Husazdikszázad Bácsi
Mindannyiunknak volt egy kis bűntudata, amikor Huszadikszázad Bácsit beköltöztettük az öregekotthonába, de a szívünk mélyén tudtuk, hogy ebben a korban már nem ránk van igazán szüksége, hanem hozzáértő és gondoskodó történészekre.
De azért szerettük őt, és úgy éreztük, a Karácsony nem lenne igazi nélküle, ezért Huszadikszázad Bácsit hazahoztuk az ünnepekre. A vendégszobában szállásoltuk el, és először nem is volt semmi baj, de aztán a szakértő felügyelet nélkül egyre rosszabbul kezdett viselkedni. Szenilitásában nem csak hogy nem ismerte fel a gyerekeit, az unokáitól egyenesen dührohamot kapott, alig tudtuk lecsillapítani. Egy alkalommal rajtakaptuk, hogy hosszas kiselőadást tart a macskának egy soha meg nem történt háborúról. Az ételeket nem volt hajlandó megenni, folyamatosan a régi jó konzervkocsonyát hiányolta. December 23-án meztelenül jelent meg az ebédlőasztalnál, mondván, ő a természet gyermeke. Ugyanaznap este tekergetni kezdte a termosztátot, amitől zárlatos lett a kazán, és a lakás hőmérséklete stabil 38 fokra emelkedett. Huszadikszázad Bácsi, amikor kérdőre vontuk emiatt, úgy reagált, hogy ez természetes dolog, és különben is mit nyafogunk, nyáron is ilyen meleg van, és azt is ki lehet bírni.
December 24-én Huszadikszázad Bácsi megpróbált segíteni a főzésben, de annyira már ismertük, hogy a pulykát nem bíztuk rá, mert elégette volna, mint korábban sokszor. Helyette a Baileys bekeverése lett volna a feladata, azonban mielőtt elkészült volna, véletlenül megitta az összes belevaló whiskyt. Ettől először csak lelkes lett, és vonalzókkal meg vízmértékkel esett neki a karácsonyfának, mert szerinte túl ferde volt, és szerinte semmilyen elhajlást nem szabad megengedni. Azután a lelkesedése buzgalommá vált, ahogy a whisky után töltött egy keveset a karácsonyi pálinkából, és elkezdte kihordani a becsomagolt ajándékokat az utcára, mondván nekünk úgyis mindenünk megvan, és az ajándékozás csak imperialista ármánykodás.
Mi gyorsan visszapakoltuk a dobozokat a hátsó ajtón, de Huszadikszázad Bácsi mégis megnyugodott attól, hogy úgy érezte, tett valami hasznosat. Leültettük a tévé elé, ahol halk morgással ugyan, de egy darabig elszórakozott a Reszkessetek betörőkön. Azonban egyszer csak, mintha villám csapott volna bele, felugrott, és a telefonhoz totyogott.
“Fel kell telefonálnom az Ivánt -- magyarázta a hirtelen támadt gondolatát. -- Mindig együtt karácsonyoztunk, áthívom most is. Az ünnep nem is ünnep nélküle, ti még tüzijátékozni se tudtok, de ő bezzeg.”
Egymásra néztünk, és szavak nélkül megtárgyaltuk, hogy az Ivánt, na őt azért mégse szeretnénk minálunk. Szóval megígértük, hogy majd mi elintézzük a telefont -- és trükkösen Iván helyett az öregekotthonát hívtuk. Hamarosan meg is érkezett három történész, akik tudták, hogy milyen előzékenyen kell bánni a szenilis betegekkel, és tiszteletteljes határozottsággal visszakísérték Huszadikszázad Bácsit oda, ahova való.
