nagy meleg nem volt.)
Bicaj után gyors depó, majd irány futni. A gyomrom sajnos fájt, de úgy voltam vele, hogy most itt már nem kell görnyedni, itt egyenesen állva, majd szépen helyrejön. Így az első kört nagyon nem erőltettem, lassú kocogásban 6 perc/km körüli tempóban haladtam. Frissítő állomásokon csak vizet kértem, attól szokott legjobban helyrejönni a gyomrom. Második kör is így telt el, ittam a vizet, de a gyomrom nem akart javulni, míg a harmadik körre egyre rosszabb lett. Egyszerűen már nem bírtam futni, muszáj volt sétálnom. Úgy éreztem, mintha fel akarna robbanni a gyomrom. Fel is voltam fúvódva, mikor épp nem a Tagore sétányon jártam, akkor próbáltam nagyokat böfögni és kisebbeket hányni, hátha attól jobb lesz, de sajnos nem igazán jött össze. Akárhányszor megpróbáltam futni a rázkódástól még jobban fájt a hasam, így inkább nem erőltettem. Az, hogy a tavalyi időmet tartsam, már úgyis elszállt, de a szintidőhöz meg még rengeteg időm volt, úgyhogy úgy voltam vele, sétálok míg el nem múlik.
Rengetegen voltak hasonló helyzetben mint én, ennyi embert versenyen sétálni még nem láttam. Nálam sokkal erősebbek is látványosan szenvedtek és lassúak voltak. Sőt, voltak sokan, akik nem látták értelmét befejezni így a versenyt és inkább kiálltak. Én is erőteljesen elgondolkodtam, hogy így van-e értelme, dehát csak-azért se ülök ki az árnyékba.
Sajnos a séta se használt, úgyhogy ettem sós paradicsomot meg ittam kólát. Gondoltam ha valamitől, hát ettől már végre talán tudok egy jót hányni és jobb lesz :D így is történt végre a kisebb incom-fincom falatok helyett egy rendes adag víz kijött belőlem, így máris kisebb volt a nyomás a gyomromban és kevésbé fájt. Ettem rá még sós paradicsomot, illetve Paleszéktől kaptam sótablettát. Még fél óra séta után meg is lett a hatása, egész vállalható lett a gyomrom és már csak kicsit fájt. Így az utolsó kört végre futva tettem meg, mint egy sportoló. :)
Életem leglassabb félmaratonját “futottam” így... 3 óra 11 perc :) vicc.... mikor legelőszőr futottam ennyit, akkor is egy órával jobb volt, mint most :D
7:31:45-el sikerült teljesítenem az eddig leglassabb féltávomat! :) Jól elrontottam, dehát van ilyen, majd legközelebb jobb lesz. Utólag utána olvasgattam, meg konzultáltam sporttársakkal, valószínű ott rontottam, hogy a bicajt a nagy meleghez képest túltoltam és keveset ettem. Sajnos nem tudom mennyi lehetett a pulzusom, de biztos jóval magasabb volt mint kellene. Kell vennem egy új pántot, mert kontroll nélkül nehéz ez a sport. (Legalább is nekem.) Az is nagy hiba volt, hogy nem ettem elég sót. Ilyen nagy melegben állítólag fél óránként lehet nyomni egy sótabit... ehhez képest én 7 óra alatt nyomtam 1-et... szóval volt itt hiba dögivel. Ebből is tanultam, legközelebb okosabb, rutinosabb leszek! Majd jövőre javítok az időmön!
Első triatlon versenyem egy sprint táv volt (750m úszás, 20km bicaj, 5km futás) Orfűn 2013 májusában. akkor 1:39:42-t mentem, amire nagyon büszke vagyok, elsőre szép teljesítmény. Természetesen most a cél ezt megdönteni és minél jobb időt menni. Végig ékelni, ami a csövön kifér, itt most nem kell taktikázni és tartalékolni.
A keszthelyi strandról vízbefutással indul az úszás. Ez új élmény lesz, mert eddigi versenyeim mind vízből rajtoltak el. A női mezőny rajtja előbb volt és mivel Zsu és Betti is indultak, ezért természetesen megnéztük a rajtot. El is lestem az élbolytól a delfin szerű ugrálást a sekély vízben, ezt majd én is kipróbálom. Szegény Zsunak nagyon nem megy az úszás, ezt még gyakorolnia kell, majdnem utolsónak mászott ki a vízből és látszott rajta, hogy ez nagyon nem az ő száma. Szerencsére a bicaj meg a futás már jobban megy neki, bár szerintem elment a kedve a végére és nem adott bele mindent. Idén az első versenye, lesz ez még jobb is!
Végre elérkezett a mi rajtunk ideje is, Attilával közösen vágtunk neki. Nagy verseny lesz, hihetetlen tempóban fejlődik, szerintem ma lesz a napja, hogy utolér és lenyom, hiszen ilyen rövid távon általában jobb szokott lenni. Hosszabb távon talán több lenne az esélyem, ott még jobb vagyok, dehát ilyen rövid pályán sajna neki van előnye. Irigylem a genetikáját, lejött 4x úszni és már csak a lábvizét tudtam követni, nagy lapát kezeivel háromszor akkorát tud húzni mint én, dehát ilyenek ezek a gének, nincs mit tenni.
Csoki benyomva, neoprén felhúzva, minden a helyén, indulhat a sprint. Kürtszóra rohanás a vízbe, majd a csajoktól ellesett delfines ugrálással indítottam. Hihetetlen fárasztó, pulzusom már az egekbe, pedig még egy perce se megyünk. Mikor mélyebb lett a víz, kettes levegővel sprint tempóban folytattam az úszást. Attila ott volt mellettem, talán kicsit előrébb is voltam, még tudom tartani a tempót vele. Sajnos az első fordítónál elfogyott a lendület, nagy volt a tömegnyomor, lökdösődés, így le is maradtam egy kicsit. Próbáltam magamhoz képest húzni neki, de a ruha is idegesített, meg a tömeg is, így nem tudtam megfelelően haladni.
Attila jó 1 perccel korábban mászott ki a vízből mint én. 15 perc alatt sikerült letudni ezt a 750 métert ami nem épp a legjobb időm. Sebaj ez az 1 perc még behozható. Depóban az öltözésben jobb leszek, nagyobb már a rutinom, aztán majd a bicajt meghúzom.
Villám átöltözés után már pattantam is a cangára és irány a pálya. Egy nagyon rövid kivezető után már ott is voltunk a rövid pályán, ahol 5 kört kellett menni. Mivel a bolyozás engedélyezett volt, ezért próbáltam keresni a nálam erősebb, gyorsabb versenyzőket és kihasználni a bolyozás előnyeit és beállni mögéjük, hogy a szélárnyékban könnyebben tudjak haladni. Be is álltam egy jó 34-35 körüli tempót tekerő versenytárs mögé, de éreztem, hogy ennél még menne több is. Ekkor suhant el mellettünk egy látszólag is profi versenyző. Gondoltam hajrá, követjük míg bírom. Nagyon durva tempót diktált. Az egyenes szakaszokban 40-45 körül hasítottunk, pulzusom az egekbe, nehezen, de tudtam tartani a tempót. Páran próbáltak beállni mögénk, de 1-2 perc után leszakadtak nem bírták. 3. körben Attilát is utolértük, aki be is állt szépen mögém, de a pár perc múlva az egyik kanyarban hátranézve már sehol se láttam, ő se tudott velünk jönni. 4. kör végén a húzó emberem kikanyarodott, ő már végzett a tekeréssel, de nekem még egy kör vissza volt. Így ezt már önerőből szélárnyék nélkül tekertem, itt is beleadtam apait-anyait de azért így kicsit lassabb voltam. Végül 171-es átlag pulzussal sikerült 36.3 km/h átlaggal zárni a bicajozást.
Ismét villám öltözés a depóban és spuri futni. Mivel csak 5km-t kellett loholni ezért itt se tartalékoltam. Pulzusom már amúgy is az egekben volt, tartottam is jó magasan... 170 alá ritkán ment. Itt azért már éreztem, hogy kezdek elfogyni, de tudtam, hogy nincs sok vissza. Attila megnyugtató távolságban volt, a futáson is sikerült növelne az előnyömet. Magamhoz képest végig elég komoly tempót diktáltam és így sikerült 4:54 perc/km-es átlagot futnom.
1 óra 17 perc 23 másodperc lett a végső időm. Amivel maximálisan meg vagyok elégedve, pláne, hogy most még sikerült Attila előtt beérnem :) nem sokáig lesz ez így... amilyen tempóban fejlődik, nemsokára már csak a hátát fogom nézni. :)
Összességében egy nagyon jó verseny volt, élveztem, hogy rövid távon a maximumot kell nyújtani és nem hosszasan tartalékolni, mint egy fél iron vagy egy maraton esetében. Keszthely gyönyörű, a szervezés hibátlan volt! Szépen gyorsulok, ami jó jel, mert nemsokára jön a BalatonMan Füreden, ahol szeretnék egy nagyon jó időt menni. Ha mindent beleadok lehet be tudom húzni 5:30 alá a féltávot...
Végre egy hazai verseny, gyönyörű környezetben. Orfűt imádom, így ez a verseny csak jó lehet. Pláne, hogy egy családi váltó is összeállt és így anyukámmal közösen rajtolhatok majd a vízből!
Mariannal érkeztünk a helyszínre, ahol rögtön összefutottunk a nemes Nimfaszkorpration csapatával: Gergő és Fefe az erő műhelye tagjai, csapatban teljesítik a fél ironmant. Nagy verseny lesz, hogy ki fog nyerni. Ők váltóban, vagy én egyedül?! Nemsokkal később anyuék is befutottak így összeállt a másik csapat is, ahol anya úszik, Viktor teker, Mariann meg fut. Igaz, ők csak a sprint távot teljesítik, de az is nagy kaland lesz!
Hosszas várakozás és izgulás után végre elkezdődött a vízbe csekkolás, irány a rajtzóna! Olyan jó volt látni, hogy anya úgy izgul, mint egy kisgyerek :) aztán együtt megindultunk a víz felé. Óvatosan bemásztunk, utolsó jó tanácsok, technikai megbeszélés, majd felvettük a helyünket a két rajtbója közt. Sok sikert pacsi anyának és a többieknek is, majd kürtszóra elindult a verseny!
Hihetetlen, hogy az 58 éves anyukám itt van mellettem a vízbe és ő is nyomja a sok versenyzővel együtt! Büszke vagyok rá nagyon! Balaton átúszás az idei cél neki, simán meg lesz! Az is majd jó móka lesz!
Az úszás elejét nagyon meghúztam, talán kicsit túlságosan is... nem éreztem jól magam... a neoprénben úszás valahogy nem a kedvencem. Andrissal végig egymás mellett haladtunk, minden légvételnél láttam, hogy épp hol jár. Az első körben még nagy volt a tolongás, láttam hogy szegény Andris lábára nagyon ráúszik valaki és nyomja le a lábát, így oda oldalaztam és kis jégkorongos csípő, meg váll mozdulatokkal kicsit arrébb tettem... Andris lábvize nekem jár, hess innen :) második körre én álltam előre, ott már végre kezdtem felvenni a fonalat és egyre jobban éreztem magam, így sikerült Andris előtt kimászni a vízből 40 perc 11 másodperc után. Elég gyenge idő, dehát idén az első... neoprén... van ez így. Futás a depó, öltözés indul.
Triatlonos nadrágban úsztam, így azt nem kellett cserélni, csak a felső részét és rá a bicajos mezt húztam fel. Illetve zokni, cipő és irány tekerni. Anyát láttam, hogy még előttem kiért a vízből (neki csak egy kört kellett) gondoltam milyen jó lenne, ha Viktort utolérném cangán. Így elég szép tempóval álltam neki tekerni. Rögtön a Gonosz Manóval kezdtünk Orfűről Abaliget felé egy elég komoly hegyet kell megmászni, mely nem véletlen kapta a nevét. Szerencsére hamar felértem, majd irány lefelé aztán Abaligetnél jobbra Húsztót felé. Nyomtam neki szépen, de azért vigyáztam, elvégre még sok van vissza. Kishajmás majd Magyarhertelend de Viktor még mindig sehol... lassan vége a körnek. Jó tempót megy ez a gyerek, hogy így nem érem utol. Már kezdtem azt hinni, hogy nem lesz meg, mikor az Orfű gát előtt a legvégén megpillantottam! Akkor épp 60-al suhantam lefelé a leejtőn, majd ezt a lendületet kihasználva nyél gázon elpörgettem és megelőztem bátyuskámat :) pont jött egy busz, ami elé én ki tudtam vágni, szegénynek meg le kellett lassítani, és csak a busz mögé fért be. Nagyon komoly kört ment, ebben az első körben volt csak jobb időm, mint neki. Hisz innentől kicsit visszavettem a sebességből, mert még 2 kör, azaz 2 Gonosz Manó még vissza volt.
Erőmet beosztva picit lassabban, de simán letudtam ezt a két kört. Ettem ittam kedvemre, a frissítő állomásokon nagyon segítőkészek voltak, bőségesen volt minden. Majd 3 óra 4 perces tekerés után érkeztem a depóba.
Mariann már végzett a futással mire ide értem, jól meghúzta a családi váltó végét. Én is áthúztam a cipőmet aztán irány megkerülni a tavat 3x.
A pálya érdekesen volt kijelölve, mert nem a sétányon kellett futni ami sík, hanem hátra vittek minket a faluba, ami igencsak dimbes-dombos. Így egy jó szintes futópályát sikerült kijelölni, de végülis élvezhető volt. Egyetlen szakasz volt, ami nem tetszett. Egy erdőn kellett átfutni, ahol az esőzés miatt hatalmas sár volt és iszonyat dagonya és csúszkálás közepette lehetett csak átverekedni rajta. Szerencsére nem volt hosszú szakasz csak 100-150m, de arra pont elég volt, hogy agyig sáros legyek.
Futáson minden remek volt. Semmim se fájt frissítés is tökéletes oldottam meg, volt erőm végig, sőt az utolsó kör második felét még jól meg is húztam. Sikerült 5 perc körüli utolsó kilométereket futnom. 1:56-os félmaratonnal zártam és így összességében 5 óra 48 perc 27 másodperc alatt teljesítettem az orfűi fél ironmant. És megvertem a Gergő-Fefe duót :) akik jövőre tuti összeszedik magukat és igen komoly ellenfelek lesznek! Nagyon jó kis verseny volt, élveztem minden percét! :)
Régről lógok ezzel a beszámolóval, sajnos kevés időm van írni mostanában, de azért megpróbálom gyors összefoglalni...
Utazás, társaság, hangulat fantasztikus volt az egész hétvégén, imádtam Olaszországot! A Maraton Szlovéniából indult a Lipicai ménesből, szerencsénkre az idő jó volt, felhős, napsütéses 20-25 fok, legjobb futó idő. A táj gyönyörű volt, szervezés tökéletes, frissítőkön hatalmas választék bőségesen. A 32. kilométerig nem is törtnét semmi extra, Zsuval közösen futottunk, nagyon szép tempóban, pont 3 óránál tartottunk. Eddig tökéletes, még a 4 órán belüli időre is volt esély. Viszont itt jött a pálya egy érdekes része, egy 3km-es nagyon meredek szakasz lefelé. De tényleg olyan meredek, hogy jobb helyen már lépcsőt építettek volna ilyen süllyedéshez. Ez a hosszan tartó leejtőn lefutás annyira megviselt, hogy teljesen szétestem. A 5:30-as tempóról visszalassultam 7:00-as tempóra, a lábaim blokkolódtak és egyszerűen nem tudtam jobban haladni. A 4 órás iramfutók is elhúztak mellettem, Zsu még tudta velük tartani a tempót és így ezek a tényezők szerintem lelkileg is gajra vágtak és egyszerűen kedvem se volt már jobban futni. 4 órán belül úgysem lesz, akkor meg már mindegy, hogy 4:10 vagy 4:20... így az utolsó 10km-t nagyon lazán, de szenvedősen futottam le. Már amikor futottam, mert szégyen szemre volt, hogy belesétáltam. Mivel az egész versenyen elég kis létszámban voltak futók, így nagyon üres pályán kellett futni. Szurkolók is alig voltak, ami nagyon furcsa volt Athén után. Ott az utolsó 10km-en végig biztattak az emberek és betoltak a célig, de sajna itt semmi se volt :( kihalt utcák, néhány unatkozó rendező. Az utolsó 200m-en volt kis nézőközönség, de ők is inkább unatkoztak, mint biztatták a szurkolókat. Így sajnos nekem se volt nagy lelki erőm mindent beleadni, spórolósan bekocogtam, 4:13-as idővel fejeztem be a futást, de nem baj, elvégre 2 hét múlva Orfű féltáv... kell oda majd az erő...
A helyszín ismét Athén. Hajnali 3 óra van, nem bírok aludni. Tegnap 9 körül az ágyba estem hulla fáradtan, így végül is 6 órát aludtam már, de még lehetne párat, hiszen csak 5-kor van ébresztő. A menetrend idén is hasonló mint tavaly, csak a csapat bővült. Noémi tavaly még szurkolt a pálya szélén és tett egy fogadalmat, hogy idén is itt lesz, de futóként. Anno szépet mosolyogtam rajta, hogy "persze, presze" nagyszájú... de ő nagyon komolyan végig edzette a nyarat, méltón felkészült a nagy megmérettetésre, és most idén tényleg itt van és velem kel nemsokára. A csapat másik újonca Zsu, aki szintén szépen felkészült, de neki is az első maratoni távja. Így idén Valentinnal együtt, összesen négyen vágunk neki.
Nem sikerül már vissza aludni, így 5-kor könnyedén ébredek, végre nem kell tovább forgolódni. Sitty-sutty elkészülünk, lányokkal nem tudom, hogy mi van, de egyáltalán nem izgulnak... én sokkal jobban stresszben voltam tavaly. Vagy jó színészek, vagy tényleg nem izgulnak. 5:45-kor irány kocsival az Ellinikóra, ahonnan indul a metró, amivel eljutunk Athén főterére a Szintagmára. Innen visznek ki minket busszal Maratonba. Az út majdnem egy órás, azon az útvonalon megyünk ki, ahol majd vissza kell futni. A lányoknak mondjuk is a kritikus pontokat, hogy majd hol figyeljenek, így végre már kezdenek izgulni :) azért az tényleg eléggé sokkoló tud lenni, mikor egy órát buszozunk azon a szakaszon, ahol majd futva kell visszajönni.
A nap éppen felbukkan a hegy mögött mikor kiérünk Maratonba. Idén sokkal melegebb van. Tavaly nagyon fáztam ezért most beöltöztem, mint a jó gyerek, de felesleges volt, mert sokkal jobb idő van már így hajnalban is. Fél 8 van még csak, bőven van időnk, mert 8:45-ig kell elfoglalnunk a rajtpozíciót. A tömeg hatalmas. Idén egészen pontosan 10498-an vágnak neki a távnak. Tavaly "csak" 9000-en voltunk. WC-n sorban állás, öltözködés, pankráció közepette csomag leadás, majd a tömegen át kommandózva eljutunk a rajtzónához. Végre a csajok is már úgy izgulnak, mint ahogy illik :) Noémi nem velünk indul, mert nem egyeztettünk a regisztrációnál és így őt a 6-os blokkba sorolták, minket meg a 4-esbe. Így érzékeny búcsút veszünk tőle és beállunk a helyünkre. Nagyon kell pisilni, de esélytelen ilyen tömegbe WC-t találni és visszajutni a rajtzónába, úgyhogy majd lesz egy megálló menet közben, az tuti. Valentinnal és Zsuval hallgatjuk, ahogy a Mission Impossible zenéjére elengedik a mezőnyt és elindulnak a profik elsőként. Idén is 2 perces csúsztatással indítják a blokkokat így nekünk még 6 percünk van az indulásig. Telefonomat magammal hoztam, így tudunk pár utolsó fotót és videót csinálni.
Ránk kerül a sor. Rajt! A tömeg hömpölyögve elindul, nagyon sűrűn vagyunk, de most már tudom, hogy szerencsére ez csak az elején ilyen, majd szépen eloszlik a nép és lehet normálisan haladni. Komoly 700m-ig jutok, mikor az első kényszermegállóra sort kell kerítenem, mert muszáj pisilnem :) gyors stop, aztán irány tovább. Még be se melegedtem ennyi idő alatt, de így most kicsit gyorsabb tempót kell mennem, hogy Valentint és Zsut utolérjem.
Nem esik jól a gyorsabb tempó, illetve a futás se. A gyorsabb tempóm is nagyon lassú. Azt számolgatom, hogy a tavalyi időmhöz képest hihetetlen lassan haladok és hihetetlenül szarul esik. Sajna az IRON óta nem tudtam annyit edzeni, mint szerettem volna. 2 hónap telt el azóta... abból 2 hét pihi volt 6 hét meg kb semmire se elég. Illetve sok volt mostanában a munka és a stressz, nomeg most már pár buliba is el kellett mennem, de ez így mind az edzés rovására ment. Sokan mondták nekem, hogy az IRON után egy sima maraton már semmiség lesz... de ez nagyon nem így van. Azért egy Maraton az Maraton, nem lehet fél vállról venni. Persze lefutom... szépen lekocogom aztán jól van, mindegy milyen idővel, lesz ami lesz.
Utolérem Zsuékat, aztán egy darabon együtt haladunk. Az első frissítőpontnál 5km-nél járunk, mikor még mindig nem érzem magam bemelegedve. Fáj is a lábam, érzem, hogy az izmaim nem akarják ezt. Nyüszögök is kicsit Zsunak, aki közli, hogy vele minden ok, ő nagyon élvezi és akár gyorsíthatnánk is kicsit. Mi picit gyorsítunk, Valentin meg sokat, így elhúz tőlünk kicsit. Nem jó, nagyon nem esik jól. Meleg van, minden bajom van. Leesik, hogy elfelejtettem megenni a verseny előttre szánt csokimat, így azt gyors betolom.
58 perces 10km-t futottunk. Ez nagyon semmilyen első negyedre. Kezdőik az első domb és én még mindig nem érzem a versenyt. Zsu arról ábrándozik, hogy milyen jó lenne, ha elsőre 4 óra alatt futna. Ugye tavaly nekem 4 óra 1 perc lett, így nagy álmom volt, hogy 4 alá vigyem. Dehát ilyen állapotban... esélytelen. Számolgatok fejben kicsit, nézem az órámon a sebességet, aztán mondom is Zsunak, hogy ami domb itt jön, azon 5:30 perc/km-el kéne minimum felfutni és ezt tartani végig, hogy 4 alá menjünk.
Hát akkor hajrá! Tötymörögni nincs kedvem, ma meghalok, bele adok mindent és 4 alá visszem. Kész. Pont. Így lesz. 10km-t már így is végig hisztiztem, ennyivel kevesebb időm van odatenni magam és javítani az időmön. Kemény menet lesz, mert most jön a legkeményebb szakasz. Az Athéni pályáról tudni kell, hogy az első 10km síkban megy, az egyszerű, majd 10-18 között van egy bucka, amit meg kell mászni és 18-tól 33-ig egy elég komoly folyamatos emelkedő következik, majd 33-tól már lefelé kell menni.
Tavaly a verseny másnapján felmentünk a Lykavitos-ra, (Athén belvárosában egy magas hegy) ahova felfelé még csak fellépcsőztem, de lefelé szégyen szemre Noéminak kellett lehoznia hátiputiban. Akkor jókat nevettek rajtam, így fix program volt, hogy holnap megyünk fel és jót nevetünk egymáson, ahogy szenvedünk a lépcsőkkel... azt hittem, nagy fiú leszek és nevetek majd a csajokon, de ha ma kinyírom magam, akkor bizony megint ciki lesz... nem érdekel, ennyit megér! ;)
15km-nél frissítek egyet, aztán tolom magamhoz képest erősen felfelé, majd 16-nál felérek a csúcsra, ahol utolérem Valentint, akit rögtön le is hagyok. Lefelé elengedem, lazán jó gyorsan futok, majd 18km-nél leérek a völgybe és megkezdem a felfelé kaptatást.
2 óra 39 másodpercnél tartok féltávnál. Tehát, gyorsabb második felet kell futnom, hogy 4 alá vigyem. Az kemény lesz. Az útra szerencsére tettem el magammal saját kaját. Konkrétan 3 gélt és egy magnéziumot. Óránként eszek egy gélt a magnéziumot meg valahol a végén görcs ellen. Féltávnál megettem a második gélemet, így már csak egy maradt, amit majd 30-nál fogok benyomni.
A lábfájásom természetesen nem múlt el, dehát az kit érdekel, legalább haladok, van új cél, amit most tűztem ki röptében magamnak. Folyamatosan figyelem az órámat, hogy 5:20-5:30 körüli tempóval fussak.
Nagyon meleg van. A nap tűz, érzem, hogy a nyakam már le is égett. 30km-t már nagyon várom, mert ott végre ehetek megint kicsit, az ad egy kis erőt. Szokták kérdezni, hogy "Mire gondolsz futás közben?" és sose tudok rá értelmes választ adni. Mire gondolnék? Hát a futásra. Mi másra? Mennyi van vissza, ne lépjek rá egy palackra, mindig valami aktuálisra, ami épp az adott pillanatban kapcsolódik a futáshoz. Pulzusomat szoktam nézni, meg hogy mennyivel megyek... De leginkább tényleg csak a futásra koncentrálok. Pont az a jó benne, hogy nem agyalni kell, meg gondolkodni, hanem futni. Venni a levegőt, és az egyik lábat tenni a másik után. Végtelenül egyszerű dolog és csak ezt kell ismételni kellő ideig, kellő kitartással...
Ebben a szellemben testem adta jelekkel nem foglalkozva pakolom a lábaimat egymás után és szépen haladok a 4 órás célom felé. 33km-nél végre felérek a domb tetejére, mely már Athén belterületén van és megkezdem az utolsó szakaszt immár picit lefelé haladva. Ne tévesszen meg senkit se a "lefelé haladva" kifejezés egyszerűsége. 33km futás után lefelé se egyszerű haladni. Biciklivel az, az gurul, de sajnos a lábunk nem, azt ugyan úgy pakolni kell egymás után szép sorba.
35km-nél lenyomom a magnéziumot, bár szerencsére semmi görcsre utalom jel nincs, csak azt érzem, hogy elbírnék még egy kis gélt, de hát sajna itt azt nem adnak, csak vizet. Erre a maradék 7 km-re már az is elég lesz. Időmet és sebességemet nézve jól állok. Ha tudom tartani a 5:30-as tempót, akkor 1-2 perccel belül leszek. És miért ne bírnám tartani? Fáj mindenem, dehát az már az elejétől kezdve fáj, semmi újdonság, görcs csak nem lesz. Igaz, edzeni nem tudtam rendesen, de a kajára szerencsére nagyon oda figyeltem. Pláne a verseny előtti héten, az a legkritikusabb. Magnézium, kalcium, béta-alanin és szénhidrát feltöltésem tökéletesen meg volt. Így teli raktárakkal indulhattam.A tegnapi lekváros-diós tészta most nagyon meghálálja magát.
40km-nél az utolsó kanyarokban már nagyon szenvedek. De most már csak azért se lassítok. Van egy apró kavics a cipőmben, de most már csak azért se állok meg, azzal legalább fél percet vesztenék és az veszélyeztetné a célt. Már pedig én jövőre tuti nem akarok Athénba jönni, nem akarok még egyszer itt ennyit szenvedni. Ezt idén be kell vinni 4 alá és vége. Jövőre máshova megyek futkosni, az tuti. Ezt a dombot egy darabig nem akarom újra mászni... Jajj ne, már megint kezdek hisztizni, ideje gyorsítani így 5:00-5:15-ös tempóra kapcsolok.
Azt a hülye kavicsot pöckölgetve próbálok úgy futni, hogy ne törje szét a lábam, ami már amúgy is oda van, kő kemény és nagyon nehéz emelgetni. De bírni kell még, nem sok van vissza. Befordulok az utolsó utcába, tudom, hogy az utca végén vár a Kallimarmaro stadion. A régi haver, ahol már lehet pihenni. Az időm tökéletes, 3 percem van erre a fél kilométerre, ezt már akár egy lábon is ha úgy alakul. A stadion bejáratnál egy ismerős hang biztat magyar nyelven. Dóra az! Illedelmesen köszönök neki, de már csak azt várom, hogy végre megállhassak. A stadionban az utolsó 100m-t még végig szenvedem és végre beérek a célba!
Óra stop: 3:58:56 :))) Meg van! Király! Jövőre nem kell jönni! Kibicegek a pálya szélére és leülök a fal tövébe. KO. Kész, végem. Totál kicsavartam magam. Szerencse, hogy nem 43km a Maraton, mert az már sok lenne.
Beleadtam mindent, amit csak tudtam. Egy maratontól nem kell csodát várni. Amit az ember előtte beletesz edzésmunkában, azt kapja vissza a versenyen. Most érzem az árát annak, hogy az utolsó 1 hónap nem úgy alakult ahogy szerettem volna, de azért a nyarat azt kőkeményen meghúztam. Volt itt tartalék, ami nehezen, de azért előjött. Én elégedett vagyok, méltó zárása az évnek. Lehet pihenni egy nagyot, lassan Karácsony, aztán neki lehet állni az új évnek, ami ki tudja mit tartogat még...
ui: Csajok is és Valentin is nagyon ügyesek voltak, mindenki teljesítette a távot! Büszke vagyok a csajokra, hogy elsőre ilyen szépen lenyomták! Nomeg a lényeg, hogy másnap a Lykavitosról pár sör elfogyasztása után, mindenki a saját lábán jött le, vidáman! ;)
Először tavaly májusban hallottam az IronMan-ről. Orfűn volt triatlon verseny, amire Foddy nevezett, de sajnos lebetegedett, így nem tudott indulni. Helyette én indultam és így először teljesítettem egy sprint távot. Andris másnap teljesítette volna élete első féltávját, de sajnos az esős időjárás miatt ez meghiúsult. Már akkor is furcsáltam ezt az elnevezést, hogy féltáv... hogy lehet egy ilyen irdatlan hosszú versenyt félnek nevezni? Ez olyan kicsinek tűnik, pedig az az 1.9km úszás, 90km bicaj, 21km futás nagyon nem kevés, de ez mégis csak a „fél”. A teljes ennek a duplája. Emlékszem, hogy milyen embertelennek gondoltam. Azt nem lehet teljesíteni, én sose fogok ilyet csinálni... Gondoltam... azóta eltelt 16 hónap és én itt állok fél 6-kor a sötétben egy komp fedélzetén és várom, hogy elinduljon a hajó, kivigyen arra a helyre, ahonnan elindulok, hogy teljesítsem ezt az elképzelhetetlen távot.
Terv szerint a mezőny a Balatonból indul napfelkeltekor, pontban 6:32-kor. Először a komptól ki kell úszni a partig 540m-t, majd onnan még két kört (2x1630m) kell úszni egy kibójázott pályán, így összesen kijön a sokat emlegetett iron táv eleje a 3800m úszás.
A Kisfaludy komp vitt ki minket a rajt zónába. 5:45-kor, pontosan indult a hajó. A hajnali hidegben érezhető volt a feszültség, az időjárás kicsit szeles volt, apróbb hullámok tarkították a vizet. Tímár Andrisékkal beszélgettünk, hogy mi értelme van ennek a pár méter hajózásnak, többet ért volna még egy óra alvás, de hát ez egy ilyen verseny, ezt így kell teljesíteni. Mindenki egyforma piros úszósapkát kapott, melyet kötelező volt viselni, mert így a szervezők jobban szemmel tudták tartani a mezőnyt.
Sötétben, 6:25-kor megkezdtük az ugrálást. Gyorsan vízre szállt a mezőny, fel kellett sorakozni a start bója és a komp között. A víz „kellemes” 18 fokos volt, a levegő csak 15, így tényleg nem tűnt annyira hidegnek, no meg szerencsére sikerült beszereznem egy hosszú-ujjú úszó neoprent, ami sokat segített rajtam.
6:32-kor hajókürtre elindult a nagy kaland!! A mezőny viszonylag kis létszámú volt, 91 fő, így a szokásos kezdeti pankráció szerencsére elmaradt. (Vagy csak én maradtam ki belőle.) Illetve elég nagy volt a hullámzás, a szél is erősödött, sötét is volt még, így a szokásosnál is jobban figyeltünk egymásra. Próbáltam a megszokott 3-as levegőmmel úszni, de a nagy hullámok közt lehetetlen volt, így inkább mellben indítottam az úszást, de kis idő után a szokásos gyorsban folytattam. 14 perc alatt ki is értem a partra, ott pár lépés séta, majd vissza a vízbe és indult az első kör. Számítottam rá, hogy ez lesz a legrosszabb irány, mert pont szembe kellett úszni a széllel és a hullámokkal, de szerencsére nyáron sokat úsztam a tengerben, így volt rutinom a hullámos vízben való úszásban és egész szépen haladtam. A második szakasznál hátszelünk volt, ott nagyon könnyen lazán lehetett haladni, majd egy utolsó fordító után vissza a partra, ahol oldalról fújt. A ruha nagyon jól működött, nem fáztam még most sem, csak a nyakamat éreztem, hogy dörzsöli. Szerencsére kicsit a szél kezdett csillapodni és végre megláttam a napot! Nagyon nagy élmény volt úszás közben a vízből nézni a napfelkeltét! Második kör első szakasza ismét széllel szemben ment, de picit talán már kisebb volt a hullámzás, vagy már jobban megszoktam, nagyon kellemesen szépen haladtam. A fordító után éreztem, hogy kezdek fázni, de szerencsére már nem sok volt vissza. Végül 1 óra 15 perc után mehettem a depóba öltözni, felkészülni a tekerésre.
A biciklim és a cuccom is be volt zacskózva. A biciklit már tegnap este bekészítettem, a többi felszerelést reggel tettem csak be. Nem mertem a megszokott módon kikészíteni minden ruhadarabot egymás után ahogy fel kell húzni, mert féltem, hogy esni fog és elázik. Ezért egy nagy zsákban volt a táskám és abban minden. Nagyon nagy sár volt, így a közeli öltöző sátrat választottam beöltözésre, sajnos sokkal lassabban ment, mint szokott. Utána a cuccot visszazsákoltam, majd indultam tekerni. Szerencsére sikerült úgy átöltöznöm, hogy nem lettem vizes, így komfortosan indulhattam. A depó kijáratánál rám szólt egy versenybíró, hogy hiányzik a rajtszámom. Azt bíz elfelejtettem! Biciklit otthagytam, majd visszafutottam a pakkomhoz. Hogy levágjam az utat leléptem a szőnyegről és bokáig süllyedtem a sárba. Ennyit a komfortról, mindkét lábam csurom vizes lett. Rajtszám fel és már tényleg indulhatott a tekerés.
Egy rövid 1,5 km-es átvezető emelkedőn lehetett megközelíteni a bicikli pályát, ahol 6 kört kellett teljesíteni. Egy kör 29,5km volt. A tervezett taktika az volt, hogy nagyon elspórolni, végig enni-inni és amennyire csak lehet alacsonyan tartani a pulzusom. Kilométerórát szinte nem is néztem, hogy mennyivel megyek, csak a pulzusomra figyeltem. Ha 150 felé emelkedett, már vettem is vissza a tempóból és igyekeztem visszaállítani 137 körülire. Egész jó pályát sikerült kijelölniük, jól lehetett rajta tekerni, bár sok vasúti-átkelő, meg pár domb és élesebb kanyar tarkította, de így is nagyon kellemes, élvezhető vonalvezetése volt. A kör közepén volt Papkeszi faluban a hivatalos frissítőpont, ahol mindkét irányból kb 15km-ként lehetett frissíteni. Érkezéskor a kulacsot el kellett dobni, aztán a segítők adtak fel teli kulacs vizet, ISO-t vagy lehetett még kérni csokit, gélt, magnéziumot. Az egyik irányba nagyon szépen lehetett haladni enyhe hátszélben, visszafelé meg lehetett küzdeni a szembe széllel. A vizes zoknimnak köszönhetően a lábam nagyon fázott. Ezért az első kör után a frissítő szurkolói zónánál nagyon megörültem a Mecsek Maratonos csapatnak (MMT). Zsu, Zizi, Szabi és Norbi vártak, akik hoztak nekem finom tepertős pogit, illetve megkértem őket, hogy szerezzenek nekem egy száraz zoknit, mert így nem lesz jó.
A tervet tartva alacsony pulzussal, laza 27km/h átlaggal haladtam, igyekeztem minél többet enni, így mindig kértem a kínált csokiból és ittam is mellé jó sokat. Második körre szerencsére szereztek nekem száraz zoknit, sőőőőt, még válogathattam is! Egy vastagabb buggyos barna zoknit sikerült választani, ami nagyon mókásan állt :) Száraz lábbal már minden tökéletes volt, szépen tudtam haladni.
Délben elrajtolt a féltáv és a 40.5-os táv is, így sok MMT-s csapattárs és barát megkezdte a küzdést velünk. Azt számolgattam, hogy 12:20 körülre már felérhet a bicaj pályára az első pár versenyző és onnantól izgi lesz sok ismerőst látni. Így is történt, a pálya látványosan megtelt emberekkel, hirtelen 91 helyett 300-an köröztünk, egymás után jöttek a haverok, ordibáltunk, biztattuk egymást. Kicsit ciki volt, hogy akik csak egy körön voltak úgy mentek el mellettem, mintha egy helyben állnék, de hát én már 7 órája úton voltam és már 100km felett jártam a bicajjal. Igyekeztem nem foglalkozni velük és tartani a lassú tempót alacsony pulzussal. Nógi mikor elsuhant mellettem, jól kiröhögte a „bányász zoknim”, ahogy ő nevezte, de az se érdekelt, legalább meleg volt és száraz. :) Utolsó körre már ismét kiürült a pálya. Kihasználva a végső hátszeles szakaszt kicsit megnyomtam neki, de csak épp hogy, hiszen tudtam, hogy hamarosan futni kell. Az utolsó fordítónál 165km-nél elkezdett a hasam görcsölni és fájni. Szerencsére ilyen már történt velem edzésen is, Balatonlellére menet Kaposvárnál ugyan így elkezdett fájni a hasam, így nem ijedtem meg, tudtam, hogy ha most sok vizet iszok, nem eszek semmit, akkor 30-40 perc múlva, majd szépen elmúlik. Így az utolsó szakaszt végig ittam és hasfájósan befejeztem még a kört, majd elindultam a visszavezető szakaszon, ami szerencsére végig leejtett, még tekernem se kellett.
Viszont a szakasz középen egyik pillanatról a másikra elkezdett szakadni az eső, ezért nagyon lelassítottam, nehogy elcsússzak. Ezekkel a vékony gumikkal, vizes úton lefelé, könnyen lehet borulni. Itt már csak elrontani lehet, időt nyerni nem, úgyhogy mintha jégen mentem volna, úgy haladtam az utolsó 1km-en. Szerencsésen meg is érkeztem a depóba, így 6 óra 45 perccel zártam a 180km-em 26,8km/h átlaggal. Nem túl gyors, de elsőre tökéletes, még vissza van egy Maraton. Mint ahogy később megtudtam, Andrisnak sajnos sikerült az esőben esni egyet egy vasúti átjáróban, így feladni kényszerült a versenyt.
A depóba érkezve szerencsére a gyorsan jött eső gyorsan ment, így az öltözést nem zavarta meg. Kényelmesen áthúztam a futó cuccomat, hosszú-ujjú aláöltözőmet magamon hagytam, mert a bicaj körön nagyon kellett, a szeles szakaszon volt hogy így is fáztam. Itt végre megnyugodtam teljesen, túl voltam a necces szakaszon, éreztem, hogy most már meg lesz. Tudtam, hogy innentől már csak rajtam múlik. Eddig a technika ördöge vagy az időjárás nagyon ki tudott volna szúrni velem, de szerencsére se defekt, se esés, se nagy eső nem volt. A depót elhagyva 8 óra 22 perces „bemelegítés” után megkezdtem a Maratonom.
7 km volt egy kör és ebből 6-ot kellett teljesíteni, hogy kijöjjön az iron táv futása a 42km-es Maraton. Az első kör hihetetlen szenvedős volt, a hasam is fájt még, illetve a bicajról való futásra átállás a legrosszabb. Igaz, ezt sokat gyakoroltam, tartottam sokszor külön Brick edzéseket. (Így nevezi a szakirodalom, ha bicikli után futunk rögtön, mert a lábunk olyan, mintha téglából lenne.) Tudtam, hogy 4-5km után átállok a futásra, megszokom és minden jobb lesz. Nagyon lassú tempóban futottam. 6:30-6:50 perc/km körül tudtam csak haladni és sajnos a kör végére se éreztem jobban magam. Melegem volt, sok volt a ruha. Nógival egyszer találkoztam a futókörön és rögtön rám is szólt, hogy vegyem le az aláöltözőt, mert az sok lesz ide. Kör végén így is tettem, otthagytam Ziziéknek a felsőm, nem kell az nekem. Nagyon éhes lettem, láttam ahogy egy versenybíró a frissítőnél gulyáslevest majszol jó ízűen. Azon agyaltam, hogy megsértődne-e ha kivenném a kezéből és gyors lenyomnám? Vagy ha lennének itt tehenek a pálya mentén, tuti megennék egyet, így szőrüstül, bőröstül... egyszer csak azon vettem észre magam, hogy már nem fáj a hasam és tényleg csak a kaja körül jár az agyam... ez jó jel, enni kell, de okosan. Frissítőpontnál fogtam egy gélt, meg vizet, plusz Szabi adott olajbogyót, paradicsomot. Remek kombó az édes gél, olajbogyóval :D meg 1 paradicsom púposan megsózva. Folytattam az utam és éreztem, hogy hihetetlen jót tett a kaja, mert sokkal jobban lettem. Végre ettem sósat is, nem csak édes vacakokat és ez tökéletesen helyretette a hasam. Már melegem se volt, az idő is kezdett hűlni, illetve elkezdett beborulni.
A 2. kör végére leszakadt az ég. Napok óta figyeltem a radar képeket, meg mindenféle időjárás oldalakat, aggódtam, hogy megrendezik-e a versenyt, lehet-e majd úszni, mit fogok tenni ha a bicaj közben esik... Tudtam, hogy fog esni, mert mindenki ezt mondta, de szorítottam, hogy csak a futásra jusson az esőből. Így hallgattassék meg a kérésem, mert tökéletes időzítéssel jött az eső! Nagyon jól „esett” (szar-szóvicc verseny ;) ééérted? :D ) de tényleg jó volt 10 óra mozgás után egy kis zuhany menet közben. Éreztem ahogy a sós izzadtságot mossa bele a tarkómon a kidörzsölt sebbe, amit még az úszóruha (illetve a nyakláncom, amit nem vettem le) dörzsölt ki. De rég volt már az az úszás... milyen szép volt a napfelkelte a vízből... és mikor ezen agyaltam kiértem a kenesei strand szakaszára, ahol a parti sétányon a víz mellett közvetlen vitt a futópálya. Gyönyörű látvány fogadott. A nap már kezdett lebukni, és pont bevilágított a Balaton felett a felhők alá. Ennek köszönhetően egy hatalmas, vastag, teli szivárvány keletkezett keleten. Gyönyörű volt futás közben a szakadó esőben nézni a viharos balatoni napnyugtát az egyik oldalon, vele szemben meg a hatalmas szivárványt. Néha egy-egy villám és mennydörgés is tarkította ezt a festői képet. Éreztem, ahogy a vihartól és a látványtól feltöltődöm, és mosolyogtam mint a hülye-gyerek és futottam tovább, biztattam a szurkolókat, hogy szurkoljanak :D
Az eső változó intenzitással esett én meg szépen haladtam célom felé. Eleinte még próbáltam kerülgetni a tócsákat, de egyes szakaszokon reménytelen volt és bokáig kellett gázolni a vízben. A pálya déli fordítója előtt az egyik kavicsos utcában picit felfelé kellett futni, ahol egy szabályos patak alakult ki. Már csak arra tudtam gondolni, hogy mindjárt végzek ezzel a körrel, aztán már csak 3 kör van vissza. Csak egy félmaraton, 21km, az már semmi, simán meg lesz. Legutóbb a Balaton körbetekerés másnapján futottam egy hegyi félmaratont 35 fokban. Ott is ment, most is fog!
A pályán lépten-nyomon ismerősökbe botlottam, Zsu már végzett a 40.5-ös távon, de esernyővel futott mellettem egy kicsit, közben csacsogtunk, majd a pálya másik felén egyszer csak egy ismerős autóból fotóztak. Család meglepetés vendégként beállított. A depó elején biztos pont Szabi-Zizi duó, akik mindig kérdik mit adjanak, mire van szükségem. Pár olajbogyó, gél, banán kell csak és megyek tovább, ahol Norbi, Andris, Roland, Kata kvártet biztat.
A futás 30. kilométerénél járok, mikor a nap végleg lemegy, de nekem még vissza van másfél köröm. Tervszerűen tudom, hogy ez megint kritikus pont 30-35 között a legrosszabb, ezt valahogy át kell vészelni, aztán utána már csak az utolsó kör van vissza és vége.
A frissítő állomásokon nagyon jófejek, biztatnak, segítenek, így hamar túllendülök és eljutok az utolsó körömig. 12 óra 32 percnél járok, mikor megkezdem, de előtte még kicsit belesétálva felfalom az utolsó gél-banán kombóm, majd Szabi tanácsát megfogadva nem tartalékolok, kicsit meghúzom ezt a kört. Tényleg csak nagyon kicsit sikerül, de most bőven elég ez is, korom sötétben sorra elbúcsúzok a frissítőpontokon, megköszönöm a segítséget. Nap hiányában nem látom az utat és egy kátyúnál a bokám is kimegy, de most már ez se érdekel, mindjárt vége.
Majd végül 13 óra 22 perc után befordulok a célkapuhoz és utolsó erőmet összegyűjtve a magasba ugrok, majd huppanok vissza és bokáig elsüllyedek a sárban. IRONMAN vagyok! :D
Ahogy egy másik triatlonverseny szlogenje mondja: „Az út maga a cél.” Anno Orfűn egy piros-fehér, horvát-kockás gatyában nyomtam végig a sprint távot és megfertőződtem a triatlonnal. Most az a nadrág leesik rólam és van helyette szép MMT-s csapat mezem. Új embereket, barátokat ismertem meg. A régi barátokra, családra szerencsére ugyan úgy számíthatok. Igaz sok lemondással járt, olyan dolgokat kellett tennem, amit előtte még sosem tettem. Kihagytam sok-sok bulit, vállaltam a konfrontációt a haverokkal, hogy nem iszok, hogy nélkülöznek. Volt aki megértett, volt aki kevésbé, volt aki biztatott, de a legtöbben csak lehülyéztek, meg azt mondták nem vagyok normális :D bevallom ez esett a legjobban. Szeretek nem normális lenni! :D
Én élvezem ezt az utat és örülök, hogy pont erre léptem!
Sokan kérdezitek, hogy miért ezek a távok, mi a jó ebben stb... ezért kezdjük az alapoknál :) Kicsit megpróbálom összefoglalni e sportágat. Akit csak a verseny érdekel, az nyugodtan ugorjon…
A triatlonban 4 hivatalos táv van, de ettől eltérő versenyeket is rendeznek. A leghosszabb táv a Hosszú táv, vagy IronMan-ként is szokták emlegetni: 3.8km úszás, 180km bicikli, 42,2km futás.
Ennek a fele a féltáv: 1.9km úszás, 90km bicikli, 21,1km futás.
Ennek kb a fele az Olimpiai táv, vagy rövid táv: 1,5km úszás, 40km bicikli, 10km futás.
És ennek kb a fele a spirnt táv: 750m úszás, 20km bicikli, 5km futás.
A BalatonMan-en én most egy féltávú versenyre neveztem, kb a Maraton után egy héttel kezdtem meg a felkészülést november közepén, de csak januárban neveztem be. Akkor 7 óra körüli tervet tűztem ki e táv teljesítésére. Azóta 39 órát (87,17km) úsztam, 62 órát (1216 km) tekertem, 25 órát (250km) futottam. Meg még 60 óra a konditeremben... abból sose lehet baj :) Ez soknak tűnik, de egyáltalán nem az. 6-7 óra folyamatos teljesítéshez kell az edzés. Nomeg nekem is, mert szeretem, munka mellé is kell a kikapcsolódás. Egész nap a gép előtt ülök, felüdülés nap végén végre elmenni edzeni egy jót.
Verseny
Reggel 8 órakor volt a rajt, mivel tudtuk, hogy nagy tömeg lesz ezért megbeszéltük előtte nap este, hogy 6:45-kor bevisszük a depóba a bicikliket, aztán utána még visszamegyünk a szállásra reggeli, WC, miegymás és a rajtra megint vissza a helyszínre. Egész jó tervnek tűnt, bár ugye nekem a korán kelés, az nagy mumus, de az izgalomtól ilyenkor úgyse tudok aludni, tehát jónak tűnt. Egész pontosan el is indultunk, viszont a depónál már hatalmas sor fogadott minket 7:30-volt mire a biciklimet az arra kijelölt helyre tudtam tenni. Ekkor úgy döntöttem, hogy én már vissza nem megyek, inkább megoldom itt a dolgaimat... Szerencsére fel voltam készülve a B tervre, volt nálam majdnem minden. TojToj WC... fontos helyszín :) majd nyomtam egy energia szeletet, aztán észrevettem, hogy üres a kulacsom. Ajjajj. Ekkor már 7:50 volt, esélytelen volt bárhonnan is vizet szerezni. Szerencsére az újdonsült egyesületemből a Mecsek Maraton Team-ből voltak segíteni, szurkolni, így gyors meg is kértem Puskás Dórit, hogy szerezzen valahonnan nekem egy fél literes ásványvizet, aztán majd az úszás után valahogy adja oda nekem. Azzal már valahogy megoldom.
Úszás a Tagore sétány mellöl, a kikötőből indult, háromszög alakban kellett leúszni az 1.9km-t. A víz 22 fokos volt, a levegő se sokkal több, így nagyon sokan neoprén ruhában voltak, én csak egy úszógatyában vágtam neki. Csapattársakkal körbepacsizás a vízben, aztán beoldalaztam a tömegbe, és már indultunk is. Az első 500m kb pankráció, lökdösődés több mint 800-an indultunk el egyszerre, így nehéz volt szabadon úszni. Szerencsére a jégkorongos múltnak köszönhetően nem életidegen tőlem az egymás lökdösése :) így annyira nem zavart. Természetesen azért ügyeltem sporttársaimra, elvégre itt mindenki saját magával versenyez főleg. Én is igyekeztem a tervem tartani. Tudtam, hogy úszásból nagyon jó vagyok, ezért a terv az volt 40 percnél gyorsabban nem szabad leúsznom, nehogy itt az elején kifáradjak, kell még erő bőven a többi sportra. De a tömeg csak nem hagyta a saját tempómat úszni, mindig ki kellett kerülnöm valakit. A fordulópontoknál volt a legnagyobb tumultus, ott valakitől kaptam is egy állast, de nem nagyon hatott meg, úsztam tovább... A vízből kiérve látom az órámon, hogy ez bíz 35 perc lett, nem sikerült elspórolni, mint kiderült az MMT-ből én másztam ki elsőnek a vízből... irány öltözni... gyors törölközés, bicajgatya, mez, zokni, cipő, sisak, szemüveg... minden meg van, futás ki a depóból... bicajra fel!
A depóból kifelé Dóritól megkapom az életmentő vizemet (Még egyszer köszi!) aztán irány a hegy. A városból kivezető szakaszon nyomok egy gélt meg iszok a vízből, aztán megkezdem a mászást. Ugyanis a pálya első 10km-e masszív felfelé... finom szakasz, szerencse, hogy a Tecamama-Remeterét útvonalat ennyiszer megjártam. Alig kezdem el a mászást Lakat az egyik váltó biciklise már utol is ér, és elsuhan mellettem.... iszonyat tempót megy. Aztán felfelé az egyik kanyarban kiesik az ásványíz a kulacstartóból... ismét víz nélkül maradtam. Mai nap első nagy tanulsága: Üres kulaccsal ne indulj el!! Még 20km legalább a következő frissítőpont, és addig felfelé kell haladni. Valahogy majd csak lesz. Nyomom neki felfelé, majd egyszer csak rám köszönnek hátulról, Koch Marci az, ő is utolért. Hermann Dórival közösen nyomják váltóban. Egymás mellett haladunk és megment, ad a kulacsából inni! Marci a pete parás engedi, hogy beleigyak a vizébe! (Örök hála, lógok még mindig jó sok sörrel!) Egymást előzgetve, elég jó tempót megyünk, itat, ha szükségem van rá, aztán végre elérjük az első frissítőállomást. Üres kulacs eldob, és végre kapok egy teli kulacs vizet és egy kulacs iso-t is. Így már mindjárt más :) Eszek is még egy gélt, ahhoz kicsit visszaveszek a tempóból így Marci otthagy. Messziről látom hogy sokkal előttem van, dehát ő váltóban megy, neki nem kell futnia, menjen csak... én a saját versenyemen vagyok, arra kell koncentrálni.
Kicsivel később látom, hogy nagyon belassul, utol is érem. Viccesen meg is jegyzem neki, hogy nem kell megvárnia, menjen csak, majd látom, hogy nem éppen vicces kedvében van. Begörcsölt a lába. Magnéziumot kér, de sajna az nincs nálam, a futógatyámba készítettem be, az meg még lent van a depóban. Mai nap második tanúsága: Magnézium mindig legyen nálad!! Szerencsére innen már nem kell sokat felfelé menni, aztán le lehet gurulni a második kört megkezdeni, lent meg a többieknél van Magnézium.
Azért, hogy ne legyen olyan sima az út, az egyik emelkedőnél ledobja a láncot a váltom. Gyors megállok kb 10mp alatt vissza is teszem és zúzok tovább. A második köröm nagyon szépen megy, van mindenem a frissítéshez, váltásnál is vigyázok, így semmi gond, csak taposni kell, de jól bírom. Második kör végén nézem az órám és nem hiszem el. Nagyon jó időt megyek. Ilyen terepen 3 óra 10 perc alatt letudtam. Innen a 6:20 simán meg van, de a 6 óra is meg lesz, ha nem rontok el semmit, de még vissza van egy félmaraton! A városba visszavezető szakaszon már lassítok kicsit, eszek, iszok, regenerálódok, agyban már próbálok átállni a futásra.
Depóban ismét gyors öltözés. Gatya, mez, cipő csere, aztán indulhat a futás. 6 kört kell futni a Tagore sétányról indulva. 3:50-nél tartok, cél, hogy 2 óra körüli időt fussak, ehhez 20 perces köröket kell mennem. Első megint túl jó lett: 16 perc, túl gyors, így nem fogom bírni már 4 órája úton vagyok és még 2 óra vissza van... lassítani kell. Mivel sokkal gyorsabb vagyok mint kéne, ezért iszok egy magnéziumot elővigyázatosságból, nehogy begörcsöljek, aztán lassítok és próbálom tartani a tervet. Ez sikerül is, a második, harmadik, negyedik körömet mind 19, 20 percre futom, szépen ahogy kell. A sétányon a csapat biztat, nagy erőt adnak, illetve Csabi-Adri is vár a fordító pontnál és a szokásos Csabis beceneveken biztat: DancsóPista, Tájszon, Dzsárdzsár... mindennek szokott hívni, nagy lendületet ad a sok közös edzés emléke és a jó hangulata! Neked is köszi CsabaPista a sok edzést! :)
Utolsó előtti körben kicsit érzem, hogy elfogytam, és ez az időmön is látszik. 22-es lett ez a kör, dehát már csak egy van vissza. Nyomok még egy magnéziumot, és egy kis gélt, majd az utolsó körre összeszedem magam, hogy szépen mosolygósan, suhanva érkezzek be a célba :) Sikerül is, egy 20-as körrel zárnom a versenyt. Az utolsó 500m-t a sétányon boldogságban futom le, és érkezek meg a Fél IronMan végére 5:48:37-es idővel!
BalatonMan 2014 pipa!
Köszönöm a sok edzést és biztatást mindenkinek, direkt nem emelek ki senkit, mert szerencsére olyan sok mindenkivel edzek, és olyan sokan segítenek, biztatnak, hogy tuti elfelejtenék valakit! :) Örülök, hogy MMT csapattag lehettem, nagy élmény volt egy ilyen sportos közösséggel együtt szerepleni egy ilyen csodálatos versenyen! Hajrá fiúk-lányok, így tovább!! Gratula mindenkinek!! Jók voltunk!!
Péntek reggel indult kicsiny csapatunk Athénba. Noémi, tesóm Viktor, meg én... az út hosszú volt, kocsival 16 óra, de szerencsére zökkenőmentesen ment minden. Sikeresen megérkeztünk nagynénémékhez, akik itt élnek. Szombaton pihenés volt a program, úgyhogy kicsit napoztunk, úszkáltunk a tengerben, fetrengtünk a homokos parton. Nagyon jó érzés volt novemberben a kellemesen hűs tengerben fürödni... imádtam! Lefekvés előtt tészta zabálás, versenyzsák összepakolása, majd nagy izgulás közepette kényszerített takarodó viszonylag korán (kb 10 óra körül).
Az ébresztő helyi idő szerint 5-kor volt (magyar idő szerint 4) alig tudtam aludni, de szerencsére pár órácskát azért sikerült. Minimális reggeli, gyors fogmosás, majd nagynénim kivitt minket unokaöcsémmel Valentinnal a legközelebbi metró megállóhoz. Mikor kiszálltunk az autóból -a még sötét Athénban- rögtön feltűnt két izgatott fiatalember, akik szintén ugyanolyan versenyzsákkal az oldalukon igyekeztek a mozgólépcső felé, mint mi... csak az övékén más rajtszám állt. Unokatesóm valamit odaszólt nekik görögül, majd mosolygott... és közölte: "kezdők, 8-as blokkosok"... Lent a metrónál további sportemberekkel találkoztunk, majd megállóról-megállóra egyre nőtt a tömeg, míg végül megérkeztünk a Sintagma-ra, ahol kígyózva indultunk a felszínre. A kivilágított parlament előtt már pár ezres tömeg gyülekezett. Gyorsan fényképezkedtünk a parlament őreivel, majd beálltunk egy buszhoz sorba, ugyanis innen és a város több pontjáról is buszokkal vitték ki a futókat Marathon városába.
A buszon lehetett volna aludni még egy kicsit, majdnem egy óra volt, mire kiértünk a maratoni sportcsarnokba, de valahogy nem jött össze, csak az utat figyeltem, mert tudtam, hogy erre fogunk visszafutni... Valentin meg is jegyezte, hogy figyeld mennyit megyünk lefelé...
Maratonba érkezve a stadiontól kb 1km-re szálltunk le és a csípős hajnali hidegben kellett besétálnunk a starthelyre. Séta közben sorra jöttek a buszok és hozták az embereket. Közben lelkes segítők
nejlonzsákokat osztogattak, amit én nem vettem, mert nem értettem mi köze a futáshoz egy jó nagy átlátszó nejlonzsáknak...
Majd szép lassan elkezdett felkelni a nap és végre kezdtem kicsit felolvadni. A stadion feletti kápolnánál találkoztunk Valentin egyik tanárbácsijával, kicsit cimbiztünk, majd elkezdtük az átöltözést... bangay, futózokni, futópóló, rajtszám... minden a helyén, de nagyon hideg volt még rövidben... pedig az egyen zsákot már le kellett volna adni. Ugyanis DHL-es kocsik sorakoztak az út szélén és gyűjtötték össze a sportzsákokat, hogy a futáshoz felesleges dolgokat a célba juttassák nekünk... most de jó lett volna az a nejlonzsák! Az legalább melegen tartott volna egy kicsit. Maradtam pulcsiban az utolsó pillanatig, szerencsére a felkelő nap gyorsan meleget varázsolt, így nem kellett sokáig fáznunk.
Megkerestük a rajt pozíciónkat. Mi a 4-es blokkból indultunk, ami
rózsaszín lufikkal volt jelölve, mint a rajtszámunk háttere. Ugyanis a nevezésnél meg kellett adni, hogy milyen idővel tervezzük lefutni (4:20) és ez alapján besorolták az indulókat 8 blokkba. Az első az elit, a profi versenyzők, aztán a leggyorsabbak és hátrafelé így csökkenően 1000-es csoportokban. A 8. csoport nagyobbra duzzadt a vártnál, ugyanis több mint 9000-en álltunk sorban a rajtvonal előtt. Én már nagyon izgultam, kaptuk szép színes lufikat is, amit majd a rajtnál kell elengedni, szólt a zene, speaker két nyelven mondta a hasznos infókat, többek közt, hogy 1 perc néma csend a bostoni maraton áldozataira emlékezve...
Majd visszaszámlálás és indulnak az elitek! Let's go! Start pisztoly durran, lufik repülnek a magasba, majd tűzijáték!! Sose láttam még világosban tűzijátékot! Hatalmas! Iszonyat hangulat, mindenki ujjongat, hamar el telt 2 perc... második blokk go, go, go! Utolsó taktikai megbeszélések... ha valaki lemarad a másik nem várja be, mindenki a saját tempóját futja. Elején törjünk ki szélre, ott kisebb a tömeg, kevesebbet kell kerülgetni... 9:06 blokk 4 start! Go, go, go! És indulás! A kis csapatunk elindul... iszonyat nyomorgás, kb lépés tempó... 22 másodperc míg elérek a rajtvonalig ahol indítom a sport trackert... taktika beválik, szélen nagyon kényelmesen tudunk kicsit gyorsabb tempót menni, mint a tömeg és sorra előzzük meg az embereket. Nem hiába Valentinnek ez már a 3. Maratonja, tudja hogy kell helyezkedni.
5. km: az első frissítő állomás, két oldalon hosszasan sok-sok asztalon rengeteg fél literes víz, melyet lelkes segítők adogatnak a futóknak. Veszek egyet, iszok egy kortyot, majd eldobom... vízben tocsogva koncentrálok, hogy ne lépjek rá egyetlen palackra se... micsoda pazarlás... egy korty vízért ennyi palackot kiborítani... mindegy, haladunk tovább a marathoni emlékhely mellett, követjük a kék vonalat, ami az útra van festve. Ha pontosan ezen a vonalon futnánk, akkor lenne 42 195m a hivatalos olimpiai táv, a 2004-es olimpiára festették fel és azóta is jól látszik.
10. km: előkotrom a telefonom: 54 perc... nagyon jó, órán belül vagyunk, nem túl gyors, nem túl lassú, tökéletes idő. Lábam nem fáj, fáradt kicsit se vagyok, minden tökéletesen működik, csak nagyon kell pisilni... ajjajj...
15. km: nem bírom tovább, egy domb tetőn beugrom egy bokorba, gyors
csobogtatás aztán irány tovább... így könnyebb, nemsokára indul a "nagy emelkedő" ahogy Valentin hívja, ami a 18. kilométertől egészen 32-ig tart. Kicsit meghúzom, hogy utolérjem, aztán folytatjuk együtt a futást. Végre a frissítő állomásokon van iso (Powerade) és banán is, iszok-eszek kedvemre, kell az energia.
21.1 km: féltáv 1 óra 56 perc, kicsit lassú, de tökéletes, kell még ide erő, mert ez az emelkedő tényleg kemény... és még messze a vége... lábamat kicsit kezdem érezni, de egyáltalán nem vészes. Selfcheck sikeresen lefuttatva, minden rendszer tökéletesen működik felkapok egy gélt... mint kiderült vaníliás izű... hát valami ritka undorító. Kb a harmadát szép lassan elmajszolom, aztán inkább eldobom, nehogy elhányjam magam.
30. km: 2 óra 49 perc még mindig felfelé... halál... Valentinnal együtt futunk, nem beszélünk, az is csak veszi el az erőt... nekem már nem sok van, kezd mindenem fájni, de nyomom neki, tartom a tempóját. Nemár lehagyjon a kis szaros :D ami feltűnik, hogy az egészségügyi személyzet kezd sűrűsödni... eddig olyan 5-6 kilométerenként voltak, most már minden kilométernél állnak és általában kezelnek valakit.
34. km: Jobb oldalt ismerős arcra leszek figyelmes Noémi és tesóm állnak az út szélén. Mikor észrevesznek Noémi üvölt, Viktor fotózik... fut velem egy 10 métert, nagyon jól esnek a biztató szavai, itt már minden plusz kell. Közli, hogy tartsak ki, még 10 km... de nincs erőm kiigazítani, hogy ne szívasson, már csak 8,2 van vissza... inkább loholok tovább.
35. km: 3 óra 19 perc. Selfcheck: lábamat nem érzem, hátam fáj, nyakam görcsöl, karom egész jó, combjaim kb mint 2 ólom cső... iszonyt nehezek és iszonyat be vannak durranva, kő kemények. Viszont tüdővel még egész jól bírom, csak már a futómű kezd szarrá menni. Az út széli orvosok kb 200 méterenként vannak már, sorra kidőlt futók, a mentő sziréna alap zaj. Az egyik frissítő állomásnál ahogy nyúlok a vízért előttem megáll 2 faszi... nekem is meg kell torpanni, egy pillanatra megállok, hogy irányt váltsak és ne lökjem fel őket... alig bírok elindulni, a lábam megadta magát... nagy nehezen tovább nyomom, de Valentin már elhúzott egy 20 méterrel... nem bírom utolérni.
40. km: 3 óra 50 perc. Selfcheck: lábam nincs, az milyen test rész?
Hátam nem érzem, jobb bicepszem görcsbe állt, a fejemen már nem víz folyik, hanem só patak... kb fehér lehetek... érzem ahogy megtörlöm a homlokomat, hogy nem folyik, hanem csiszolódik a só a tenyerem és az arcom közt... felnézek és látom, hogy mellettem buszokkal viszik a Márvány stadion felé a szerencsétlen futókat, akiknek fel kellett adniuk valahol mögöttem... Én se érzem jól magam... ez így nem lesz jó, kezdek szédülni is, nagyon tűz a nap, valamit változtatni kell... meg nem állok, az alap. Nincs séta... 10 perc 4 óráig... hmm... 2,2 km...
Malomvölgyben ez sima liba. Hát, akkor hajrá! Bevisszük 4 óra alá! Veszek egy vizet, iszok pár kortyot, meglocsolom magam, aztán ritmust
váltok... nagyobb lépések, gyorsabb tempó! És jóóó!! A besavasodott lábam más része kezd el dolgozni, és érzem, hogy olyan izomrostok aktiválódnak, amik még nem haltak meg teljesen, bírom tartani a gyorsabb tempót és még jól is esik... végre megint fáj a lábam, legalább érzem! 10 perc erőltetett futás és vége, ott leszek a csarnokban! Kivágok jobbra és sorra hagyom le sporttársaimat, szerencsére innen már végig lejt a terep, Athén belvárosában futunk két oldalt a kordonon túl lelkes helyiek buzdítanak... Bravo! Bravo! Látok pár molinót is: "For us you are all Kenyans!" "Pain is temporary but the glory is ever!" ... magamban valahol mélyen még nevetni is tudok... de inkább néha ordítok egy kicsit :D
42. km: Meglátom a Márvány stadiont! Fantasztikus! Itt volt az első modernkori Olimpia! Tele emberrel, mindenki fotóz, szól a zene... és már csak pár lépés. A stadion padlója mintha gumis lenne... bár nem igazán érzem mi van a lábam alatt, ott már minden meghalt. Tartva a gyors tempót beérek, sport tracker stop... 4 óra 1 perc... nem érdekel. Nem sikerült 4 óra alá vinni, de ez most mindegy... mindenem fáj. Nem kicsit,
nagyon! ;) A stadionban bicegek tovább, még fel se fogom, hogy vége... Valentint is megtalálom, fél perccel előttem ért be, ő is meghúzta a végét. Őrülünk egymásnak gyors csinálunk egy videót, aztán bicegünk ki a stadionból... nyakamba akaszt valamit egy csajszi... wow, de durva érmet kaptunk. Gyors "pózolj stadionnal és éremmel" fotó, de egy kézzel
támaszkodni kell, mert már alig állok. Kiérünk a stadion előtti rest place-re és eldőlök. Mindenem fáj, nem bírok lábra állni. Valentin egész jól van, elhozza a finish csomagomat, abban van csoki, banán, iso... szép lassan majszolgatok belőle, közben próbálok nyújtani, de itt már az se nagyon segít. Egy jó fél óra fetrengés, nyújtás után Valentin már unja magát, így rávesz, hogy vegyük át a DHL-től a batyunkat. Erőt veszek magamon és azt valahogy átvesszük, majd kimegyünk a versenyzői részből és leheveredünk egy füves rétre. Telefonál családnak, hogy merre találnak minket, közben én megiszom az előre bekészített túlélő koktélomat... Magnézium, Kalcium, C-vitamin, BCAA, Omega-3... kell valami, ami helyre hoz. Még egy óra fetrengés a füvön, gyönyörű napsütéses időben... sok nyújtás, kis masszázs és kezdem felfogni, hogy lefutottam!!! :D :D :D
